VÁSÁRHELYI MÁRIA
Szerepzavar és aránytévesztés
Széljegyzetek az elnöki interjúhoz
Sólyom László köztársasági elnök – közjogi funkciójának megfelelően – ritkán szólal meg, ám amikor elérkezettnek látja az időt a véleménynyilvánításra, akkor gondoskodik arról is, hogy amit mond, ne maradjon pusztába kiáltott szó. Mondanivalójával mindannyiszor újabb örvényeket kelt a hazai politikai közélet egyébként is lassan elviselhetetlenül háborgó vizében, és ez önmagában is kétségeket ébreszt azzal összefüggésben, hogy a köztársasági elnök helyesen értelmezi-e az alkotmány által rá rótt szerepkört.
Az alkotmány szerint a köztársasági elnök „semleges hatalmi tényező”, akinek elsőrendű feladata a „nemzet egységének kifejezése”. Sólyom László megszólalásai azonban jól érzékelhetően a pattanásig feszülő, kétosztatú politikai erőtérben egy újabb erőközpont létrejöttét, a feszültségek mérséklése helyett azok szaporodását szolgálják. A köztársasági elnök – sokak állításával ellentétben – nem a „jobboldal szekértolója”, hanem egy újabb, jobboldali-konzervatív hatalmi központ létrehozójává kíván válni, annak ellenére, hogy – a mások mellett általa kidolgozott – alkotmányos rendszerünk erre nem ad lehetőséget számára.
A köztársasági elnök legutóbb a Magyar Televízió munkatársával ült le beszélgetni, és az elkészült interjú, mint afféle anamnézis, magán viseli szerepértelmezésének és az alkotmányos kereteken túlnyúló hatalmi ambícióinak minden sajátosságát. (Kovács Zoltán: Nem érti, ÉS, 2007/29.)
Az interjú időpontjának megválasztása önmagában is sajátos. Időzítéséből és tematikájából arra következtehetünk, azért látta a nyári uborkaszezon kellős közepén elérkezettnek az időt a nyilvános megszólalásra, mert úgy vélte, magyarázattal tartozik, miért tagadta meg Horn Gyula kitüntetésének aláírását. S habitusából kiindulva bátran feltételezhetjük, hogy nem elszámolni akart döntésével, hanem korábbi sanyarú tapasztalatai alapján okkal feltételezhette, hogy az aláírás megtagadása drámaian tovább rombolhatja hivatalának korábbihoz képest már amúgy is alacsony presztízsét. Nyilván élénken él emlékezetében az a népszerűség-zuhanás, amelyet az váltott ki, hogy – Hornnál lényegesen kevésbé ismertebb és népszerűbb – a Kádár-rendszer idején magas funkciót betöltő közszereplőkkel, állami kitüntetésük átadásakor, nem fogott kezet. Ekkor rövid idő alatt 13 ponttal csökkent népszerűségi indexe. A politikai intézmények társadalmi presztízsének alakulását vizsgálva ugyanis jól látható, hogy az alkotmányjogban többnyire járatlan közvélemény, talán ösztönösen, azt várja el a mindenkori köztársasági elnöktől, hogy ne fröccsenjen rá a politikai küzdelmek sara, magatartásával és állásfoglalásaival a nemzeti konszenzus és megbékélés ügyét mozdítsa elő. Az elmúlt tizenhat év történései jól mutatják, hogy az intézmény iránt táplált társadalmi bizalom azonmód megrendül, amint a köztársasági elnök, kilépve alkotmányos szerepköréből, a napi politikai csatározásokban vállal szerepet, és kiváltképp, ha eközben valamelyik politikai oldal mellett kötelezi el magát. Így volt ez Göncz Árpád idején, és így van ma is. E ki nem mondott „magyarázkodási kényszer” feltételezését erősíti, hogy a kitüntetés ügye nem csupán tényleges társadalmi jelentőségéhez képest szerepelt aránytalanul nagy súllyal az interjúban, hanem az elnök maga is a rendszerváltás óta eltelt időszak (!) két legfontosabb társadalmi eseménye egyikeként említette.
Erkölcscsősz szerepben
Megértem, hogy Sólyom László számára lelkiismereti problémát jelenthet Horn Gyula kitüntetése. Ám amikor elvállalta a köztársasági elnöki szerep betöltését, pontosan tudta, hogy magánemberi mivoltát háttérbe szorítva, döntései során nem tarthat mást szem előtt, mint a jogállami normákat. Ezeken pedig akkor sem terjeszkedhet túl, ha egy-egy döntés nem felel meg ízlésének vagy akár erkölcsi értékrendjének. Minthogy magánerkölcsének korántsem kell egybeesnie a közerkölcs normáival vagy a jog által megszabott lehetőségeivel, ha ez adott esetben számára feloldhatatlan konfliktust jelent, akkor ezt valamilyen módon jelezheti a közvélemény számára, vagy ha végsőkig vállalhatatlannak tart egy ilyen – általa kiemelkedően nagy súlyúnak tartott – döntést, akkor lemondhat funkciójáról. Sólyom László azonban egy harmadik utat választott; megpróbálta a jogszerűtlent jogszerűvé stilizálni, amihez utóbb az Alkotmánybíróság segítő kezet nyújtott számára. (Lásd erről még: Kőszeg Ferenc: Horn keresztje, ÉS, 2007/30. és Széky János: Zérusnál több, ÉS, 2007/32.) Azt próbálta nekünk elmagyarázni a tévéinterjúban, hogy miért sérti az államszervezet demokratikus működését – ez volna az aláírás megtagadásának egyetlen törvényes indoka -, ha Horn Gyula megkapja a nagykeresztet. Ebbe pedig beletört a bicskája, sőt, több is történt. A reménytelen magyarázkodás során ugyanis elkerülhetetlenül felsejlettek Sólyom László személyiségének és szerepértelmezésének súlyosan problematikus vonásai. Szerinte az elnök „nem kormányoz, nem törvényt hoz, hanem alapvető erkölcsi elveket érvényesít”. Ezzel a szerepfelfogással azonban – Horn Gyula kitüntetésének kérdésénél – sokkal súlyosabb bajok vannak. A köztársasági elnök által felvetett dimenzióban az alkotmány ugyanis egyértelműen kijelöli az elnök szerepkörét; a parlament törvényt alkot, a kormány kormányoz, a köztársasági elnök pedig a parlament és a kormány törvényes működése felett őrködik. (Nádas Péter: A magyar államhatalom esztétikája, ÉS, 2007/28.)
Az államelnök itt kifejtett erkölcsfelfogása számos kérdést vet fel. Liberális demokráciában egyetlen állampolgár sincs felhatalmazva, hogy maga képviselje a mindenki számára követendő erkölcsi értékeket, másrészt viszont a köztársasági elnöknek semmivel nem kell erkölcsösebbnek lennie, mint bármelyik más közjogi méltóságnak, nota bene közfeladattal megbízott állampolgárnak.
Merthogy mindegyiküknek az erkölcsösség maximumát kell képviselnie közfeladata ellátása során. Sólyom László ezzel a kijelentésével abszolutizálta saját erkölcsi értékrendjét, azt állítva, hogy a köztársasági elnök erkölcsileg eredendően politikustársai felett áll. És ez a szerepfelfogás más megvilágításba helyezi az e lap hasábjain az ország erkölcsi állapotáról folyó vitát is. Ha ugyanis elfogadjuk a köztársasági elnök által folyamatosan hangoztatott állítást, mely szerint az ország erkölcsi válságban van, akkor ez egyszersmind rendkívüli mértékben felértékeli az egyébként igen korlátozott jogkörökkel felruházott elnök szerepét. Erkölcsi válság idején ugyanis ki másra hárulna a legnagyobb felelősség és a legfontosabb döntések meghozatala, mint – ha van ilyen – az erkölcsökért felelős köztársasági elnökre. Ez a szerepfelfogás egyébként kísértetiesen emlékeztet arra, amikor Sólyom, az Alkotmánybíróság elnökeként, egy-egy döntés indoklásakor a „láthatatlan alkotmányra” hivatkozott. A láthatatlan alkotmány, amely csupán az ő fejében létezik, és szerinte mégis normatív erővel bír a társadalom egésze számára, éppen olyan képtelenség egy demokráciában, mint saját erkölcsi értékrendjének általános érvényűvé transzponálása.
Saját erkölcsi értékrendjének abszolutizálása rányomja bélyegét az államelnök egész tevékenységére és az interjúra is; ha mondanivalójának alátámasztására példát keres, rendre önmagát idézi és önmagára mint normára hivatkozik. Márpedig veszélyes vizekre evez, aki saját magát erkölcsi példaként állítja mások elé, Sólyom Lászlónak nem is sikerült elkerülni ennek buktatóit: erkölcsi esendőségét bizonyítják megválasztásának morálisan nehezen elfogadható – sőt a demokratikus jogi normákat (titkos szavazás) is semmibe vevő, elsősorban az államfő számára megalázó – körülményei, valamint a következőkben részletesebben tárgyalt megnyilvánulásai is. (Lásd még Megyesi Gusztáv: Az agyérgörcsről, ÉS, 2005/23. és Széky János: A bunkóság bűvöletében, ÉS, 2005/23.)
A köztársasági elnök, hogy igazolja állítását, mely szerint a köztársaság demokratikus működését sértette volna Horn Gyula kitüntetése, ugyancsak nehezen védhető érveléshez folyamodott. Az ügynek csupán kisebb szépséghibája, hogy döntését nem többre alapozta, mint egy külföldi lapban Horn Gyulával megjelent interjú egyetlen mondatára, amit mindenképpen aránytalannak nevezhetünk, különösen egy, 17 éve a demokratikus politika színpadán tevékenykedő közszereplő esetében. Így ugyanis kézenfekvő a kérdés, hogy ha Horn Gyulának nem teszi fel az ominózus kérdést a Die Welt újságírója, vagy ha az interjú elkerüli az elnök figyelmét, akkor érdemes a kitüntetésre. Valakiről azt állítani, hogy veszélyt jelent a demokratikus államrendre – ez súlyos vád, ilyesmit komoly ember nem állíthat egy interjú egyetlen mondata alapján. És mivel a köztársasági elnököt nem tartjuk komolytalan embernek, sokkal valószínűbbnek tűnik az a feltételezés, hogy a Die Welt-interjú csupán – szomorúan sovány – hivatkozással szolgált a kitüntetés aláírásának megtagadásához. (Azt pedig csupán zárójelben jegyzem meg, hogy az interjú efféle elszólásai – „én nem vettem magamra, hogy most így értelmezzem az alkotmányt (…), hanem az Alkotmánybíróságra bíztam, tegye ezt szabállyá, és ezentúl az, amit én saját értelmezésként csináltam volna, most mindenkit, az utódaimat is kötelező szabály és lehetőség” – nem csupán az általa állítólag igen fontosnak tartott demokratikus intézményrendszer társadalmi presztízsének, hanem a demokratikus erkölcsi normák megszilárdulásának sem kedveznek.)
A kitüntetés kapcsán fellángolt vita azonban ismét rámutat egy ennél lényegesen súlyosabb problémára. Nevezetesen a magyar társadalom múltjának megismerhetőségére és a társadalomnak a múlthoz való viszonyára. Ha elfogadjuk a köztársasági elnöknek a társadalom erkölcsi válságáról szóló tézisét, akkor ezt nyilvánvalóan nem az őszödi beszéd, hanem a társadalmi önismeret hiánya, a társadalom saját múltjához, illetve a XX. századi diktatúrákhoz való elfogadhatatlan viszonya jelenti. Amennyiben az ezzel összefüggő fundamentális kérdéseket tisztáztuk volna az elmúlt 17 év során, akkor például nem egy német lapinterjúból kellene megtudnunk, miként viszonyul Horn Gyula saját pufajkás múltjához, és nem kellene időről időre – újabb és újabb politikai válságok árán – azzal szembesülnünk, hogy fogalmunk sincs arról, mit tettek korábban, és hogyan vélekednek minderről ma a harmadik köztársaság demokratikusan választott vezetői. Mind a mai napig homály fedi a legtöbb, rendszerváltás óta közjogi méltóságot betöltő közszereplő múltját, rendszerváltás előtti tevékenységét. A múlt e szelektív, politikai szándékok által motivált megismerhetősége pedig önmagában is számos kérdést vet fel az erkölcsi felelősségre vonással kapcsolatban. Ha a politikai elitnek – beleértve a köztársasági elnököt is – van tennivalója a társadalom erkölcsi épségének helyreállításában, akkor itt találhatja meg feladatát. Márpedig, ha jól emlékszem, Sólyom László sem az Alkotmánybíróság elnökeként, sem államelnökként – bár lett volna rá lehetősége – nem mozdította elő a múlttal való szembenézés és múltbeli cselekedetekért való felelősségvállalás folyamatát.
Mindezek hiányában az államelnöknek nem maradt más választása, mint hogy Horn Die Weltben megjelent mondatából vezesse le, miért veszélyeztetné a kitüntetés az államszervezet demokratikus működését. Ehhez pedig nem kevesebbet kellene bizonyítania, mint azt, hogy a jelenlegi alkotmányos demokráciánk alapjai 56-hoz nyúlnak vissza, jelenlegi jogállamunk innen eredeztethető. Márpedig ez semmilyen szempontból – jogilag, történetileg és ideológiailag – sem állja ki a valóság próbáját. Tényszerűen leszögezhetjük, hogy sem az alkotmány, sem a hatályos törvények egyetlen helyen sem hivatkoznak előzményként vagy jogforrásként a forradalomra, annak célkitűzéseire, nincsen olyan törvényünk, amely ebből lenne levezethető. Azok az értékek, amelyeket az interjúban az államelnök 56-nak tulajdonít – „a nemzeti függetlenség, az emberi jogok és a demokrácia” -, valójában a felvilágosodás alapeszméin nyugszanak, és minden polgári demokrácia alapértékei; ugyanúgy tartoznak a francia forradalomhoz, 1848-hoz, mint 1956-hoz. Az új magyar demokrácia azonban még azt sem tette meg a forradalom emlékével, amit megtehetett, sőt erkölcsi kötelessége lett volna megtenni. Az egyetlen törvényi hely, ahol egyáltalán szóba kerül a forradalom, a harmadik köztársaság szomorú emlékű első elfogadott törvénye, amely ugyan törvénybe foglalta a forradalom jelentőségét, ám az utolsó pillanatban kimaradt belőle – a most Sólyom László által erkölcsi mérceként emlegetett – mártír miniszterelnök neve. Ugyancsak a törvényalkotó döntött úgy, hogy az 56-ot is szimbolizáló Kossuth-címer helyett a koronás címer legyen az ország jelképe. S ha nem csal az emlékezetem, abban, hogy a forradalom még e két szimbólumának törvénybe emelése is elmaradt, éppen Sólyom László korábbi pártja, az MDF játszott meghatározó szerepet. Horn Gyula – valóban rendkívül ellenszenves mondata – csupán egy, és nem is a legfontosabb állomás 1956 meggyalázásának folyamatában, amely a rendszerváltáskor vette kezdetét, és tart mind a mai napig.
Mindemellett jogosan vetődik fel a kérdés, hogy finoman szólva nem aránytévesztő-e Horn Gyula kitüntetését – összes erkölcsi ódiumával együtt is – az elmúlt másfél évtized két legsúlyosabb társadalmi problémája egyikeként említeni. A rendszerváltás óta soha nem állt annyira rosszul a demokrácia ügye, mint napjainkban, hisz már nem csupán egyes demokratikus intézmények, hanem a képviseleti demokrácia egészének működését érik súlyos támadások; amikor jobboldali véleményformálók magát a rendszerváltást és a demokrácia értelmét is megkérdőjelezik; amikor a populizmus soha nem látott méreteket ölt – nem csupán nálunk, hanem szerte a régióban. Talán soha nem volt ekkora szükség egy semleges, józan és bölcs államfőre, aki az alkotmányban rögzített feladatának megfelelően éberen őrködik a demokratikus intézmények épsége felett. Ez azonban elképzelhetetlen a problémák és veszélyek valóságos súlyának felismerése és a személyes ambíciók háttérbe szorítása nélkül. (Lásd pl. Kovács Zoltán: Hic Rhodus, ÉS, 2006/20.)
Az államelnök mindig igazat mond?
A köztársasági elnök a rendszerváltás utáni korszak másik legfontosabb kérdéseként az őszödi beszédet, és annak következményeit jelölte meg. Mindenekelőtt szögezzük le újfent, tényszerűen igazolható, hogy nem az őszödi beszéd, hanem egyrészt a korábban bejelentett megszorító intézkedések, másrészt a beszéd nyilvánosságra kerülését követő, tudatosan és mind a mai napig folyamatosan gerjesztett hisztériakampány rázta meg mélységesen a magyar társadalmat. A korabeli közvélemény-kutatások egyértelműen jelzik, hogy a beszéd nyilvánosságra kerülése lényegében nem befolyásolta sem a kormányfő, sem a koalíciós pártok megítélését, annál inkább sokkolta az embereket mindaz, ami ezt követően Budapest utcáin történt. Az elnök szerint azonban a válságot az idézte elő, hogy a miniszterelnök becsapta a választókat, a „hazugságot igazságnak”, a „hazugságbeszédet igazságbeszédnek” tüntette fel. (Kis János: Pengeélen I-II., ÉS, 2006/40.,42.; Kálmán László: Politikai inkorrektség, ÉS, 2006/42.) Mivel az őszödi beszéddel kapcsolatos véleményemet korábban kifejtettem e lap hasábjain (A nagy agyhalál, ÉS, 2006/42.), ezt most nem szeretném megismételni, azt azonban érdemes számba venni, hogy az igazságbeszédre oly kényes köztársasági elnök az őt érintő kérdésekben is olyan szigorúan ragaszkodik-e a tényekhez és a demokratikus normák feltétlen betartásához, mint ahogyan ezt másokon számon kéri. Emlékeim szerint nem köztársasági elnökké választása volt az egyetlen eset, amikor nagyvonalúan eltekintett e normák érvényesülésétől, illetve „az igazság teljes kibontásától”.
Sólyom László megválasztása óta előszeretettel hangoztatja magáról, hogy ő a civilek köztársasági elnöke. Nyilvánvaló, hogy elnöki identitásának legfontosabb alkotóelemét látja abban a most is megfogalmazott tételben, mely szerint őt „nem pártok ültették” a köztársasági elnöki székbe. Márpedig – amint egy korábban megjelent írásomban (A demokratikus intézmények tekintélyvesztése, Mozgó Világ, 2007/1.) már részletesen kifejtettem – bármennyire szeretné is, ha így lenne, ez az úton-útfélen hangoztatott állítása egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Sólyom Lászlót éppen úgy, mint elődeit – a rendszerváltáskor egyebek mellett az általa (is) kidolgozott törvényeknek megfelelően – a parlamenti pártok, konkrétan a Fidesz és az MDF, választották köztársasági elnökké. Egy olyan magas pozíciót betöltő személy, mint Sólyom László, nem mehet el olyan messzire az önáltatásban, hogy elhiszi, a Védegylet csinált belőle elnököt – csak azért, mert neki magának rokonszenvesebb lenne ez a variáció. Hiszen pontosan tudjuk, hogy erre a magyar alkotmányos rendszerben nem egy, hanem ezer civil szervezetnek sincs lehetősége. Magyarországon nagyon alaposan átgondolt közjogi megfontolások alapján döntöttek úgy, hogy a köztársasági elnököt a parlament választja, és ezen jottányit sem változtat, ha egy jelöltet adott esetben egy civil szervezet ajánl a pártok figyelmébe. Mindemellett, ha Sólyom nem csupán az imázsépítés okán ambicionálja, hogy a civilek saját államfőjükek tekintsék, akkor az elmúlt időszakban számtalan alkalom kínálkozott volna számára, hogy bizonyítsa ebbéli elkötelezettségét. Hiszen az elmúlt egy évben korábban soha nem tapasztalt erejű és mélységű támadásokat élhettek át különböző civil csoportok. A köztársasági elnök nem emelte fel szavát, amikor az ún. Kossuth tériek listákon függesztették ki az akasztanivaló, nemzetáruló civilek névsorát, és ezen listák árnyékában szónokoltak a legnagyobb ellenzéki párt vezetői a téren. Nem szólalt meg egyetlen alkalommal sem, amikor a különböző kisebbségekhez tartozó honfitársainkat értek származásuk miatt atrocitások, és akkor is hallgatott, amikor néhány héttel ezelőtt „buzikat a Dunába, zsidókat meg utána” jelszót skandálva – a demokratikus Magyarországon eddig példa nélkül álló módon – homoszexuális (vagy annak vélt) civil állampolgárokat vertek véresre Budapest utcáin. Ha vannak jelenségek, amelyek súlyosan veszélyeztetik a magyar demokrácia ügyét s az elnöknek oly fontos társadalmi erkölcs épségét, akkor ezek bizonyosan az első helyre kívánkoznak. De kételyeket ébreszt az államelnök civilek iránti feltétlen elkötelezettsége iránt az is, hogy rendre nem válaszol civil szervezetek hozzá intézett leveleire, megkereséseire (lásd például Lánczos Vera: A legkülönb polgár, ÉS, 2007/29.), jóllehet ezt akkor sem engedhetné meg magának, ha cégérére nem a „civilek köztársasági elnöke” címkét ragasztotta volna. A civil ugyanis nemcsak akkor civil, amikor Sólyom Lászlót javasolja köztársasági elnöknek, hanem akkor is, amikor kritikai észrevételeket fogalmaz meg államfői tevékenységével kapcsolatban. És nem kedvez a civilek iránt érzett demokratikus elkötelezettség látszatának erősítésében az sem, ha az államfő hol a pápához, hol uralkodókhoz hasonlítja magát, hol pedig keresetlen egyszerűséggel azt hozza tudomásunkra, hogy a kiváltságosok kasztjába tartozik.
Legjobb esetben is a valóság sajátos interpretációjaként értelmezhetjük az elhíresült amerikaivízum-ügyet is. Bizonyára sokan emlékszünk arra a rögtön megválasztása után tett, nem kis meghökkenést keltő kijelentésére, mely szerint „Én például addig nem megyek – tudósként sem mentem – az Egyesült Államokba, amíg ujjlenyomatot kell adnom” (Magyar Hírlap, 2005. aug. 5.). Ez különösen államfővé választásakor tett kijelentése fényében meglepő: „Alkotmányos kötelességem, hogy a mindenkori kormány külpolitikáját kell képviselnem.” Márpedig a vízumügyben kifejtett álláspontja finoman szólva is szubjektívnek és akár vállalt feladatával, akár a kormány külpolitikájával nehezen összeegyeztethetőnek tűnik. A kijelentés tarthatatlanságát az idő gyorsan igazolta. Alig néhány hónappal ezután ugyanis a köztársasági elnök meghívást kapott az ENSZ közgyűlésére, márpedig a világszervezet központja közismerten az Egyesült Államokban van, ahová vízum nélkül egyetlen magyar állampolgár sem léphet be. A kérdésre, hogy ezek után hogyan jut el a közgyűlésre az elnök, sajtóirodája azt a választ adta, hogy „csak az ENSZ-közgyűlésen való részvételre szolgáló, speciális, A1 jelű, ún. ENSZ-vízummal megy Sólyom László az Egyesült Államokba.” A közlemény hangsúlyozta, hogy a vízum csak az ENSZ-közgyűlés időtartamára, az ENSZ területén, a közgyűlésen való részvételre jogosítja tulajdonosát. A magyar demokrácia ügyét mindenkinél inkább szívén viselő, az Egyesült Államokban élő óceánkutató, Gereben Istvánt azonban nem hagyta nyugodni a köztársasági elnök „amerikai külpolitika iránt érzett zsigeri ellenszenvéből” fakadó „diplomáciai érzéketlensége”, amely meggyőződése szerint súlyosan veszélyeztette a két ország viszonyát, és utánajárt, mit is fed a „speciális ENSZ” vízum. (Gereben István: Az új magyar államfő első hat hónapja, ÉS, 2006/7.; Lemond-e a magyar államfő?, ÉS, 2005/35.) Rövid idő alatt kiderült, hogy az ENSZ által kibocsátott, kizárólag az ENSZ-közgyűlésre szóló vízum nem létezik, és az ENSZ-be látogató külföldi állampolgároknak is az Egyesült Államok által kibocsátott vízumra van szükségük. Ennek megfelelően Sólyom László is a State Department által, a külföldi államok tisztségviselői számára kiállított, egész Amerika területére korlátozás nélkül érvényes vízummal utazott el. A speciális ENSZ-vízumról szóló állítások tehát finoman szólva a valóság sajátos interpretációját jelentik.
Sólyom Lászlónak az ujjlenyomat-adással kapcsolatos kategorikus elutasítása azonban további nehézségeket is szülhet a külpolitikai érintkezésben. Közismert ugyanis, hogy az Európai Unió előírásaihoz igazodva, a többi EU-tagországhoz hasonlóan, 2009-től Magyarország is áttér a biometrikus jelzőkkel – digitális fényképpel és mindkét mutatóujjról vett ujjlenyomattal – ellátott útlevelek használatára. Ha tehát Sólyom László következetesen ragaszkodik álláspontjához, akkor már nem csupán az Egyesült Államokba nem tud beutazni, hanem egy idő után ki sem tud lépni a magyar határon.
Feladatkörével nehezen összeegyeztethető, és egyre ellentmondásosabb Sólyom Lászlónak a NATO-lokátor telepítésével kapcsolatban elfoglalt álláspontja is. Annak, hogy az államfő mit képvisel ebben a kérdésben, azért van kiemelt jelentősége, mert a magyar alkotmány szerint a köztársasági elnök egyben a fegyveres erők főparancsnoki feladatát is ellátja. Ebben a szerepkörében pedig nyilvánvalóan mindenekelőtt az ország biztonsági szempontjait kellene szem előtt tartania. Márpedig jól érzékelhető, hogy az elnök „környezettudatos magánszemély” énje ebben a vonatkozásban is rendre konfliktusba kerül hivatalos funkciójával, „munkaköri kötelezettségével”. S ha a XXI. század elején – szeptember 11-e ismeretében – mérlegre tesszük a bánáti bazsarózsa veszélyeztetésének súlyát egy esetlegesen az ország légterén keresztül bekövetkező terrorcselekmény súlyával, akkor nem lehetne kérdéses a biztonságért felelős államfő preferenciája, még akkor sem, ha magánemberként megszakad a szíve a bazsarózsáért. Sólyom László azonban, miután első körben bakancsot húzva, demonstratíve részt vett a lokátor Zengőre telepítése elleni meneten, mostani interjújában – egy elfogadhatatlanul homályos utalással – a korábban a Zengő helyett általa is elfogadott Tubesre telepítést is megkérdőjelezi, felvetve, hogy „van még a Tubesen kívül is helyszín, ami alkalmas…, ha megkérdezi a miniszter, neki megmondom”. Mintha a köztársasági elnök nem mérné fel, hogy ez a barkochbára történő felhívás mind funkciójával, mind pedig a kérdés súlyával összeegyeztethetetlen. Hiszen mi történik, ha a miniszter nem kérdezi meg? Esetleg nem is tud arról, hogy valamit kérdeznie kellene. Akkor marad a kevésbé alkalmas helyszín? Mindemellett ha a környezetvédelmi miniszter javasolna egy újabb, szerinte a környezetvédelmi szempontoknak inkább megfelelő helyszínt, az érthető lenne, az azonban súlyos szereptévesztés, ha az ország biztonságáért felelős államfő a feladat megoldása helyett – homályos utalgatásokkal – a probléma megoldásának további elodázásában működik közre.
S ha az előbb felsoroltakat nevezhetjük „imázsépítő csúsztatásoknak”, egészen más kategóriába tartozik a kettős állampolgárság kérdésében előadott tojástánca. Államfővé választása után néhány nappal Sólyom László az MTI-nek adott nyilatkozatában a kettős állampolgárságot a határon túl élő magyarok jogos igényének nevezte, „amelyből nem lehet visszatáncolni, és nem lehet félbehagyni”, és amelyben „nem kötelességünk az Európai Unióval egyeztetni”. (Eörsi István: Az elnök és beszéde, ÉS, 2005/36.) Mostani interjújában pedig egyértelműen leszögezi, hogy „a kettős állampolgárság mellett vagyok a délvidékiek tekintetében”. Ahhoz pedig még jogásznak sem kell lenni, hogy tudjuk, a kettős állampolgárság megadását nem lehet leszűkíteni egyetlen, más ország területen élő magyar kisebbségre. Vagy minden határon túl élő kisebbség tagja élhet ezzel a joggal, vagy egyik sem. Kiváltképp, ha komolyan vesszük azt a legutóbbi időkig a kettős állampolgárság mellett hangoztatott legfontosabb érvet, mely szerint a határon túl élő magyarok számára az állampolgárságnak nem praktikus, hanem szimbolikus jelentősége van. Az államfő, csupán azért, mert álláspontjával nem esett egybe a népszavazás végeredménye, nem teheti meg, hogy nem vesz tudomást arról, hogy a kérdésről egyszer már véleményt nyilvánított a magyar lakosság, az elnöknek oly fontos „civilek”. Mindezeknél súlyosabb probléma azonban, hogy, finoman szólva, úgy látszik maga az elnök is következetlen a kérdés megítélésében. Hiszen néhány évvel korábban az Orbán-kormány megbízásából Magyarországot éppen Sólyom László képviselte a Velencei Bizottságban, amely azt vizsgálta, milyen kedvezményeket nyújtanak az egyes EU-országok a határaikon kívül élő kisebbségeknek. (Kovács M. Mária: Rejtély a kettős állampolgárság körül, Népszabadság, 2005. szept. 9.) Ezen belül Magyarország vonatkozásában a Velencei Bizottság azt vizsgálta, hogy az akkoriban elfogadott státustörvény összeegyeztethető-e a kisebbségekkel kapcsolatos uniós normákkal. Az Orbán-kormány, a bizottság számára, a státustörvény védelmében készített előterjesztésében kinyilvánította, hogy a státustörvény célja, hogy „megkönnyítse a magyar kisebbségek helyben maradását, és megakadályozza Magyarországra történő kivándorlásukat”. A beadványban a kormány leszögezte, hogy „a magyar kormány minden olyan törekvést elvet, amely a szomszédos országokban élő, a magyar kisebbségekhez tartozó egyének kettős állampolgárságára irányulna”, és a státustörvény egyszer s mindenkorra szakít „a külhoni magyarok kettős állampolgárságának gondolatával”. A Velencei Bizottság számára – a státustörvény védelmében – készült elaborátumban tehát az Orbán-kormány ígéretet tett, hogy amennyiben a bizottság legitimálja a státustörvényt, akkor a magyar állam egyszer s mindenkorra lemond arról, hogy kettős állampolgársághoz juttassa a határon túl élő magyarokat. És nyilvánvalóan ezt a kettős állampolgárságot elvető álláspontot képviselte a kormány megbízásából a bizottság munkájában részt vevő Sólyom László is. Rendkívül méltatlan tehát mind a Fidesz, mind pedig a köztársasági elnök részéről a december 5-i kettős állampolgárság ügyében tartott népszavazás végeredményének számlájára írni, és a balliberális oldal nyakába varrni a „határon túl élő kisebbségek honosítása” elárulását, hiszen ők már jóval korábban, önszántukból megtették ezt. Jóllehet az EU egyetlen államot sem kötelez arra, hogy lemondjon a kettős állampolgárság jogintézményéről, és nem egy uniós tagország – az Egyesült Királyság, Olaszország, Franciaország -, bizonyos körülmények között, él is ezzel a lehetőséggel. Más tagországok pedig mind a mai napig nem írták alá azt az egyezményt, amely letelepedéshez köti az állampolgárság megadását. Az Orbán-kormány és a bizottságba delegált Sólyom László azonban, a státustörvény legitimálása érdekében, lemondott arról, hogy állampolgársághoz juttassa a határon túl élő magyar kisebbségek tagjait. Mégpedig úgy, hogy erről nem megkérdezni, de tájékoztatni is elfelejtették akár a hazai közvéleményt, akár a határokon túl élő kisebbségeket. A népszavazás sikertelensége megkímélte a Gyurcsány-kormányt attól, hogy az Európai Unió előtt megszégyenülten magyarázkodnia kelljen amiatt, hogy megszegte a néhány évvel korábban, az Orbán-kormány által tett kötelezettségvállalást. A Gyurcsány-kormány – amelynek az ellenzék által felrótt, számos eredendő bűne között is az első helyen szerepel, hogy a népszavazás idején a kettős állampolgárság ellen agitált – valójában folytatta azt a politikát, amelyet az Orbán-kormány elkezdett, és amelyre – Sólyom László közreműködésével – nemzetközi kötelezettséget vállalt. Azt pedig csak a jó ég tudja, hogy a balliberális kormány miért vállalja „érdemtelenül” ennek minden ódiumát.
Sólyom László közvetlenül a beiktatása után egy interjúban sietve leszögezte – félreérthetetlenül és nem túl ízlésesen elődjére, a csaknem osztatlan népszerűségnek örvendő Göncz Árpádra célozva -, hogy nem akar mindannyiunk „szeretett elnöke” lenni. A közvélemény-kutatási adatok tanúsága szerint ezt a célkitűzését rövid idő alatt maradéktalanul megvalósította. Az azonban mindannyiunk közös érdeke, hogy nagyon ne lőjön túl a célon.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 33. szám
