Vélemény és vita 2007-08-22 22:39
Casus belli: a Fekete-tenger
Jó másfél évszázada annak, hogy a krími háborúban az oszmán birodalom Nagy-Britanniával és Franciaországgal az oldalán legyőzte Oroszországot. Az orosz-török háborúk végeláthatatlan sorában ez volt az első eset, amikor geopolitikai érdekeinek biztosításáért a Nyugat harcba szállt ebben a térségben. Tette ezt annak ellenére, hogy I. Miklós cár a muzulmán fennhatóság alatt élő tizenkétmillió, többnyire ortodox keresztény elnyomására hivatkozva, követelte Törökország kiszorítását Európából. A 1848-49-es forradalmak eltiprásában játszott szerepe miatt megerősödött Romanov-birodalom valójában a fekete-tengeri szorosok megszerzésére törekedett.
Határvonal
Török források szerint ma sokban hasonló helyzet alakult ki a Fekete-tenger környékén. Elsősorban azért, mert az a hely, amelyen keresztül a nyugati világ Oroszország megkerülésével biztosítani tudja a Kaukázus és a Kaszpi-tengeri régió még részben kiaknázatlan energetikai kincsének útját Európába és az Egyesült Államokba.
Ha a volt szovjet szféra e tekintetben kulcsfontosságú országait, a British Petroleum által irányított Azerbaijan International Operating Company évi negyven százalékkal növekvő kitermelése révén már ma is jelentős kőolajexportőr Azerbajdzsán mellett az azeri szállítások útvonalát jelentő Grúziát, valamint Ukrajnát a Nyugatnak sikerül tartósan a befolyása alá vonni, akkor a két – ma már ismét ellenséges – világ határvonala a Krím félszigettől csaknem ezer kilométerrel keletebbre kerül.
Ez nem egyhamar válik realitássá. Ám azért elgondolkodtató, hogy az idén – alig néhány nap különbséggel – egy-egy amerikai, illetve orosz többségű konzorcium is szerződést kötött a Fekete-tenger partján lévő bulgáriai Burgaszból induló kőolajvezetékre. Az amerikai vezeték a Burgasz-Macedónia-Albánia-Adria útvonalon halad majd. A bolgár-orosz-görög konzorcium viszont Burgaszból Alekszandropuloszon át szállítaná a „fekete aranyat”, hogy az oroszországi és a Kaszpi-tengeri szállításoknál tehermentesítse a Boszporuszon és a Dardanellákon át haladó, már csúcsra futtatott „járatot”.
Burgasz azonban biztosan nem tud kiszolgálni két ilyen nagy kapacitású terminált. És a színfalak mögött Bulgáriára gyakorolt amerikai nyomás következtében az ugyancsak erőből fellépő oroszok egyelőre vesztésre állnak ebben a szembenállásban.
Ukrajna a NATO-ban?
Ez egyetlen példa arra, hogy a térségben csakugyan folyik a „kaukázusi krétakörre” a legkevésbé sem emlékeztető küzdelem a szovjet utódállamok kegyeiért. A játszmában egyelőre a Nyugat áll jobban. A Szovjetunió felbomlása óta eltelt tizenhét évben Ukrajna, Azerbajdzsán és Grúzia a Világbanktól a Nemzetközi Valutaalapon át a Kereskedelmi Világszervezetig csatlakozik számos globális integrációs szervezethez. Ez kétségtelenül nyugati orientációs trendet jelez, amelyet az euroatlanti világ és a három érintett állam – ki-ki érdekeinek megfelelően – lassítani vagy gyorsítani szeretne.
Mégis túlzásnak nevezhető az az ankarai vélemény, hogy a három volt szovjet köztársaság előbb-utóbb NATO-tag lesz. Ennek ma, elsősorban Ukrajna vonatkozásában, nagyon kicsi a valószínűsége. Kijevnek nemcsak a gőzerővel újrafegyverkező, kardcsörtető Oroszország kilátásba helyezett ellenlépéseivel kell számolnia. Az észak-atlanti szerződéshez való csatlakozásról Ukrajnában jövőre népszavazást tartanak, és egyáltalán nem kecsegtet a NATO-nak kedvező eredménnyel. Az orosz kultúrájú és a náci német megszállás közel két esztendejét leszámítva, mindig is Moszkva fennhatósága alatt élő Kelet-Ukrajna mellett hatalmas a nyugati integrációval szembeni ellenállás a hatvannyolc százalékban oroszok lakta Krím félszigeten is. Arról nem beszélve, hogy a ma már csupán hétszázalékos rokonszenvindexszel rendelkező Viktor Juscsenko elnök a maga euroatlanti programjával a küszöbönálló választásokon pártjával együtt vesztésre áll a tüntetően oroszbarát Viktor Janukovics miniszterelnökkel szemben.
Török félelmek
Noha a NATO-tagság még messze van, az észak-atlanti szövetség – amely közvetlenül a Szovjetunió felbomlása után még véletlenül sem irritálta a jelenlétével a régió lakosságát és politikai csoportjait – 1997 óta minden évben hadgyakorlatot tart Ukrajnában. Legutóbb a Krím félszigeti Feodoszijában súlyos zavargások törtek ki a hadgyakorlat ellen tüntető oroszok és a krími tatárok között, jelezve a térség fejlődési trendjeiben rejlő etnikai konfliktusok veszélyét is.
Akármilyen elképesztő, de Ankarában úgy vélik: Washingtonban és Brüsszelben azért kezdték emlegetni az 1990-es években az 1915-ös örmény genocídiumot, hogy a befolyásos nyugati diaszpórájú keresztény Örményországot is bevonják az azeri-grúz-ukrán geostratégiai szövetségbe.
Ebben a felfogásban a volt Szovjetunió fekete-tengeri régiójában végrehajtott tervszerű – politikai, gazdasági, katonai – nyugati expanzió hosszú távú célja, hogy az euroatlanti világ elszigetelje az egyre harciasabbá váló Oroszországot délről, a „latorországnak” tekintett Iránt pedig északról. Ez lehetséges, kivált, ha arra gondolunk, milyen sok, ennél is váratlanabb fejleményt hozott a világpolitikában az elmúlt két évtized.
Gereben Ágnes, külpolitikai elemző
