Forrás: ÉS

Ungvári Tamás

Csak posta voltál

Az alábbi levelet szétszórt irataim között találtam. A címzett Ungvári Tamás író, a Csillag szerkesztőségében, a feladó Németh László, Hódmezővásárhely, Bercsényi 27. A levél egy felkérés udvarias visszautasítása. A talány legfeljebb annyi, hogy Németh László alighanem elírta a dátumot. A kézirat szerint eredetileg 1955-re ugrott a tolla, aztán azt, saját kezűleg és véglegesen, 1957-re javította.

1957-ben azonban a Csillag, az Írószövetség havi folyóirata már megszűnt. A forradalom vihara sodorta el. Németh Lászlót 1956 után az új rendszer bekerítette, éppenséggel a Csillag egykori főszerkesztője, Király István révén. Ha Király Istvánt álmából felriasztották volna, kit tart az egyetemes magyar irodalom vezérlő elméjének, habozás nélkül Németh László nevét mondta volna ki. Ennek a Király Istvánnak voltam én elébb tanítványa a bölcsészkaron, majd famulusa a Csillagnál. Nem ő szerződtetett, de megtartott sokféle okból. Felismerte a lojalitásomat, bár azt nyilván a szervilizmus és gyávaság jelének fogta fel. Én meg, a csicskás, a személyeknek fogadott hűségen tanultam a ragaszkodást az elvekhez: utólag látom, hogy ez milyen nehéz és tekervényes út volt.

Miért engem kért meg a főszerkesztő, hogy Németh Lászlótól kérjek írást József Attiláról? Németh pária státusban volt 56 előtt, míg Király a rendszerhű értelmiség vezérpozíciójára törekedett. Ez életveszélyes mutatvány volt, az elszántság, a taktikázás istenkísértése. Ha a postására bízza a felkérést, semmit sem kockáztat, ám nagyot nyerhet.

A Nincsen anyám, se apám 1929-es megjelenésekor Németh László írt kritikát, fölényeset, de nem lebecsülőt. A fiatal József Attila neki amolyan serdülő Kakuk Marci volt, Tersánszky csavargója, aki “túl sokat emlegeti az öles kondérban fövő babot és a lyukas nadrágot, amelyet a tenyerével kell takarnia”. Vagyis Németh úgy érezte, József Attila szerepet játszik, egy bábut tol maga előtt, holott ott van az eredeti, rokonszenves egyénisége. Németh László “kínos élcnek” érezte azt a sort, amit az én nemzedékem már klasszikusként mormolt: “óriási korsó sör a nyár, habok rajta pufók fellegek.”

József Attila barátai azonban nem ezen a valójában bátorító kritikán mérték Németh Lászlót, hanem az ún. “különítményes”-afféron. Egy hajdani vitán “különítményesnek” bélyegezték Némethet. Ennek a szónak minden képzettársítása becsületsértő. A különítményes közönséges fordítása: ellenforradalmi pribék.

Király István műveltségét, felkészültségét ellenfelei sem kérdőjelezték meg. Amikor reám bízta Németh László becserkészését, ismerte a felkérés minden implikációját, a frontvonalakat, forgatókönyvet írhatott volna a szereplők sorsából. Németh ellenfeleiből a jelentősebbek emigrációban vagy börtönben, mint például Ignotus Pál, Fejtő Ferenc vagy Horváth Zoltán, de idesorolhatta a sokszínű Féja Gézát, akit egykoron a szilencium sem akadályozott meg abban, hogy szélkakas természetének engedve ide vagy oda álljon. Ha Németh László életrajzainak Gulyás Pál a legrokonszenvesebb hőse, úgy Féját az ellenszenvesek között lehetett számon tartani. 1956 után, a népi írókat bíráló párthatározat idején Féja volt az, aki az Aczél Györggyel folytatandó tárgyalásokat szorgalmazta, azzal a feltétellel, hogy az hajlandó eltaszítani magától néhány elfogult kommunista zsidót.

Németh átlátott a marxizmus és a parasztdivat olyan nagy hatalomra jutott hősein is, mint a hadügyminisztériumot csizmában koptató Veres Péter. Az apostoli küldetésű Németh László az emberállat-faj botanikusaként gyűjtötte az ellenségeit Babitstól a nyilasokig. Őket különben – egyik szerencsétlen írásában – Veres Péter lábszárcsontjával akarta elvarázsolni.

A József Attila dolgában írott mentegetődző levél a “visszavétel” idején születhetett. Nagy Imre kormányprogramjára zavarodottan feleltek az írók. Az egyik írószövetségi párttaggyűlésen – ezt Standeisky Éva tanulmányából tudjuk – éppen Király szólalt fel furmányosan. Az egyetemista hallgatóság – a jövő szemefénye – Németh Lászlót szeretne olvasni. “Az egyetem faliújságján – mondotta Király – a múltkoriban megjelent egy rajz, hogy a diákok titokban olvassák Németh László könyvét. A rajzot letépték, utána megjelent egy cikk, melyben arról írnak, hogy ne bántsák ezt a nagy humanistát. Németh Lászlónak tudnia kell, hogy hallgatásával helytelen magatartást tanúsít.”

Az 1953-as sürgetés bírálatba rejtette az udvarlást. Király nem próbálta rehabilitálni Sinkát, Féját vagy Kodolányit, de ízlése és elkötelezettsége egyaránt Németh László befogadásáért küzdött. Ennek a fontosságáról alighanem Révai Józsefet is meggyőzte, aki a Galilei megírását sürgette ki az íróból, legalábbis saját bevallása szerint. Németh László azonban sejtette, hogy a befogadás vállalhatatlan kompromisszumokkal jár, s derekasan ellenállt mindenféle szirénhangoknak egészen addig, amíg végül egy oroszországi utazással tőrbe csalták, újabb kutatások szerint nem csupán útitársának, Király Istvánnak a mesterkedései nyomán, hanem szovjet kezdeményezésre.

A Homályból homályba címen összegyűjtött életrajzi írásokban ritka a komédia. Felejthetetlen mégis, amikor az ifjú Bóka László az akkor már mester Németh Lászlónak a saját lakásán böki oda: “Mindig könnyekig meghatva olvastam, amit a Tanúban a szocializmusról írsz, ha egyszer időm lesz, rászánok néhány órát, hogy erről a fontos mozgalomról kioktassalak.”

A nyegle mondat eves sebként égette Németh Lászlót. Végül Bóka törlesztett, nem bocsátva meg Némethnek azt, hogy elhamarkodott kijelentéseivel nevetségessé tette magát. Egyébként Bóka és Király, más-más leosztásban, a modern magyar irodalom tanszékének professzorai voltak, ugyanegy emeleten az irodájuk. Gyűlölték egymást. Király még a fullajtárának, vagyis nekem se bocsátotta meg, hogy élveztem Bóka óráit, s a kávéházi dumáit is a nyelvészkurzusokban Pais Dezső, Knieza István társaságában. De az már akkor is szíven ütött, hogy a feltápászkodó Németh Lászlót bunkóval ütötte le Bóka 1956-ban, a Petőfi Mezőberényben alkalmából a Szabad Népben. Akkortájt már Bóka rászánta azt a néhány órát a szocializmusra, tán az élete is ráment erre.

Visszatekintve: a felnőttek zavaros csatájában én még csak kiscserkész se lehettem. Itt múltbéli sebekért dorongoltak. Önkényesen fosztották meg Szentkuthy Miklóst, Tamási Áront, Jékely Zoltánt, Mándy Ivánt vagy Rába Györgyöt a megjelenés lehetőségétől. Utólag sem kétséges azonban, hogy a legigazságtalanabb büntetést Németh Lászlóra mérték, azzal is, hogy nézeteivel senki sem vitázott komolyan, még Lukács György sem, csak megalapozatlan vádakat akasztottak rá az ítélet után.

A végtelenül szelíd Németh László prófétának született egy prófétáknak kedvezőtlen korban. Én számos tanulmányban próbáltam egymásra másolni a személyt és az ideológust, a regényírót és a politikai pamfletek szerzőjét, s arra jutottam, hogy az általa elképzelt József Attilához hasonlatosan nemegyszer bábukat tologatott maga előtt, s ezek a bábuk vonták el a figyelmet az alkotóerőről, a páratlan tehetségről, a nyelvzseniről, a kultúrateremtőről és -ismertetőről.

Mikor írhatta ezt a levelet? 1955 áprilisában, József Attila születésének ötvenedik évfordulóján? Az októberi dátum ezt kétségbe vonja. A borítékra nyomott postai pecsét elmosódott, valószínűleg mégis az 1955-öt rajzolja. Életének kutatói, így Monostori Imre könnyűszerrel beillesztheti a levelet Németh-kronológiájába.

Érdekes, hogy Monostori az én Ahasvérus és Shylock című, a magyarországi zsidókérdésről írott monográfiám negatív hősének éppen Németh Lászlót tartja. Ez, remélem, nincs így. Németh László végül minden elismerést megkapott, de azt megtagadták tőle, hogy nézeteit ne csak a pamfletek szintjén támadják. Én egy nagy hatású gondolkodó munkásságát mérlegeltem a könyvemben. Németh epigonjait viszont csakugyan erős szavakkal róttam meg: a felvizezett Németh László például Csoóri Sándor dagályában sértette a fülemet.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy néhányszor elbeszélgetett velem Németh László, megtisztelt egy-két sorával. Még ez a nekem írott és pusztuló levelesládámból előkotort episztolája is rávall az írói izomzatra. Ennek az írónak minden sora egy végtelenített önéletrajz darabja.

Az én szerepem ennek a levélnek a keletkezésében semmi. Mikor beázott, mohos pincémben rátaláltam, a nagy Németh-ellenfél, Babits sora csengett a fülemben: Csak posta voltál.

*

“Kedves Ungvári Tamás, bocsásson meg, hogy levelére ilyen késéssel válaszolok. De leköltöztem régi menhelyemre, Hódmezővásárhelyre s a postámat nagy időközökben küldik utánam. Meg az utolsó hetekben rosszabbul is voltam, neheze [nehezen] szánom rá maga [magam] a levélírásra.

Felszólítását köszönöm, de el kell hárítanom. Az utolsó években, hogy készségemet mutassam, minden ilyen felszólításnak eleget tettem, így rengeteg jelentős s jelentéktelen művet, szinopszist stb. írtam, mindebből alig jelent meg valami. Most a betegség is más gazdálkodásra kényszerít. Ha a kenyérkereset s megapadt munkaképességem időt hágy, azt írom meg (sajnos, ritkán kerül rá sor). Így tán többre megyünk!

Ha olyan íróról volna szó, mint mondjuk Gulyás Pál, akinek a nagy tehetségét kevesen vagy csak én ismerem, a cél tán kivételt tétetne velem; de József Attilának annyi nálam illetékesebb s alaposabb van, hogy az alkalmasint hiába végzett munkának a célja sem parancsoló.

Elnézést kérve maradok híve:

Németh László

Hódmezővásárhely, 1957. okt. 2.-n”

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 33. szám

Comments are closed.