Fejtő Ferenc Szent István napjára esősre fordult az időjárás Párizsban. Sajnálom, hogy ezen a napon nem lehettem Budapesten, pedig szeretem az ünnepeket és a tűzijátékokat. Ugyanakkor szívesen asszisztáltam volna egy előre látott eseményhez: a populista radikalizmus kudarcához vagy legalábbis annak előjátékához. Magyarországon – úgy láttam innen, a Szajna partjáról – a populista radikalizmus megőrült. Hiszen nem őrültség-e és tiszta paranoia a nyilasokra és a múlt század húszas éveinek fasiszta gárdáira emlékeztető nemzeti gárdát, őrsereget, Magyar Gárdát szervezni? Kiért, miért? – kérdezhetik álmélkodva a békés magyarok. Nem elég Magyarországnak a hadserege és annak modernizálási költségeit fedezni? És milyen veszély ellen van erre szüksége az országnak? Állítólag a szomszédok ellen, a románok, szerbek, szlovákok fegyverkeznének ellenünk? Nem vagyunk-e tagjai két hatalmas szövetségnek? Az Európai Uniónak és nem számíthatunk a NATO katonai és politikai potenciáljára? Az úgynevezett átkos szomszédok ellen kell készülődnünk, akiknél nyoma sincs a hazánkat fenyegető támadás előkészítésének? Legalábbis így látom a helyzetet innen a magyarországi lapok olvastán.
Sokkal komolyabban veszem Róna Péter élesen kritikai cikkét a kormány gazdaságpolitikájának szerinte előre látható gondjairól. Nem vagyok közgazdász, de Róna Péter érveit eléggé meggondoltaknak tartom ahhoz, hogy kívánatosnak véljem, mielőbb válaszoljanak rá a gyurcsányi reformizmus kompetens védői. Ehhez csak még azt tenném hozzá, hogy nem nehéz a tárgyilagos érvelések mögött meglátni a frakciós elfogultság jeleit is. Példának okáért az autóutak kiépítésének fölöslegességére való utalást. Én inkább a sietséget kárhoztatnám, amellyel az újításokat különösen az egészségügyben foganatosították. A módszerek, amelyeket alkalmaztak, nem látszottak célravezetőknek, egyáltalán, kételkedem abban, hogy kellő tájékoztatás nélkül, nem törődtek azzal, legalább a reformok helyeslőit mozgósítsák a védelmükre.
Hadd szóljak néhány szót arról az örvendetes eseményről, amelyet közelebbről figyelhettem meg a hétvégén. Ségolene Royal asszony a választási kampány fáradalmai és veresége után bejelenti, hogy a szocialista párt és a baloldal megújítása, felfrissítése mellett milyen jövőt kíván az országnak. Ségolene a megújult ellenzék vezéri szerepére törekszik, és ami fontos, kompetens szakértők és intézmények támogatására számíthat. Persze nem lesz könnyű dolga Sarkozyvel szemben, akinek ügyességét nem lehet alábecsülni. A külpolitikáját felelőtlennek minősítő szocialisták kritikáját éppúgy sikerült elhallgattatnia, mint a centristák és a mérsékelt jobboldal kérdéseit látványos amerikai látogatása kapcsán.
Megcáfolta a bushi Amerika iránti kritikátlan elkötelezettségét; a francia állam – hangoztatta -, hű marad a szövetséghez, amelyet a XVIII. század derekán hajdani uralkodói kötöttek Washington és Lincoln államával, és amelyet a későbbi demokratikus köztársaság is megerősített. Szövetséges, de nem csatlós, amit Sarkozy azzal is bizonyít, hogy aktívan részt vesz az Európai Unió tevékenységében.
A szerző a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője
