Komoróczy Géza hetvenedik születésnapjára
Gyerekkorom óta kínosnak éreztem a születésnapok ünneplését. Később – máig is – azt a járványszerűen terjedő önünneplési szokást, hogy a tízes számrendszer valamelyik pontjának elérését kitüntetett ünneplés alkalmának tekintsük. Egy bizottsági ülésen, amelyen az a javaslat hangzott el, hogy valakit hetvenedik születésnapja alkalmából tudományos kitüntetésben részesítsenek, ellenvéleményemet egy azóta legalábbis szűk körben közmondásossá vált érveléssel fogalmaztam meg: „Hetvenéves minden hülye lehet”. Ezt máig is fenntartom, bár személyes jókívánságaimat a Hetven Évesnek – aki ezt a véleményemet jól ismerte – azzal fejeztem ki, hogy tudtára hoztam: fenti véleményemet egy napra – de szigorúan csak egy napra – felfüggesztem. Eszem ágában sem volna ez, ha valóban egy születésnapról volna szó, és nem ürügyről arra, hogy a hozzám egy lényeges ponton alighanem a legközelebb álló emberi magatartás paradigmatikus képviselőjét megkíséreljem nyilvánosan kiszabadítani pozitív, de főként az általa derűsen vállalt negatív vélemények áradatából.
A Lónyai utcai Református Gimnáziumban, ahova nyolc éven keresztül jártam (nem tévesztendő össze az azonos nevet viselő mai középiskolával), íratlan és kimondatlan magatartás volt, hogy évfolyamtól függetlenül úgy éreztük, mintegy rokoni kapcsolat fűz bennünket egymáshoz, amely éppen ezért nem szakad meg az iskola elhagyásával (az elmúlt évben egykori osztálytársaimmal nem mulasztottuk el az összejövetelt hetvenéves érettségi találkozónk megünneplésére). Természetes volt tehát, hogy Komoróczy György, Debrecen nálam nyolc évvel korábban érettségizett akkori főlevéltárosa, mikor 1957-ben megtudta, hogy a debreceni Déri Múzeumban dolgozom, nem téve mérlegre az esetleg ellene szóló körülményeket, meglátogatott lakóhelyül is szolgáló dolgozószobámban, éspedig nem egyedül. Magával hozta akkori mérce szerint hosszúra nyúlt és már akkor is kissé meghajlott hátú elsőéves bölcsész Géza fiát, ahogy a dzsungelben is ki kellett tenni a farkasok gyülekezete elé az újonnan befogadásra várókat. A bemutatáshoz csak ennyit tett hozzá: „ő is ókorral készül foglalkozni”. Persze tudni szerettem volna, hová tegyem ezen a beláthatatlanul széles területen (titokban reménykedve, hogy talán a jövendő magyar etruszkológusa áll előttem); de kérdésemre a válasz határozott és egyértelmű volt: az Ószövetség szövegével szeretne foglalkozni – nem meglepő válasz a Kollégium szomszédságában.
Azóta nem szakadtunk el egymástól – ha le akarnám gyűrni az évfordulókkal szembeni ellenszenvemet, azt mondanám: kapcsolatunk éppen félszázados jubileumához érkeztünk. De lényegtelen mozzanata ez a kapcsolatnak, amely – függetlenül mindkettőnk további életének külső körülményeitől – emberileg és tudományosan mind szorosabbá vált (ha ugyan szabad ilyesmit a másik fél jóváhagyása nélkül leírni). Emberileg és tudományosan? De hát a kapcsolat legszilárdabb alapja éppen a kettő elválaszthatatlansága volt mindkettőnk számára. Mindketten ugyanazt a történelmet éltük meg, és mindketten a magunk-művelte tudományon keresztül reagáltunk annak peripeteiáira – persze eltérő temperamentumunk szerint. Ezért van az, hogy bár nem itt a helye és kellő ismeretek híján nem is én vagyok alkalmas Komoróczy tudományos teljesítményeinek megítélésére – az alkalom egyébként sem a megítélésé -, az emberről szólni nem tudok és jószerével nem is lehet másképp, mint tudományos munkássága tükrében.
Az Ószövetség szövege: Komoróczy számára kezdettől a tudomány művelésének etikai követelménye volt a források eredeti nyelvükön való megismerése és megértése. Ez rögtön kezdetben két kikerülhetetlen utat jelölt meg számára: hebraisztika és assziriológia. Még egyetemi hallgató volt, mikor az akkor (és azóta is) revelációnak számító holt-tengeri tekercsek első nagyobb hozzáférhető szövegeit M. Burrows könyvének függelékeként a maga fordításában közreadta – a Hahn István óráin egyedüli hallgatóként szerzett héber nyelvtudás birtokában. Ezután és részben még ez alatt az intenzív assziriológiai tanulmányok évei következtek. Komoróczy ugyanolyan hálás tanítvány volt, amilyen kérlelhetetlen számon kérő lett tanári éveiben. Még tanulhatott, lakására feljárva, az idős Dávid Antaltól, az assziriológia egyetemről kiszorított mesterétől, majd számot vetve a hazai tanulási lehetőségek korlátozottságával, prágai és leningrádi mestereknél igyekezett továbbfejleszteni tudását. Már a hatvanas évek közepe táján a sumer irodalom került érdeklődése középpontjába, és az évtized végére elkészült a maga idejében világszerte egyedülálló sumer irodalmi antológiája: Fénylő ölednek édes örömében, amelynek visszhangját jelzi, hogy egy évtized múlva új, bővített kiadása jelent meg. A két kiadás közti évtized a szüntelen széles körű tanulás és a közel-keleti kultúrák színhelyeit bejáró, kalandokkal és veszélyekkel teljes barangolások mellett a sumer szövegekhez írt kommentárok korszaka volt, visszatekintve rá: a tudományos magára találás korszaka.
Komoróczy nem volt régész, a kultúrák tárgyi hagyatéka önmagában soha nem érdekelte különösebben, de eljutott annak a felismeréséhez, hogy egy kultúrát teljességében, a fordítás szintjén túlmenően megismerni csak annak a tájnak az ismeretében lehet, amely ennek a kultúrának éltetője volt. (Biztosan ismerte már Kerényi Táj és szellem tanulmányát, bár ehhez a felismeréshez alig volt rá szüksége.) Költő sem volt; együttműködése Rákos Sándorral a Gilgames-eposz magyarításában távolról sem volt konfliktusmentes (a konfliktusokat nem keresem, de nem is térek ki előlük – mondogatja máig is), a két nézőpont közti szakadék nem könnyen volt áthidalható: Komoróczy, bámulatba ejtően széles körű szépirodalmi tájékozottsága – de ez talán lapos kifejezés ahelyett: olvasó szenvedélye – ellenére a feladatot nem tudta a költő oldaláról, hanem csak az eredeti szöveg szentségének tudatában nézni. Mert ha egy szóval lehetne-kellene megjelölni élete középponti tevékenységének műfaját, ez a szó aligha lehetne más mint: kommentátor.
Ennek a fordítóétól jó lépésnyire távollevő hivatásnak a felismerése bontakozott ki egyre határozottabban, mélyebb értelemben és tudatosabban elmúlt három és fél évtizedének munkásságában. A sumer-antológiát egy évtizeden át tanulmányok sora követte, amelyek a szövegeket különböző összefüggésekben, az irodalomtudomány kialakuló új módszereinek soha nem szolgai követésével, de érdemleges tanulságainak leszűrésével elemezték. Tanulmányok a szövegek mitológiai, műfajtörténeti, gazdasági és sok egyéb aspektusáról, kezdve annak a hangsúlyozásával, hogy az írások szükségképpen „az irodalomtörténet és a történetírás határmezsgyéjén” mozognak, végezve a sumer vers elméletének vizsgálatából leszűrt, későbbi munkásságát tekintve programatikus tanulsággal, hogy „a világirodalom a „nemzeti” irodalmaknak, a legkorábbiaknak is, már születésénél jelen van”.
Az a kommentár, amelynek Komoróczy legfőbb hivatásaként művelője, távolról sem a fontos és jelentéktelen, hitelt érdemlő és légből kapott adatokat tudálékosan összehordó „Afterphilologie”, hanem az, amiben egész emberi és tudományos tevékenységének célját és értelmét tudja: saját fogalmazása szerint a híd, amely a múltat a jelennel összeköti. Mert munkássága kezdettől, és műveiben mind határozottabban megnyilvánuló módon a jelennek a hagyományból való értelmezése, egyre világosabb tudatában annak, hogy a múlt értelmezése is mindig, kikerülhetetlenül a jelen értelmezésén alapul. A kommentár hídszerepe így adja meg a tudomány művelésének egzisztenciális értelmét.
Ebben a megvilágításban nyeri el helyét művei közt a sumer irodalmi tanulmányok évtizedében írt kis könyve: Sumer és magyar?: a tudomány teljes vértezetében vívott harc az akkor főleg emigráns körökben éledő, gyakran sanda célú őstörténeti ábrándok ellen, amely fenyegető és gyalázkodó levelek kezdődő sorozatát, és az Ókortudományi Társaság Marót Károly-díját hozta a szerzőnek. A nemzeti identitás körüli viták sűrűsödésével és hangjuk mind szélsőségesebbé válásával eljött az ideje Komoróczy számára is annak, hogy a tudomány fegyvertárát vonultassa fel a tudatlanság-táplálta etnikai képzelgésekkel és nacionalista elvakultsággal szemben. A nyolcvanas évtizedben Bibó és közvetlenül elsősorban Szűcs Jenő nyomába lépve írta tanulmányainak azt a sorozatát, amely olykor profetikusnak bizonyult útmutatás volt a jelen sűrűsödő viharfelhőinek eloszlatására, elsősorban – de soha nem kizárólag – a hazai szellemi légkör visszhangjaként. Mert nem lehet itt észrevétlenül hagyni a Sumer vagy magyar? dedikációját: „Szüleimnek, akik a magyar történelmet szeretni tanítottak”.
Az 1992-ben könyvvé érett tanulmánysorozat, Komoróczy eddig publikált munkásságának csúcspontja, már címében a magyar történelem létfontosságú problémájára utal: Bezárkózás a nemzeti hagyományba, és a címadó tanulmány Illés próféta példáján mutatja be a nyitottság, a mássággal szembeni elvakultság nép-vesztő következményét. Elég a többi tanulmánynak csak a címére utalni, hogy kitűnjék, kikről és miről van szó: A tudományos világnézet csapdája; Rangjavesztett tudomány; Az értelmiség helyzete és lehetőségei; Egy világbirodalom széthullása; Kritikai értelmiség a nemzeti és birodalmi politika erőterében; Egyéni és közösségi stratégiák az identitás megőrzésére kisebbségi helyzetben; Meddig él egy nemzet? – és nem utolsósorban, mintegy vallomásként: A kommentár mint szellemi magatartás. Anakronizmusoknak vélte ezeket a tanulmányokat egy értetlen bírálójuk, valójában egy-egy példán sokoldalú kifejtései a könyv mottójában megfogalmazott alapgondolatnak: Vita est historiarum magistra, akár tudjuk és akarjuk, akár nem, a történelmet az életünk írja. De ez a felismerés távolról sem vezet valamilyen rezignációhoz sem az életben, sem a tudományban, ellenkezőleg, a legmagasabb követelményekre figyelmeztet. Az egyikre a kötet alcíme utal: Az értelmiség felelőssége, a másikra a következő alcím: Tanulmányok az ókori keleti szövegek értelmezése köréből. Mert a kötet tanulmányai egy pillanatra sem adják fel tudomány-voltukat, szigorúan a szerző fő kompetenciáját képező ókori keleti szövegek kommentárjai, de kommentárok a fenti értelemben. Az értelmiség felelőssége – ha a tudománynak ezt a területét műveli – nem lehet más, mint a hagyománynak, a Nietzsche által említett „királyi könyveknek” a maguk teljességében való megőrzése, azzal a megkötéssel és kibővítéssel, amit Komoróczy a Szépművészeti Múzeum egy kiállításának emlékezetes megnyitóbeszédében fogalmazott meg: „A hagyományt nem fenntartani kell, hogy ezzel holttá merevítsük, hanem éppen újrafogalmazni, nem kímélve semmi részletét; és a legjobb tudásunk szerint, mert nem a kegyelet élteti, hanem csakis a kétely és az új tudás.”
Ebben az értelemben lett Komoróczy folytatója a magyar ókortudomány Kerényi Károly nevével fémjelzett hagyományának. Ennek tudata és vállalása értelmezi a Kerényi születésének századik évfordulóján Út a mítoszhoz címen tartott római előadását. Csak remélni lehet, hogy a tanulmány és gondolatmenete olyan híd lesz, amely egy jövő ókorkutató-generációt köt össze a Kerényi-hagyománnyal.
Ennek a jövő generációnak a gondját Komoróczy soha nem tévesztette szem elől. Az egyetem elvégzését követő rövid kiadói tevékenység után oktatóként az egyetemre kerülve négy és fél évtizede tartja előadásait az ókori közel-keleti kultúrákról, mindig széles körű hallgatóság előtt, amelynek hozzá közel álló tagjaival fiatalabb korában vasárnapi kirándulásokon is szívesen osztotta meg véleményét a kulturális élet eseményeiről nyílt és a szókimondást értékelő vitákon. Egyik tanítványa, mikor egy filmről számára elfogadhatatlan véleményt mondott, azt kérdezte: „A tanár úr hülye?” Ezt a hallgatóját – később a londoni egyetem tanárát – rendreutasítás helyett szívébe zárta. Képzeljük el ezt a jelenetet úgy, hogy Komoróczy helyében egykori professzoraim közül – hogy két szélsőséget említsek – Kornis Gyula, a főrendiház tagja vagy akár Kerényi áll.
Az assziriológia jelentéktelen szak a magyar tudományban. Az ilyenek könnyen eltűnnek az egyetemről, ha képviselő nélkül maradnak. Komoróczy azonban már két generációnyi kutatót nevelt fel, akik a tudományág hazai jövőjét, sőt műhelyének nemzetközi elismertségét is biztosítják. És legkevésbé sem szabad elfeledkezni hebraisztikai és judaisztikai kutató- és oktatótevékenységéről. Ami tizennyolc éves korában életcélja volt, az Ószövetség tanulmányozása, új dimenziót kapott a II. világháború utolsó éveinek szörnyűségei és az utánuk következő korszakok nem szűnő antiszemita megnyilvánulásai révén. Tudományos lelkiismeretétől elválaszthatatlannak tartotta és tartja a kiállást az európai kultúra egyik alappillérét képező hagyomány és annak kirekesztést szenvedő képviselői mellett (ahogy felemelte szavát a cigányok védelmében is). Megalapította és irányítja a Magyar Tudományos Akadémia Judaisztikai Kutatóintézetét, és tanszékén rendszeressé tette a hebraisztika oktatását, mindig hangsúlyozva, hogy nem a hit, hanem a tudomány felől közelít mindehhez – a vallási toleranciát a tudós természetes magatartásának tekintve. Az irányításával három éve elkészült monumentális munka, A zsidó Budapest két kötete ennek a kollektív tudományos tevékenységnek eddigi legmaradandóbb eredménye.
Az eddiginek. Mert a tízes számrendszeren kívül az ókorból ismerjük az emberi életnek egy másfajta időrendjét is. Censorinus III. századi író A születésnapról latin nyelven írt könyvecskéjében említi, hogy az etruszkok szerint az emberi élet hétéves periódusokra tagolódik. Az első tízet az istenektől eredő jelek és útmutatások kísérik, de ezután még két hétéves szakaszon át el lehet nyerni az istenek jóindulatát. Ettől fogva, úgymond, az istenek nem adnak semmiféle jelet az embernek. A szöveg egy hiányos helyéből azonban úgy tűnik, hogy ez az egész folyamat további tíz évre elhalasztható. Semmi okunk az etruszk időszámításnak kevesebb hitelt adni, mint a nálunk elterjedtnek. Ez azzal biztat, hogy szorongás nélkül várhatjuk Komoróczytól a holt-tengeri tekercsek kibővített fordítása 1998-ban megjelent első kötetének folytatását éppúgy, mint az ókori Közel-Kelet történetéről készülő monográfia befejezését. Quod di Etrusci bene vertant.
Szilágyi János György
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 33. szám
