Ablonczy Bálint, budailatkep@hetivalasz.hu
Immár húsz éve, hogy 1987-ben hazánkban a Világörökség Bizottság döntése értelmében két helyszín megkapta a kitüntető világörökség címet.
A megtiszteltetésben akkor a palóc Hollókő mellett a budapesti Duna-part részesült, amelynek budai oldalán a Várnegyed épületegyüttesét, a Gellért-hegyet a Szabadság-szoborral és a Citadellával, valamint a Gellért fürdőt sorolták be az emberiség – megőrzésre méltó – örökségébe. S mivel a világörökség mindig több, mint az aktuális állapot elismerése, hát jó hosszú lenne azoknak a listája, akiket köszönet illet, mert az elmúlt századokban az elődöktől rájuk hagyottakhoz hozzáépítették a maguk házait, templomait, fürdőit, palotáit.
Ezen a képzeletbeli felsoroláson előkelő hely illetné meg például az országát komor elszánással újjáépítő IV. Bélát, aki elkezdte a mai Várhegy kiépítését, vagy az idegen földről származó, mégis jó magyar királlyá lett Károly Róbertet és Luxemburgi Zsigmondot. Sőt, a gyorsan cserélődő budai pasák jelesebbikére is hálás szívvel gondol a mai polgár, hiszen egyikük-másikuk szerelembe esett az oszmán birodalom ékkövével, miként a szultán dicsőségét zengő krónikások elnevezték a birodalom északi határvárosát, Budát. S persze ahogy a királyok, hadvezérek, pasák és érsekek keze nyoma ott van a világ örökségén, úgy a már rég elporladt, közrendű eleink előtt is illő fejet hajtani. Ne feledkezzünk meg a névtelen tízés százezrekről, magyar és német polgárokról, kereskedőkről, rác bormérőkről, zsidó iparosokról, akik újra meg újra újjáépítették városukat, az ő Budájukat. Vajon lesznek-e olyanok száz év múlva, akik nekünk köszönik meg gondolatban, hogy jól sáfárkodtunk a ránk hagyományozott örökséggel, Budával?
