Szécsi Éva
Temetni jött
Báron György megrázó nekrológot írt a Magyar Rádióról (A végrehajtó, ÉS, 2007/31.). A legmeggyőzőbben azonban maga Such elnök temeti az intézményt. (Köszönet, amiért Báron György bőségesen idéz az elnök megállapításaiból, kijelentéseiből. Például: „Pályám legelején a Belkereskedelmi Kutatóintézetben dolgoztam, és ott azért néha láttunk jól működő szocialista nagyvállalatokat is, a Magyar Rádió azonban nem tartozott volna közéjük” (Rádai Eszter interjúja, ÉS, 2007/18). Vajon mit kutatott Such György a Kádár-rendszerben a Belkereskedelmi Kutatóintézetben és hová ívelt onnan a pályája? Az interjú (és több más interjú, válaszcikk) olvastán úgy vélem, jó, hogy elkerült a belkereskedelem területéről.
Ám a kultúra és a tájékoztatás sem az a terület, ahol igazán megvalósíthatná önmagát. Tevékenységét tényekkel, adatokkal bizonyítják az elbocsátott vagy önként kilépő rádiósok. Véleményük fontos. Ám legfontosabb a hallgatóké: „a” rádiót már egyre kevesebben hallgatják. Ez a lényeg.
Báron Györggyel azonban nem teljesen értek egyet. Sem abban, hogy abszolutizálja a kultúra terjesztésének feladatát, sem abban, ahogyan mellékesnek tekinti a híreket, információs műsorokat s úgy véli, az Inforádió tökéletesen kielégíti ilyen irányú igényeit. Nos, nem elégíti ki, s ha egykori kollégám csak híreket hallgatna, nem tudna túl sokat a világról. „A rádió hírműsorai hazudhattak reggel, délben és este, ám a legjobb írók (akiknek nem jutott más publikációs lehetőség) írták, fordították a rádiójátékokat, meséket, húzódtak meg a Bródy Sándor utcai menedékben” – írja Báron kollégám. Mikor? Kozma Miklós idején? A zsidótörvények idején? A Rákosi-rendszerben? 1956-ban? A Kádár-rendszerben? A rendszerváltás után?
A hír szerkesztése szakma, sőt, a hír olvasása is az, mint a külpolitikai újságírás. Ez utóbbi szinte teljesen megszűnt a Magyar Rádióban (nem csak ott). A külpolitikai tájékoztatás nem egyenlő az Inforádió híreivel. Vitákra, tudósításokra, „színesekre” szükség van. A külpolitikai újságírónak (rádiós vagy nem rádiós) tudnia kell kérdezni; többek között így derülhet ki, hogy a megkérdezett illetékes igazat mond-e vagy hazudik. A közszolgálati rádió több mint kultúrát sugárzó fórum: képet kell adnia a világról. (Nem ismerek olyan külföldi rádiót, de televíziós csatornát sem, amely ennyire provinciális lenne, mint a mieink.) És persze, remélni merem, hogy Báron György nem tekinti a hírszerkesztőség, a Krónika valamennyi volt és jelenlegi munkatársát, tudósítóját megrögzött hazudozónak.
A Magyar Rádió ismerői tudják, hogy a leépülés, a szétverés nem Such Györggyel kezdődött. A rendszerváltás után derült ki, milyen sok szélsőségesen jobboldali kollégával készítettünk Krónikát (vagy éppen kulturális műsort), milyen sok volt közöttünk, aki vallásos érzületét mélyen a szívébe rejtette, és milyen sok volt közöttünk a középszerű, a tehetségtelen, aki azt nézte, merre orientálódjék. Ez nem volt egészséges sokszínűség: magában hordozta a szolidaritás teljes hiányát. 1994-ben, Horn Gyula választási győzelme után még felcsillant a remény, hogy talán lehet rádiót csinálni, hogy lehet élet a romokon, de kiderült, nem lehet. Bár friss hírek szerint új munkatársakat is felvettek, hazai mércével mérve mesés fizetéssel, amely még a „pénzügyi szektort” is lepipálja.
Báron György írásának van egy rendkívül fontos passzusa: „Nem tudom, hogy a két nagy párt szokatlan összeborulása Such elnök kebelén miféle háttéralkut takar, nem voltam ott a buja nászon, találgatni pedig nem akarok.” Sok évtizedes rádiós pályafutásom alapján én is úgy vélem, hogy kellő információ nélkül nem szabad találgatni. Ezért csak kérdezek: mire való az ORTT? Fizetésért üléseznek-e a tagjai? Ha igen, akkor nincs több kérdésem. Ha nem, úgy elképzelhető-e, hogy működésükben szerepet játszik a kapcsolati tőke? Talán kitárhatják a kaput Brüsszel felé? Vagy helyet csinálnak nekik a „véglegesen rendszerváltó” rádióban? Munkájuk nyilván bonyolult és szerteágazó. Állítólag, ha „nem borulnak kebelre”, fel kellett volna oszlatni saját magukat. A nyilvánosság csupán azt látja, hogy fenn akarnak maradni. Saját fontosságukról és létjogosultságukról nincs kétségük. Nekem van.
A Magyar Rádió székháza elnéptelenedik. Ha nem lesz ember, akkor a házra sem lesz szükség.
Szécsi Éva
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 33. szám
