Bagdad, 2007. március 19. Iraki kisfiú guggol egy őrködő amerikai katona mellett a főváros főként síiták lakta Szardváros nevű negyedében. Az amerikai egységek március 4. óta tartanak rendszeres ellenőrzéseket a városrészben
Olasz harci helikopter a többnemzetiségű szárazföldi erő közös gyakorlatán az észak-olaszországi Gemona városa melletti gyakorlótéren. Az Európai Unió gyorsreagálású egységének gyakorlatán Magyarország 234 fővel vesz részt Szlovéniával és Olaszországgal közösen. Július elsejétől hat hónapon keresztül bevethető lesz a Magyarország, Szlovénia és Olaszország által felállított európai uniós harccsoport Fotók: MTI A hazai politikai elemzők egy része határozottan állítja: Amerikától ugyan nem lehet elvitatni, hogy a XX. században kiemelkedő érdemei voltak a nácizmus, a kommunizmus és a 90-es évek válsággócainak felszámolásában, valamint a terrorizmus elleni harc megindításában, de az sem vitatható, hogy napjainkban egyes lépéseinek negatív, válságkeltő hatásai vannak. Nemzetközi szervezetek döntéseitől függetleníti magát, sorozatosan megtagadja nemzetközi egyezmények aláírását. Olyan szuverén, öntörvényű világhatalmi tényező, amely sem a kritikát, sem a beleszólást nem tűri elképzeléseinek megvalósításánál. Ez is magyarázza a tényt, hogy sem a gyorsan fejlődő Kínát, sem a nukleáris hatalommá vált Indiát, sem a tekintélyének restaurációjával foglalkozó Oroszországot nem tekinti komoly vetélytársának. Európa meg egyáltalán nem akkora falat számára, ami megakadna a torkán – mondják.
Külföldi elemzők, köztük az angol Timothy Garton Ash úgy látja, hogy az iraki háború nem csak újra élesztette Európa és Amerika régi keletű feszültséggócait – ezek elemzésével még tartoznak a társadalomszociológusok -, hanem mélypontra süllyesztette a két kontinens kapcsolatát. A tengeren túl az Európa-ellenesség, az öreg kontinensen pedig az Amerika-ellenesség erősödött fel szerinte. És bár Garton óvatosan bánik ezekkel a fogalmakkal, saját kutatására hivatkozva megállapítja, a régi keletű, ellenséges érzelmek fellelhetők ugyan Amerikában, ám az is igaz, hogy a legtöbb amerikai enyhén jóindulatú közönnyel emlegeti Európát, és „elképesztően keveset tud róla”. Ezzel ellentétben viszont nincs olyan eldugott európai település, ahol még az iskolázatlan emberek is ne tudnának egy sor alapinformációt Amerikáról és a történelméről. Garton egyetért azokkal, akik szerint egy időben Európa szellemi fölényben volt az „új világgal” szemben, ami irigységet váltott ki a másik félből, ám ez a fölény mára gyakorlatilag megszűnt, de az európaiak nem így látják. Ráadásul a 19. és a 20. század Amerikájának milliói úgy gondoltak Európára, mint egy olyan helyre, ahonnan az emberek hozzájuk menekülnek.
A papírforma szerinti barátság már-már valóságossá alakult az 1941-től 1991-ig terjedő időszakban, amikor is Európának és Amerikának közös volt az ellensége: előbb a nácizmus, később a szovjet kommunizmus. A geopolitikai „nyugatnak” ezek voltak a legszebb évei – mondják -, bár a hidegháborús időszakban is akadtak konfliktusok. Mára megszűnt a közös ellenségkép, hiszen míg a II. világháborúnak és a hidegháborúnak Európa volt a fő színtere, napjaink nagy kihívásának, a terrorizmus elleni harcnak azonban Amerika a központja. Az az Amerika, amelynek 10 trillió dolláros a gazdasága és elképesztő összegeket fordít haditechnikai és általában véve katonai fejlesztésekre. És miközben Amerika fegyverkezik, Európa csökkenti hadseregeinek létszámát és fegyverarzenálját.
Az ugyancsak angol Robert Kagan Amerika és Európa között abban látja a különbséget, hogy: „Európa a törvények és szabályok, a nemzetek fölötti egyezkedések és együttműködés kanti világába került, míg az Egyesült Államok megmaradt Hobbes világában, ahol a nemzetközi célok elérésére még mindig a fegyvereket tekintik a leghatékonyabb eszköznek, még akkor is, ha liberális célokról van szó.”
Azaz, Amerika a fegyver szavában hisz, Európa viszont a tárgyalásos megegyezés híve. De hogy lehet ezért az előbbieket markáns, harcias népeknek nevezni, az utóbbiakat meg puhányaknak, egy megfáradt kontinens elfáradt lakosságának? Ezt a kérdést sok elemző feltette már és nyilván ezután is megpróbál rá autentikus választ keresni. Abban viszont sokan egyetértenek, hogy a folyamatosan bővülő Európai Unióban már most jelen van és egyre inkább erősödni fog az identitás meghatározásának az igénye. Emellett mind markánsabb az a késztetés is, hogy Európa az Államok ellenében határozza meg saját új arcát. Ennek a felfogásnak a szószólói állítják, Európa úgy rajzolja meg ezt a 21. századi új arcot, hogy felsorolja, mi mindenben különbözik Amerikától. Tanulmányok tucatjai foglalkoznak ezzel a témával, amelyekben Amerikát csak úgy szerepeltetik, mint a másmilyent. Érthető, hogy ez egyáltalán nem tetszik Amerikának, jóllehet a szeptember 11-i terrorcselekmény óta még inkább harcias színben tünteti fel magát a világ előtt és ahogyan egy német elemző, Stanley Hoffmann fogalmazott: Amerika nagyon erősen hisz abban, hogy missziós feladatai vannak a világban. Ez a felfogás persze szöges ellentéte annak, amit a német Karl Kaiser állapított meg: „Európa valami olyasmit hozott létre, amit előtte senki – egy békeövezetet, ahol a háborúra semmi lehetőség nincsen. És az európaiak hisznek abban, hogy ez a modell a világ más részein is megvalósítható.”
A politikusok színterén látens módon, az elemzők szintjén karakterisztikusan folyó vitának se vége, se hossza. Mi sem záró gondolatnak szánjuk Charles A. Kupchant, az Amerikai korszak vége című könyvének állítását, aki nem kevesebbet állít, mint azt, hogy számítani kell az európai és az amerikai civilizáció közötti meghasonlásra. Ő ugyanis ellentétben azokkal, akik Európát gyengének tartják, határozottan az Államok nagy riválisának véli az öreg kontinenst.
Szabó Iréne
A kontinens nem hisz az „ököljog” mindenhatóságában
Az Európai Unió biztonságpolitikai stratégiája egyáltalán nem hatékony, hiszen napjainkra világossá vált, hogy ma akkor sem tudna háborút viselni, ha szükség lenne rá – vélekedik Tálas Péter biztonságpolitikus annak a dilemmának a boncolása kapcsán, hogy regionális hatalom, avagy globális szereplő lesz-e az EU a hatalmi átrendeződések befejezte után. Vagyis katonai és gazdasági értelemben egyaránt képes lesz-e felvenni a nyomuló Kína, Oroszország és India mellett azt a fejlődési tempót, amit Amerika diktál. Másfél millió katonával, legmodernebb technikai arzenállal és a gazdaság töretlen lendületben tartásával az Államoknak pillanatnyilag nem kell attól tartania, hogy a „világ ura” szerepet bárki is elveszi tőle. Az egykori ellensúlyt jelentő Szovjetunió megszűnt. Az Európai Unió viszont Tálas szerint a gazdasági kifulladás állapotában van, amihez tényként társul, hogy az öreg kontinens országai anyagi okok miatt folyamatosan csökkentik haderejük létszámát.
Az új biztonságpolitikai kihívások megoldására sincs felkészülve Európa, így ebből a szempontból az fogja eldönteni jövőjét, hogy országai képesek lesznek-e kialakítani az egységes stratégiai felfogást, illetve áldoznak-e azokra a képességekre, amelyekkel önálló szereplőkként tudnak fellépni azon a színpadon, amelyen ma az USA az egyetlen globális résztvevő. A szakember úgy véli, ha Európa kapcsolata romlani fog a muzulmán világgal, akkor kontinensünk nem csak a globális nagyhatalmi szereptől esik el, de biztonságpolitikai tényezőként is leírja magát.
– Komoly kihívásnak azt tartom, hogy az EU képes lesz-e katonai eszközökkel alátámasztani azt a szellemi, filozófiai, kulturális eszköztárat, amelyre oly igen büszke. Vagyis az Államok erőfitogtató mentalitása mellett kellő súlyt tud-e adni saját problémamegoldó gyakorlatának, ami a diplomáciára, a gazdasági segítségadásra és egyéb, civil nemzetközi eszközökre koncentrál. Európa nem hisz az „ököljog” mindenhatóságában. S mint már bebizonyosodott, az Egyesült Államok hamarabb üt, mint mielőtt végiggondolná annak következményeit – hangsúlyozta Tálas Péter. Majd hozzátette, tudomásul kell venni viszont, hogy Európa hadikapacitása alkalmatlan arra, hogy Amerika komolyan vegye, arra meg végképp alkalmatlan, hogy befolyásolja azt.
Történelmi tanulság
„Amikor felmerül a kérdés, hogy az emlékezet milyen szerepet játszik a mostani magatartási szabályaink alakításában, igen érdekes jelenséggel találkozunk. Az amerikaiak, akik az európaiaknál jóval rövidebb történelmet tudnak maguk mögött, állandóan annak tanulságaira emlékeztetik európai szövetségeseiket, akik a maguk részéről roppantul szeretnének elmenekülni múltjuk nyomasztó árnyai, a békülékeny magatartás fiaskói elől, mint amilyen München, Hitler és Sztálin voltak. Európa azt állítja, hogy e bénító emlékeken már felülemelkedett… Egyébként meg úgy hiszi, hogy a >>mission civilisatrice« új fajtáját fedezte fel, amely a nemzetközi jogban és intézményekben, kompromisszumokban és megbékélésben, az egyetemes békébe vetett hitben gyökerezik… Ma Amerikára úgy tekint Európa, mint önző államra, amely minden nemzetközi szabályt áthág a szent nemzeti egoizmus nevében…”
Ezeket a gondolatokat Slomo Ben Ami zsidó filozófustól idéztük, aki több tanulmányban boncolgatta: vajon mi az oka annak, hogy Európa és Amerika úgy viszonyul kissé egymáshoz, mint kutya a macskához. A tudós szerint egyébként a két kontinens jelenlegi szembenállását – közelebbről a közel-keleti konfliktus rendezésével kapcsolatos elképzeléseket – Izraelnek Amerikával és Európával kapcsolatos bonyolult viszonya is motiválja.
