2007.08.23., 2007. évfolyam, 34. szám
szerző: Debreczeni József forrás: 168ra
cimkék: Antall József, Bíró Zoltán, Csurka István, Für Lajos, Orbán Viktor
Az idei nyári politikai uborkaszezon három csúnya, vén, fonnyadt politikai uborkát hozott: Bírót, Fürt és Csurkát. Az első kettőt az MDF kukáiból kaparták ki bizonyos lapok és televíziók, de egykori fórumos a harmadik is, a hajótörött MIÉP elaggott kapitánya. Bíró, bármily hihetetlen, eljutott a Nap-kelte – valaha szebb napokat látott, eredetileg politikai sztároknak fenntartott – Kereszttűz című adásába is, nyilatkozatai ellen aláírásgyűjtéssel tiltakoztak Antall József hívei, továbbá külön az MDF nevében a jelenlegi frakcióvezető. Az interjúkat újabb interjúk, a publicisztikákat újabb publicisztikák követték (lám, ez is…), szóval magasba szökött ezen a nyáron a politikai hulladék árfolyama. De mitől lett ennyire kelendő? Mit árulnak valójában az MDF valaha volt, ilyen-olyan rendű-rangú ügyvezetői és alelnökei?
A közíró korábbi cikkei:
2007/27
2007/14
2007/7
Egykori pártjukat s annak néhai elnökét. A rendszerváltozást és annak miniszterelnökét. Azt mondják, Antall ügynök volt. Beépített ember, aki külső megbízók utasításait hajtotta végre: az MDF szétverését, a rendszerváltozás elsikkasztását, az ország tönkretételét. A megbízók ellenséges hazai és külföldi hatalmak voltak: az állampárt leggonoszabb erői (Aczél György maga!), továbbá a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. A komcsik meg a zsidók. Bíróék ezt persze nem mondják ki, de közönségük pontosan érti, mit szeretnének mondani.
Bíró ilyeneket mond: „Én magam is nagyon jól ismertem Aczél Györgyöt is, és ismertem elég jól az ő köreit is. Komoly aggodalmakat keltett, hogy az úgynevezett népnemzeti […] kör esetleg megnehezíti a rendszerváltásban például a privatizációs folyamatot, annak szabadjára engedését, és ennek következtében nyilván törekedtek arra, hogy egy olyan személyt próbáljanak elhelyezni a Magyar Demokrata Fórumban, aki ezt az úgynevezett népnemzeti irányzatot korlátozni tudja, és ezt le tudja fékezni megfelelő időben és megfelelő módon. […]
Azt gondolom, hogy Antall József nem véletlenül került ilyen váratlanul az MDF élére. […] Például furcsa körülménynek tekinthetem azt, hogy Csoóri Sándor javaslatára belép az MDF-be, illetve részt vesz a kerekasztal-tárgyalásokon, és az egyik pillanatról a másikra elkezdi irányítgatni hátulról a dolgokat úgy, hogy mi nem is tudunk róla. Ehhez háttér kellett.”
A beszédmód, a szóhasználat rögeszmés gondolkodásról árulkodik. Az ellenségkép, az összeesküvés-komplexus negligálja a tényeket: „Én jól ismertem őket.” „Nyilván arra törekedtek.” Nyilván. Nem kell bizonyíték: ezek ilyenek. Tudjuk. Mindenre képesek, mindent megtesznek: a „megfelelő időben” és a „megfelelő módon”. Az ilyen rögeszmét az a triviális ellenérv sem ingatja meg, hogy teljes képtelenség elgondolni Csoóri Sándort Aczél György médiumaként. „Igen, ez talán furcsának tűnik. Nekem meg az a tapasztalatom, hogy igen nyersen és igen durván beleszóltak a rendszerváltás folyamatába […] olyan emberek, akiknek ehhez közvetlen közük elvben nem lett volna.” Céljuk az igazi rendszerváltás letéteményese, az MDF „átterelése” volt „valamilyen más útra”. „És ennek az átterelésnek […] egyik módszere […], hogy valaki olyat próbáljanak Csoóri Sándor segítségével bevinni az MDF-be, aki ezt az úgynevezett népi szárnyat le tudja csendesíteni.” Riporteri közbevetésre Bíró történelmi távlatba helyezi a dolgot: „Ezek a külső erők mindig is léteztek valóban, és ezek voltak mindig is az erősebbek. Gondoljunk a Habsburgokra, gondoljunk arra, hogy a reformkorban hogyan működött a Habsburg-uralom.”
Hagyjuk figyelmen kívül azt a lehangoló ostobaságot, ami ebből a primitív gondolatfűzésből árad, s próbáljunk belekapaszkodni tényszerű mozzanatokba. „Antall József nem véletlenül került ilyen váratlanul az MDF élére.” Mint tudjuk, Antall nem volt jelen 1987 őszén az első lakiteleki találkozón, nem fűzték személyi kapcsolatok a népi körökhöz. A következő év tavaszától azonban, amikor beindulnak a Jurta színházbeli nyilvános fórumok, s a résztvevők köre kitágul, már jelen van, s ott lesz „88 őszén a második lakiteleki találkozón is. Ám egyetlen alkalommal sem szól hozzá, nem mutatja magát, nem vállal szerepet, nem kezdi el „irányítgatni hátulról a dolgokat”.
Vajon miért? Megbízói (Aczél és körei) talán nem tudják, kik szervezik az MDF-et? Nem ismerik Csoórit, Csurkát, Lezsákot, Bírót? Dehogynem. Nagyon is jól ismerik őket, évtizedek óta. Vagy Antall nem látja még, kik ezek? De, nagyon jól látja. A népnemzeti mítoszaikat, a harmadikutas illúzióikat, a nyugati értékeket kétkedve fogadó partikuláris szellemiségüket, a demokratikus pártpolitikára való alkalmatlanságukat. Ezért, s nem másért vár a belépéssel jó fél évet. Bár kapcsolatot tart a szervezőkkel, ekkoriban inkább a kisgazdapárt újjászervezésén dolgozik. Azén a pártén, amelyhez – apja révén – szoros kötelékek fűzik, s ahol – hasonló okból – jelentős politikai tőkével rendelkezik. Vezetőként szóba kerül a kereszténydemokratáknál is, de végül egyik dologból sem lesz semmi. Mindkét alakulatról gyorsan kiderül ugyanis: enyhén szólva nem alkalmasak rá, hogy a rendszerváltozás meghatározó politikai erejévé váljanak. Hogy sokkal rosszabbak még az MDF-nél is. Ezek után fordul „89 februárjában Antall érdeklődése újra a fórum felé, ahova be is lép. Március 11-én, az immár tízezer tagot számláló MDF első országos gyűlésén fölszólal, az elnökségbe is jelöltetné magát, de kudarcot vall. Még nem jött el az ő ideje. A híres írókért, a mozgalomért lelkesedő küldöttek nem tudják még követni a profi politikus észjárását, nem értik a szavát.
Antall szerepe és karrierje 1989 júniusában indul el az MDF-ben, a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon, ahová Szabad György (Csoóri által megerősített) kérésére kerül be, szakértőként. Ott derült ki pár hét alatt, hogy alkotmányjogi és politikai ismeretei, továbbá éles esze, tárgyalókészsége, rugalmassága s általában rendkívüli politikusi képességei folytán nemcsak az MDF és az EKA mezőnyéből, de az egész rendszerváltoztató elitből kiemelkedik. Ezt a tények kedvéért tartottam fontosnak leírni. Nem azért, hogy tisztázzam Antallt az ügynökvád alól, hanem hogy annak ostobaságát nyilvánvalóbbá tegyem.
Amúgy – a sajtóban általánosan elterjedt szóhasználattal szemben – Bíró sose volt az MDF elnöke. Az első elnök Antall József volt. A második országos gyűlés küldöttei választották meg 1989. október 21-én, titkos szavazással, 97 százalékos többséggel. (Hogy „Aczél és körei” ebben hány percenttel voltak benne, az utólag sajnos nem rekonstruálható.) Az első országos gyűlés nem választott elnököt márciusban. Csak 15 tagú elnökséget. Bíró ennek lett a tagja, s ez választotta aztán a saját kebeléből ügyvezető elnökké. E posztról mondott le 1989. október elején, amikor is az elnökség szintén titkos szavazással, egyetlen tartózkodással Antallt jelölte elnöknek a kongresszusra. A tartózkodó, mint kiderült, Lezsák volt, tehát Bíró is Antallra szavazott (Aczél!?).
„Abban a pillanatban azonban, amikor Antall József belépett a pártba, az elnökség szétment. Én kiléptem, Csoóri Sándor nem vállalt feladatot, Kiss Gy. Csaba kihúzódott, Fekete Gyula is elment, Für Lajos honvédelmi miniszter lett, Csurka Istvánt később kizárták” – mondja a volt ügyvezető.
Abban a pillanatban (1989. február), amikor Antall József belép az MDF-be, annak még nincs is elnöksége. Azt egy hónappal később választják meg az első országos gyűlésen, Antall ennek nem lesz a tagja, ahogy a választmánynak sem. Bíró (három hónap híján) két évvel Antall belépése után, 1990. november 14-én lép ki a pártból. Csoóri soha nem akart politikussá lenni. Az értelmiségi és a politikusi lét szintézisét megvalósítani próbáló szerepvállalása s annak totális csődje a Magyarok Világszövetsége élén köztudott. Kiss Gy. Csaba Bíró kilépése után egy hónappal – azaz Antall belépése után csaknem két évvel -, 1990. december 15-én jelenti be, hogy „egyszerű tagként kíván az MDF érdekeiért dolgozni” (ami, szerény megítélésem szerint, a legkevésbé sem sikerül neki). Fekete Gyula viszont már egy évvel korábban távozott; a Nemzeti Parasztpárt, illetve a Petőfi Párt jogutódaként újjáalakuló Magyar Néppártot szervezte, de nem jutottak be a parlamentbe. Für Lajos (miután Bíróval konfrontálódva „89 őszén Pozsgay ellenében az MDF köztársaságielnök-jelöltjévé válik) valóban honvédelmi miniszter lesz – Antall kormányában. Közben mindvégig elnökségi tag, „91 őszétől „93 nyaráig az MDF ügyvezető elnöke – Antall elnöksége alatt. „94 végétől „96 tavaszáig az MDF elnöke. Csurka története közismert.
Bíró tehát összeviszsza dobálódzik tényekkel, nevekkel. Összevissza beszél. „Megegyeztünk Antall Józseffel, hogy lesz egy társelnöke, és hogy bizonyos pontokon az MDF, a frakció és a kormány munkáját részben össze kell hangolni, részben pedig el kell választani. […] Beleegyezett, majd másnap […] az országos gyűlésen elkezdett vagdalkozni, és támadni tulajdonképpen mindannyiunkat. Akkor a szünetben azon tanakodtunk, hogy utasítsuk-e rendre, vagy hagyjuk az egészet. És hagytuk. […] Annyi történt csak, hogy Csoóri Sándor közölte Antall-lal, hogy nem vállal társelnökséget ilyen körülmények között, és ezzel tulajdonképpen szabad utat nyitottunk Antall Józsefnek. […] Az egész antalli politikának ez volt a lényege: mintha küldetése lenne, hogy az MDF eredeti politikáját, embereit megtörje. Ebből csak az következhetett, hogy vagy Antall József megy, vagy mi. Úgy döntöttem, hogy Antall-lal nem tudok együtt dolgozni, és inkább én megyek el.”
Amiről Bíró beszél, az a párt harmadik országos gyűlésén történt, 1990 júniusában. Már megalakult a koalíció, hivatalba lépett a kormány. A nyugati parlamentáris demokráciák íratlan törvénye, a stabil kormányzás előfeltétele, hogy a pártelnöki és a miniszterelnöki posztot ugyanaz a személy, a párt vezető politikusa töltse be.
Egyes írók és irodalomtörténészek ezt az „egyszemélyi hatalom”, a diktatúra melegágyának látták. Belelovallták Csoórit, hogy társelnöknek jelölik Antall mellé (e státus ismeretlen a demokratikus pártok világában). Antall nem akarta feszíteni a húrt, tudomásul vette. Másnapi beszédében azonban – az egyik legjobb politikusi beszéd volt, amit életemben hallottam – nevek nélkül, metaforikusan szólt a magyar politikai gondolkodás tradícióiról. A politikusi-államférfiúi szerep és felelősség, illetve az ezekkel nem bírók közti különbségről, Bánk és Petur alakján keresztül érzékeltetve mindezt (utalva a Biberachok szerepére is). Ez volt az a „vagdalkozás”, amire Csoóri boldogan megsértődhetett, és kihúzhatta a fejét a számára oly kínosnak (a kormányzásra nézve sokkal rosszabbnak) ígérkező társelnökség kalodájából.
Ismételjük meg Bíró szavait: „Antall politikájának a lényege az volt, hogy kész helyzeteket teremtsen. Ő félt tőlünk, és meg merem kockáztatni, kifejezetten irtózott attól, hogy itt egy úgynevezett népi-nemzeti vonulat vegye a kezébe a dolgokat. […] Ebből csak az következhetett, hogy vagy Antall József megy, vagy mi. Úgy döntöttem, hogy Antall-lal nem tudok együtt dolgozni, és inkább én megyek el.”
Hogy Antall félt volna Bíróéktól, az több mint nevetséges. Attól a gondolattól viszont valóban irtózott, hogy az országban „ez a vonulat vegye kezébe a dolgokat”, s erre – ma látszik igazán! – meg is volt minden oka. Tegyük hozzá: félt attól is, hogy olyan (egykori marxistákból lett) doktriner liberális, urbánus értelmiségiek veszik át az ország irányítását, mint Kis János és társai. Antall korszerű nyugati értékeket valló jobboldali politikus volt, a parlamentáris demokrácia feltétlen híve, konzervatív, egyszerre tradicionális és modern. Ahogy önmagát definiálta: „Én egy nemzeti elkötelezettségű, egységes Európában hívő, liberális kereszténydemokrata vagyok.”
Elnökké választása után, 1989 nyarától-őszétől megpróbálta ilyenné formálni az MDF-et is, amelynek megalapításában és megszervezésében valóban döntő szerepe volt a népieknek. Személy szerint a legnagyobb, legfanatikusabb munkát Lezsák Sándor végezte közülük, Bíróra leginkább úgy emlékszem, mint aki folyton azon dühöng, hogy az SZDSZ már megint „mocskolódik”, továbbá azon siránkozik, hogy még mindig nincs megmetszve a szőleje. Erről a korszakról nagyon erős emlékeim vannak: mint az MDF időközi választáson mandátumot nyert országgyűlési képviselője, „89 augusztusától „90 áprilisáig tanácskozási joggal részt vettem az országos elnökség ülésein. Megilletődött vidéki tanárként ott ültem minden csütörtökön háromtól éjfélig-egyig az
Ó utcai faházban – az Olümposzon -, s áhítattal hallgattam az istenek tanácskozását. (Ó, ha csak egyszer visszaülhetnék oda, s a mai fülemmel is belehallgathatnék a régi beszédekbe!) Október végén aztán jött az új elnök, és minden megváltozott. Este kilencre-tízre már Kecskeméten voltam: az ülések lerövidültek. Volt napirend, az egyes pontokról rendre konkrét döntés született, személyes felelőssel, határidővel. Nemcsak nekem, szinte mindenkinek az volt az érzése, hogy a politizáló értelmiségiek között egyszerre megjelent a valódi politikus – az amatőrök között a profi.
Antall határozott arcélt és vonalvezetést adott a politikának bel- és külföldön egyaránt. Jobbközép párttá fazonírozta az MDF-et, pillanatok alatt kiépítette a nyugati kapcsolatokat, pártelnökként a legmagasabb helyeken fogadták – Bushtól Kohlon át Thatcherig -, és mindenütt pontosan értették a szavát. (Amikor Bíró – ügyvezetőként – először tárgyalt Németországban, büszkén definiálta pártja népi-nemzeti irányvonalát: „völkisch-nationalisch”. Szó bennszakadt, hang fennakadt: Hitler óta itt nem hallottak ilyet. Az MDF külpolitikai szakértője – talán Gergely András – sápadtan súgta oda: Zoli, az istenre kérlek, ezeket a szavakat ebben az országban soha többé ne használd!)
1990 tavaszán az MDF Antall vezetésével megnyerte a választásokat, szövetségeseivel megkötötte a koalíciót, legnagyobb ellenfelével megteremtette a kormányzás alkotmányos feltételeit, és megkezdte az ország kormányzását. Bírónak ebben a történetben már semmiféle szerepe nincs. Neki ekkor már nem kellett semmilyen döntést meghoznia, rajta túllépett az idő, ha úgy tetszik, a történelem: „89. őszi lemondása és visszahúzódása szükségszerű volt. Ez a szerény képességű, ámde agilis irodalmár, Pozsgay egykori minisztériumi főosztályvezetője, ekkorra végképp elszigetelődött, lehetetlen helyzetbe került az MDF-ben. Volt MSZMP-tagként teherré vált az (erőteljes antikommunista kampányt folytató) SZDSZ-szel versengő párt számára.
A kerekasztal-tárgyalások szükségességét és jelentőségét soha sem értette meg. Máig hajtogatja: alkotmányozó nemzetgyűlést kellett volna összehívni, ennek elsikkasztása miatt bukott el a rendszerváltozás, amit így a nép háta mögött, feje fölött satöbbi kötöttek. Ugyan kiknek kellett volna, s kiket „összehívni” abba a bizonyos gyűlésbe? Miféle törvény, miféle felhatalmazás alapján? Talán a Hazafias Népfront egypárti választójoga szerint?
Ahhoz demokratikus választójog, párttörvény, új alkotmány kellett, hogy a nép választani tudjon – ezekhez pedig megállapodás hatalom és ellenzék között: hogy a nép szabadon választhasson 1990 tavaszán. Parlamentet. Ugyan miféle alkotmányt hozott volna a Bíró-féle imaginárius testület? Parlamentáris helyett prezidenciális berendezkedést? Az MDF ügyvezetője már csak azért sem akart a kerekasztalhoz ülni, mert ő a saját mozgalmát valójában nem az állampárti delegációt vezető Pozsgayval szemben, hanem mögötte akarta fölsorakoztatni!
Az MDF-SZDSZ-paktumból ennyit értett meg: „Antall az SZDSZ-nek átadta a sajtó egészét.” Később viszont ezt mondja: „Hogyan képzelhette Antall József, hogy miközben azt hangoztatja, hogy az ő kormányában egyetlenegy volt MSZMP-tag nem lehet, kompromisszumot köt velük, átadja a gazdaságot, átadja a sajtót.” Akkor most kinek adta át?! Na persze, tudjuk: zsidók és kommunisták – egy brancs. De átadni csak olyasmit lehet, amit az ember birtokol. Birtokolta valaha az MDF vagy a kormány a sajtót? Birtokolhatja egyáltalán demokratikus viszonyok között? Vagy birtokba vehette volna? Ugyan már!
Az MDF-SZDSZ-paktum a kétharmados törvények jó részének kiiktatásával a többségi kormányzás elemi előfeltételét teremtette meg. Alternatívája a nagykoalíció lett volna az SZDSZ-szel vagy az MSZP-vel (a Fidesz ehhez kevés volt akkoriban). Bíró sejteti, ő az MSZP jobb – értsd: nemzeti – erőire gondolt. Nyilván a Pozsgay vezette erőkre. Édes Istenem! Hol voltak ilyenek 1990-ben? A kormányzáshoz parlamenti többség kell, tehát nem jó magyar emberekben, hanem mandátumokban kell számolni. Ha Pozsgaynak lett volna ereje a saját frakciójában, a pártjában, vajon lemondott volna előbb a frakcióvezetésről, majd a párttagságról is? Megalakította volna „90 végén Bíró társelnökségével a maga (utóbb teljesen impotensnek bizonyuló) pártját, a Nemzeti Demokrata Szövetséget? Most sem mondhatok egyebet: ugyan már!
Ahogy ezt vagyok kénytelen mondani Kiss Gy. Csabának is, aki szintén reaktiválta magát, s a Magyar Hírlapban – amolyan higgadt, okos, elemző modorú – cikket írt az MDF két, nagy formátumú politikusáról: Bíró Zoltánról és Antall Józsefről. Akik – az ország történelmi szerencsétlenségére -, fájdalom, nem tudtak együttműködni egymással. Nem is emlékszem, mikor olvastam ennél az okos cikknél ostobább, szánalmasabb szöveget. Tán akkor, amikor 1993-ban Csurkával akarták Antallt összebékíteni.
Ha már a „gazdaság átadása” szóba került, vessünk egy pillantást a privatizációra is. Láttuk, a volt ügyvezető ezt tartja kulcskérdésnek, ebben jelöli meg az MDF szétveretésének fő okát. Szerinte Antall József kormánya törvényesítette ugyan a spontán privatizációt, de a további privatizációt teljesen ellenőrizetlenül hagyta. Az elemi tények a következők:
A spontán privatizációt – ami valóban a visszaélések, az ellenőrizetlen vagyonszerzés melegágya volt – a társasági törvény szentesítette, amely lehetővé tette állami vállalatok gazdasági társasággá való átalakítását. Ezt a jogszabályt 1988. október 10-én fogadta el az Országgyűlés. A miniszterelnököt ekkor még nem Antall Józsefnek hívják (még csak nem is Németh Miklósnak, hanem Grósz Károlynak). Ez a kontroll nélküli időszak (szabad rablás) 1990. március 1-jéig tart, amikor is a kormány, illetve a parlament fölállítja az Állami Vagyonügynökséget (miniszterelnök: Németh Miklós). A privatizáció innentől nemcsak törvényesen, de államilag ellenőrzötten, pályázatok útján történik – úgy, ahogy történik: másképp nemigen történhetett. (Ami egyébként a „spontán” szakaszt illeti: ez az állami vagyon mintegy 2-2,5 százalékát érintette. 97-98 százalék tehát érintetlen maradt! A két-három százaléknak is csupán egy része ment veszendőbe, hisz a másik rész olyan, máig kiható pozitív tulajdonváltásokat eredményezett, mint az a Medicor, a BorsodChem, a Chinoin, a Biogal, az IBUSZ vagy a Hungária Biztosító esetében történt.)
De térjünk vissza a politikai uborkaszezon népnemzeti sztárjaira, akiknek nemrég igazi parádét rendezett az Echo TV. Az egymás bátorságától (s persze az olasz vitéz hiányától) végképp fölbátorodott három öreg Toldi itt fölülmúlta önmagát. Olyan dolgokat is kimondtak, amiket korábban soha. Kiderült, mit is tartanak ők valójában a demokráciáról. Íme:
Bíró: „Kiépült a demokrácia politikai intézményrendszere, beleértve a többpártrendszert, a szabad sajtót, a parlamentarizmust, a független bíróságot, és így tovább, nyilvánvalóvá vált, hogy mi magunk is rendkívül naivak voltunk a demokrácia ügyében annak idején. Azt gondoltuk, ha a szovjetek kimennek, és itt demokratikus berendezkedés jön létre, akkor a nép majd szabadon eldönti saját sorsa alakulását. Ezzel szemben az történt, hogy mégsem tudott önállóan dönteni, mert az egyik impérium helyett egy másik impérium lépett be, a pénz uralma. Ez pótolja most a szovjet hadsereget és a kádári adminisztrációt.”
Mit lehet mondani erre a hülyeségre? Vagy mit lehet kezdeni a politikusként soha, egyetlen komoly döntést meghozni nem merő, minden nehéz helyzetből lemondással kimenekülő Für Lajos későn jött bátorságával (Antall szűk körben csak „oldalazó parasztnak” nevezte őt), miszerint: „Diktatúrából diktatórikus eszközökkel kellett volna demokráciát csinálni. […] Ki kellett volna takarítani őket, nemcsak száműzni a közéletből, hanem, aki megérdemli, annak lakat alá kellett volna kerülni.” (Nem tudom megállni, hogy el ne meséljem, mit mondott nekem ez a bátor ember – aki a jövő héten, mint legfőbb Hadúr, majd ünnepélyesen átadja a náci rohamosztagok mintájára szerveződő magyar gárdisták oklevelét – 1991 őszén, Dunaszentgyörgyön, a szülőfalumban. A négyszázvalahányadik háborús kopjafáját avatta éppen, s nem a miniszteri Mercedeszszel, sofőrrel érkezett, hanem a maga vezette Volkswagen Passattal. Az ebédnél – obligát birka- vagy marhapörkölt – viccesen a szemére vetettem, hogy megfosztotta falum lakóit a Mercdeséből kiszálló miniszter látványától. Aztán kissé komolyabban jeleztem, nem szabadna autót vezetnie, hisz elég egy pillanatnyi kihagyás… Szó szerint ezt felelte: „Úgy szeretek vezetni, de öregem, nagyon kérlek, a Jóskának el ne mondd a dolgot!” Szegény csak most jött rá, hogy a „Jóskát” az IMF küldte!)
Persze az Echóban is Csurka volt a legkeményebb legény (aki a három közül egyedül volt képes a politikában valamire): „Nem nagy demokratáknak kellett volna lennünk, hanem a hatalmat valóban használva, rendet tenni ebben a szennyes, mocskos világban.”
Igen, Antall bizonyára már annak idején irtózott tőlük. Pedig csak most látszik igazán, kik is valójában ezek az emberek. Az MDF alapítói, akik utólag visszaigazolnak minden, az MDF-re szórt – általam egykor alaptalannak hitt – vádat: Nyugat-ellenességről, antidemokratizmusról, antiszemitizmusról. De honnan a fenéből jöttek újra elő? Ezek a szörnyű figurák, ezek a rémséges politikai zombik? Kinek az érdekében kísértenek? Ki próbálja velük és általuk besározni a rendszerváltozást és annak miniszterelnökét?
Az világos, hol kapnak fórumot. A Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban, az Echo TV-ben, a Hír TV-ben. A Fidesz uralma vagy befolyása alatt álló médiumokban. Orbán propagandaeszközeiben. Ott zajlik ez a kampány, ez a viszolyogtató politikai kísértetjárás. Szegény Kiss Gy. Csaba szerint „elgondolkozhatunk azon, kinek az érdeke ma az egykori Magyar Demokrata Fórum két meghatározó személyiségének ilyen szembeállítása”.
Talán nem a komcsik s a zsidók felé kellene tapogatóznia annak, aki választ keres erre a naiv kérdésre. Akinek nem tűnt még föl, hol és kik csinálják ezt a népnemzeti zombifesztivált (szeptemberben jön majd a húszéves Lakitelek is!), annak ajánlom a figyelmébe Orbán utóbbi időben tett nyilatkozatait. Ezekben nyíltan kétségbe vonja a jelenlegi alkotmányos berendezkedés demokratikus voltát, mondván: a képviseleti rendszer nem képes biztosítani a demokráciát. (Valóban: miféle demokrácia az, amelyik a nemzet hivatott vezetőjét már a második ciklusban nem engedi vissza a kormányrúdhoz?!) Felül kell hát vizsgálni ezt a berendezkedést – az ezt létrehozó rendszerváltozással együtt.
Bíró lassan két évtizede motyog hasonló hülyeségeket, a kutya se figyelt rá, ám Orbán most rákapcsoltatta a mikrofonokat és a kamerákat. A nemzeti komcsi zombik után (Szűrös, Pozsgay) ezúttal a népi-nemzeti zombik (Bíró, Für stb.) évadja következik. Hogy Antallt is gyalázzák, az még jobb. Az „egy a zászló, egy a tábor” vezérét amúgy is zavarta már a jobboldal néhai – valódi konzervatív – politikusának árnya. Aki ma is sokak számára ikon az uralni kívánt jobboldalon. Orbán hívei közül is sokan tisztelik (ami ugyan képtelenség, de hát istenem). Dávid Ibolyáék is őbelé kapaszkodva tudtak ellenállni a beolvasztó törekvéseknek: ideje végre ledönteni ezt a bálványt!
Hajrá Magyarország! Hajrá zombik!
Egy a tábor, egy a zászló, egy az ikon!
