Virágh Szabolcs
Végelgyengülés?
Philip Roth: Akárki. Fordította Sóvágó Katalin. Európa Könyvkiadó, 2007. 160 oldal, 1900 Ft
Philip Roth öregszik. Ha esetleg ezt nem tudnánk amúgy is, az eredeti nyelvén 2006-ban kiadott Akárki című műve mindenképpen emlékeztet erre. A regény ugyanis egyfelől fáradtan klisészerű, másfelől pedig a halálról szól.
Ez utóbbi felől már a magyar borító sem hagy kétséget: a feketeséget csak a piros gyászkeret és a fehéren szedett betűk törik meg. A szövegtérbe lépve pedig egy leromlott zsidó temetőbe jutunk, ahol éppen egy New York-i reklámszakembertől búcsúzik néhány barátja, rokona és munkatársa. Ez a csak személyes névmással jelölt halott a regény (anti)hőse, azaz a címbeli Akárki, akinek „hétköznapi, szokványos” temetése után végigkövetjük életét, hogy visszajussunk a kiindulópontnak megtett halálhoz.
Roth tehát nem árul zsákbamacskát, a „halálra ráadásul kapott élet” szemlélete a szerkezet szintjén is kitapinthatóvá válik a körkörös elrendezésben. Itt a történet, azaz az élet másodlagos, léte csakis a halálhoz való viszonyában értelmeződik. Ennek megfelelően a regényben valóban nem történik semmi, ahhoz ugyanis feltételezni kéne egy jövőre irányuló aktivitást, amit a halál-elbeszélés statikussága nem enged meg.
A szereplő fejébe és lelkébe látó mindentudó narrátor segítségével egy száraz leltárt ismerünk meg, ami maga a főhős halálküszöbről szemlélt kommentált élettörténete. A főszereplő egy szorgalmával anyagi biztonságot teremtő zsidó ékszerész második fia, aki bátyját istenként tiszteli vitalitásáért és öregen is kicsattanó egészségéért. Akárki háromszor nősül, első feleségét otthagyja a másodikért, a másodikat megcsalja egy szexuálisan túlfűtött dán modellel (is), akit aztán bűntudatból elvesz, hogy ápolónőjével csalja, majd végleg magára maradjon. Első házasságából származó két fia nem tud megbocsátani neki, a másodikból származó lánya, Nancy azonban feltétlenül szereti őt. Mindezzel együtt és – a regény sugallata alapján – mindezért nyárspolgárnak látja önmagát, aki soha nem nonkonformitásból cselekedett, hanem mert „valami stabilra éhezett, miközben gyűlölte, ami már megvolt.” (29.) Festői álmait elnyomva jól menő reklámszakember lesz, hogy élete végén próbáljon valamit kicsikarni ifjúkori alkotókedvéből egy tengerparti öregek otthonában, ahol még rajztanfolyamot is vezet egy rövid ideig.
A regény egy középkori angol moralitásjátékból veszi címét, ahol az Akárki névre hallgató főhős a megszemélyesített halál előtt állva végképp egyedül marad, a túlra csak jótetteit viheti. Roth kiábrándult öregemberének nincs mit magával vinnie, hacsak nem utolsó cselekedetét, amikor meghallgat egy fekete sírásót és pénzt ad neki, aki valaha szülei sírját is ásta. E tette is csak a múlt és a halál jegyében tud érvényesülni; belőle, saját jelenéből egyaránt hiányzik apja – élete végére felerősödő – hite és anyja roppant életereje, ami a szembenézésnek valódi méltóságot tudna kölcsönözni.
A műben az emberi élet kiábrándító jelentéktelenségének érzékeltetése a tét, amelyhez egyfajta sűrű és dísztelen prózanyelv szükségeltetik, távol a pátosztól és giccstől. A dísztelenség még meg is lenne, a sűrűség azonban hiányzik: a szöveg elcsordogál a súlytalan melankólia farvizén, és olykor nyílt didaxisba csap át. Miután értesülünk róla, hogy Akárki temetésének napján az államban még ötszáz hasonló temetés zajlik, megkapjuk mellé a szerzői (túl)értelmezést is: „De hát épp ez a legfájdalmasabb, ez az érdektelenség, amellyel újra tudomásul vesszük a mindent legyőző halált.” (18.)
A mű ennek a kevéssé kimunkált alapigazságnak egy százhúsz oldalas kisregénnyé duzzasztása. Persze valóban nehéz a halálról autentikusan beszélni, ugyanakkor a szöveg elszalasztja egyetlen lehetőségét e nehézség legyőzésére, hogy tudniillik éppen erről, a nehézségről magáról beszéljen. A mindentudó narrátor nem reflektál e kérdésre, hanem sorjázza a közhelyeket, a különböző betegségek minuciózus leírását és a nosztalgikus felhangú szexuális kalandokat. Ez utóbbi témakör Roth egyik kedvence, azonban a más regényeiben helyén lévő „kúrta” vagy „dugnak” itt kilóg az elmúlás hangneme által uralt nyelvi keretből.
Ráadásul érintőlegesen feltűnik a szövegben a WTC-tragédia, „amit – Szabó Gáborral szólva – csak igazán tehetséges szerzőknek lenne szabad alkotásaikban megjeleníteni.” (ÉS, 2007/28.) Természetesen Philip Roth nem tehetségtelen író, azonban amennyire ez utóbbi esemény megidézése bántóan motiválatlan, a regény egésze éppannyira erőtlen és esetleges, még a néhány, a most következőhöz hasonlóan jól sikerült mondat ellenére is: „Csökönyösen úgy folytatta, ahogy eltervezte, félig még mindig hitte, hogy létezik valamilyen kombinációja a szavaknak, amely valamiként megmentheti a vereségtől .” (95.)
Ez azonban sem Akárkinek, sem az Akárkinek nem sikerül (lehet, hogy akárkinek nem is sikerülhet), nekünk, olvasóknak pedig marad a hit, hogy igenis létezik a szavaknak olyan kombinációja, amellyel érvényesen lehet beszélni még a halálról is.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 33. szám
