Bíró Zoltán elmondta, megírta. Hogy talán nem Antall József a modern magyar demokrácia legnagyobb szentje, s talán nála kisebb szerencsétlenség is érhette volna kies e hazát. Azt is hozzátette még, hogy Antall Józsefet, híres közjogi tudásával együtt, küldték. Lehet. Önmagában persze mindegy, hogy Antall nekifutásból vagy helyből volt képes arra a mutatványra, amelynek eredményét ma látjuk. Akár küldött, akár küldetéses volt, tevékenysége, legalábbis jobboldali szemszögből nézve, siralmas. Mert azt talán senki sem akarja vitatni, hogy a rendszerváltás nevű valami félresiklott. És innen már egyszerű logikai következtetéssel juthatunk el Antall felelősségéig. Hiszen 1990 és 1993 között ő volt Magyarország miniszterelnöke.
Második Nürnberg
A rendszerváltás nevű valami 1990-ben zúdult az országra, alapjait 1990 és 1994 között tették le. És ha a rendszerváltás nem úgy sikerült, ahogy azt a mai jobboldal egykoron elképzelte, nem túl merész és vad gondolat felvetni Antall József kétes szerepét. Mégiscsak ő volt a miniszterelnök akkoriban. Még készült is rá! Még az apja is politikus volt. (Hogy ezt miért szokták pozitívumként emlegetni, meg nem értem.) Mi több, „közjogi tudással” is bírt, ami valószínűleg valami nagyon hasznos és szép dolog lehet, hiszen minden Antall apologéta érveiben felbukkan. Ilyen előzményekkel kínos az a gyér, szánalmas és káros ténykedés, amelyet Antall József nyújtott három éve alatt. Természetesen senki nem azt várta tőle, hogy csináljon forradalmat – másról szólt a rendszerváltás. A nyolcvanas évekre világossá vált Keleten, hogy a rendszer nem tartható tovább, hogy ideje kiszállni, mielőtt végleg megérkeznénk a viccbeli kommunizmusba, ahol se kaja, se ruha, de már visszaút sincs. Persze élelmesek voltak az elvtársak, nem ingyen akartak elvonulni. Az amerikai fél ebbe bele is egyezett, így nem volt második Nürnberg, nem akasztgatták fel a népek a kommunistákat, és még a piacgazdaságba is betagozódhattak. (Ők igazán!) A kelet-európai rendszerváltásokat figyelve látható, hogy a forgatókönyvet másutt és mások írták. De tartalma kevéssé tért el országonként. A kommunista elit eltüntetése egyetlen posztkommunista országban sem történt meg. Hiszen nem ez állt a megállapodásokban.
Akié a kassza…
De! Minden rossz kompromisszum hagy némi mozgásteret. Lehet Václav Klausként határozottnak és keménynek lenni, és a múltidézés helyett egy modern, polgári államot építeni. Lehet Lukasenkóként retroparkot működtetni. És lehet szerencsétlenkedni is. Ez utóbbira, így hirtelen, a mi első kormányunk jutna eszembe példaként. Mert senki nem írta elő, hogy Princz Gábort kell a Postabank élére kinevezni. Hogy Szilvássy Györgyöt kell államtitkárnak megtenni. Vagy értelmetlen historizálgatásba bújni akkor, amikor tovább folyik a spontán privatizáció. Antall József (és persze csapata) képtelen volt felismerni, hogy mi a tétje a rendszerváltásnak. Például nem a közjogi tudás fitogtatása. Mert egy rendszerváltás nem közjogi aktus. A rendszerváltás politikusokat és gyakorlati szakembereket kívánt volna, s nem történészeket, alkotmányjogászokat, irodalmárokat meg néprajzosokat. Egy közgazdász Klaus, egy katona Tudjman vagy egy orvos Sali Berisha nálunk is többet használt volna, mint a bölcsészek kedves hada. Mert egy rendszerváltáskor nem az a legfontosabb feladat, hogy történelmi keretbe helyezzük a folyamatokat, vagy könnyezzünk a koronás címer láttán, és „keresztény Magyarországról” álmodozzunk. Inkább a gazdaságra kell ilyenkor odafigyelni! Kik és hogyan szerzik meg? Kik és hogyan működtetik? És az MDF erre fókuszált a legkevésbé. Ja persze, annak, aki épp Horthy Miklóst temeti újra, vagy heroikusan óvja a nemzetet az SZDSZ-től (de még ezt is sikertelenül), nem marad ideje olyan csip-csup ügyekkel foglalkoznia, hogy kik jutnak éppen tulajdonhoz.
Azonban az MDF téblábolásáért egyedül Antallt felelőssé tenni leegyszerűsítés volna. Hiszen ha Antallt küldték, akkor Csoóri Sándoron keresztül küldték. Hiszen ha Antall mai kritikusai a hetvenen túl olyan tisztán látnak mindent, jogos a kérdés, hogy miért nem voltak képesek erre úgy tizenhét évvel ezelőtt is? Miért 2007-ben követel Für Lajos lázadást? Miért mulasztotta el mindazt megtenni miniszterként, amiért ma már a forradalmat sem tartaná nagy árnak? Miért nem tudott senki sem alternatívát nyújtani Antall-lal szemben, miért csak most jönnek rá oly sokan a megoldásra? Ja, hogy ők is mind felelősek? Az a radikális szárny, amely az MDF-et folyamatosan tolta a politikai primitivizmus felé? Vagy azok a mélymagyarok, akik hirtelen elérkezettnek látták az időt, hogy a zsidókérdést újra megvitassák (elvégre egy rendszerváltás tényleg a legideálisabb pillanat erre), s egyszersmind elővegyék Németh László és Szabó Dezső totál haszontalan utópiáit? Antall mai bírálói osztoznak a felelősségben. A megfutamodásért, a lényegtelen kérdések középpontba állításáért, az elszalasztott lehetőségekért. Antall pedig azért, mert szép csendben, személyzeti és gazdasági politikájával, a régi nómenklatúra pozícióit erősítette.
Csodálkozunk?
Elmaradt az igazságtétel, elmaradt a reprivatizáció (hála az akkori Alkotmánybíróságnak). Tovább mosolyoghattak a posztjaikon a volt funkcionáriusok, és sem jogi, sem erkölcsi elszámoltatás nem történt. Csodálkozunk, hogy itt tart ma Magyarország? Tizennyolc éve ugyanazokat a megoldatlan problémákat görgetjük magunk előtt, csak mert Antall József és kormánya elfelejtette vagy nem tudta őket megoldani. Mert az MDF küldetéses fele szánalmas idealistákból állt, akik elképzelni sem tudták, hogy egy ország sorsát nem az határozza meg, hogy mi a címere vagy milyen a múlttudata, hanem az, hogy kik birtokolják a vagyonát. A küldött MDF viszont nagyon is tudta ezt. Ugyanis parancsba kapta még az őrszobán. Hogy Antall hova tartozott, nem tudjuk. Egy biztos: hibázott, mégpedig túl sokat és túl nagyot. Alkalmatlannak bizonyult egy rendszerváltás lebonyolítására. Talán máskor nem közjogi tudású öregemberekre kéne bízni az ilyesmit.
De van-e a történelemben „máskor”?
A vitánkban eddig megjelent írások:
Antall kész helyzeteket teremtett (Obersovszky Péter beszélgetése Bíró Zoltánnal, augusztus 6.); Kiss Gy. Csaba: Bíró Zoltán és Antall József (augusztus 11.); Pákozdi Imre: Antall megállapodásra törekedett (augsztus 14.); Domonkos István: Antall nem paktumozott (augusztus 16.)
Techet Péter, joghallgató
