MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA
Nyelve alatt obulus
– Adél! Adél, merre vagy?
Az asszony hangja végigvágott a tornácos verandán, át a virágoskerten, a filagórián, át még a tyúkudvaron is, de a gyümölcsösben eltévedt a levelek, ágak között. A kislány nem hallotta meg a mondatot, messze volt, a vén kertben, a kútnál, ahol a fákat csupán kegyeletből nem vágta ki az apja, pedig a felesége sokszor nyaggatta, beteg mind, férges, termést se hoznak rég, csak elfertőzik a többi fát, ám a férfi nem engedett, amíg apám él, maradnak.
Árvai tata halálakor éjszakánként sokat sírt, hiába vigasztalta az anyja, ne sírj, no, hiszen ez az élet rendje, tudod, milyen beteg volt már a tata, megváltást jelentett neki a halál. De a kislány csak fúrta be a fejét a párnába, folytak a könnyei, szólni nem szólt, mit is mondhatott volna, hiszen nem a nagyapját siratta, hanem a fákat. Elnézte sokszor az apró, madárszerű öregembert, ahogy plédbe burkolózva ül a verandán, mindig könnyes, kék szeme, mint két üveggolyó. A kislány szeretett mellékuporodni, hallgatni a szőlő leveleit, ahogy titkokat suttognak egymásnak, a gerendaváz reccsenését a hőségben, vagy ahogy felzendül az asztalon feledett üvegpohár, mikor a legyek táncot járnak rajta. Árvai tata elfogyott lassan, csak a szeme, a tekintete maradt meg mindvégig, még a koporsóban is, hiába a szemfedő, tágra nyitott szemmel nézett bele a sötétségbe, mintha még mindig várna valamit.
A gyerek tudta, nagyapjának a végtisztességet egyedül ő adhatja meg.
– Adél! Adél, merre vagy?
Az asszony hangja most már felcsapott, arrogáns volt, követelő, sejtette, hogy hol kell keresni, nincs egy nyugodt perce, amióta azt a rohadék kertet visszaadta a bolond Majtényiné. A kárpótlások idején az öreg Árvait nem érdekelték a régi holdak, pedig övék volt a fél határ valamikor, egész a Gesztenyés-hátig húzódtak az Árvai-földek, mindegy mit vetettek bele, kukoricát, búzát, aranyat ért. Árvai doktor nem vágyott rájuk mégsem, nem is tudta, mit kell kezdeni velük, a háború előtt kölyök volt még, az apja meg az anyja vesződött a béresekkel, egyébként is az egyetemről csak ritkán járt haza, jobbára nyáron, pihenni inkább, még aratás idején se kellett kimennie, te csak tanulj, kisfiam, neked az a dolgod. A kárpótláskor a szántók eszébe se jutottak, ha a menye nem veri a vasat, tán hagyta volna prédára, a vén kertet akarta visszaszerezni mindenképp, hiába próbálta lebeszélni róla a fia, azt nem lehet apám, az nem állami föld, már vagy negyven éve a Majtényiéké. Az öreg Árvai akkor még egészséges volt, inas, kemény öregember, csak felvetette a fejét, úgy vágta a fia szemébe:
– Hát éppen azért.
Az ifjabb Árvainak összerándult a gyomra, ha arra gondolt, hogy át kell mennie az öregasszonyhoz, Majtényi nem érte meg a rendszerváltozást, jobb is volt neki így, békében halt meg, egyedül élt azóta a nagy házban az özvegye, nincs, aki rányissa az ajtót. Tiszteletben akarta tartani az apja kérését, de sokáig csak kerülgette a házat, mielőtt belökte volna a rozsdás nagykaput, pedig tudta, hogy az is az övék volt valamikor, mint itt minden, az öreg Árvai itt nőtt fel ezek között a vastag falak között, itt, ezen a klinkertéglás udvaron hajtotta a nádparipát, hóc, hóc, katona, az ifjabbik Árvai képtelen volt mégis a sajátjának tekinteni ezt a portát, hiszen ő már odaszületett, az új házba. Valójában az apja se mesélt túl sokat a háború előtti időkről, annyit csupán, hogy mire a hadifogságból hazatért, már benne lakott az Árvai-házban Majtényi a feleségével, Árvai Ádám még a régi szobáját se kaphatta vissza, csak a cselédházban jutott neki hely, a telek végiben. Ott húzta meg magát, már amíg húzhatta, mert ötvenhat után börtönbe került, nem is engedték ki, csak az amnesztia után. Az öreg Árvai a forradalomról sem beszélt szívesen, igazság szerint a fia el sem tudta képzelni fegyverrel a kezében vagy zászlóval a barikádokon, s ha kérdezték is az öreget, miért ítélték el, annyit mondott, tettem a dolgomat, azért. Az ifjabb Árvai nem tudta, csak sejtette, hogy az apja bebörtönzésében is a tanácselnök keze volt benne, még ma is hallja anyja hisztérikus zokogását, meddig fognak még üldözni, Ádám, mikor lesz már elég nekik?
Gyerekként a fél szavakból annyit vélt megérteni, hogy valójában nem is az elnök, hanem a felesége gyűlöli az apját, pedig ráadásul még rokonok is, unokatestvérek, ott a nagy családi fotó szélén Majtényiné, Árvai Heddaként, aztán valami pikniken is együtt, kockás pléden hasalnak szemben a lencsével, fiatal még rajta Majtényiné, gimnazista talán, fehér selyemszalag fogná össze a haját, de nem bír vele, kibomlanak a göndör tincsek, fél arcát takarja a hajzuhatag.
Bolondnak tartották Majtényi tanácselnök feleségét a faluban mindig is, a gyerekek átmentek inkább az út túloldalára, ha szembejött velük, de az iskolában nem tudták kikerülni, tornaórái rémálomnak tetszettek, az állóképesség fejlesztése volt Majtényi tanárnő mániája, egykettőhárom, egykettőhárom, magasabbra a térdeket, végtelen köröket futottak a salakos sportpályán, rettegtek, valaki fel ne bukjon, el ne vétse a lépés ritmusát, mert akkor újabb és újabb körök következtek. Ha az iskola folyosóján találkoztak vele, vigyázzba vágták magukat, felszegett állal köszöntek hangosan, de a háta mögött csúf szavakat suttogtak, bolond az öreglány, teljesen dili, Vasorrúnak nevezte mindenki az iskolában, vagy Bábinak, pedig valójában szép volt Majtényiné még öregen is, sudár, mint a jegenyék a Keken tanya határában, egyenes tartását mindig megtartotta, még akkor is, amikor püffedt volt az arca a veréstől. A kék, zöld foltokkal nem törődött, úgy léptetett végig a falun, mint egy királynő, feszes derékkal, nem bírok vele másként, ha rájön a bolondóra, mondogatta néha a tanácselnök, ha engedném, tán kárt tenne még magában is. A férfiak bólogattak a kocsmában, a középkorban megégették az ilyet, esküszöm, képes kiszökni éjszaka a kertbe, táncol a kút körül, azt mondja, halottak vannak benne, azt mondja, dögkút.
Amikor az ifjabb Árvai átment Majtényinéhoz a vén kert ügyében, ugyanaz a félelem szorította össze a gyomrát, mint gyerekkorában, ösztönösen összecsapta a bokáját, amikor beköszönt, marhaság, próbálta nyugtatni magát, csak egy vénasszony, még ha bolond is, semmi más. A kárpótlásból visszaszerzett holdakból bőviben voltak az aranykoronáknak, nem esett nehezére felajánlania a kert valódi értékének sokszorosát, de Majtényiné hajthatatlan maradt, a kertet nem adom. A férfi mindent megpróbált, kínjában még a rokonságot is felemlegette, az öregasszonyt elöntötte a düh, seprűt ragadott, azzal esett neki, takarodj innen, te fattyú, takarodj innen kifelé, te korcs. Bizonyítékul, hogy a vénasszony teljesen megbolondult, elég lett volna ennyi is, de alig telt fél év, megjelent Árvaiéknál Hornyik Miska ásóval a vállán, hogy jelentse, kész vannak, kiásták a karókat, felszedték a kerítést is, mert hogy Majtényiné üzeni, átadja nekik a kertet, megváltást se kér, lehet átíratni a földhivatalban.
– Adél! Adél, merre vagy? – Az asszony most már valóban aggódott, hiába tiltja, a gyerek ott játszik mindig a kút körül, hiába kérte, még csak le se fedték, apósa az új telekhatáron kerítést sem engedett állítani, nem választja el őket semmi a vénasszonytól, legalább az unokájára legyen tekintettel, tata, tudja azt maga is, Majtényiné nem beszámítható, de az öreg megrázta a fejét:
– Marad minden a régiben.
Jól sejtette az asszony, ott játszott a kislány most is a kútnál, kövekből rakott, mohos, régi kút volt, még az Árvai nagyapa apja ásathatta valamikor, de az is lehet, hogy a nagyapa nagyapja, dédapja, szépapja talán, innen locsolták valamikor a kertet is, de a fákkal együtt a kút is kiszáradt, csak valahol a mélyén csillogott benne némi víz, aranypénz az alján a napkorong. Magas volt a kút kávája, alig bírt rá felkapaszkodni, széttárta a karjait, mint aki repülni készül, úgy egyensúlyozott végig rajta,
káva, káva, kút káva,
aki hétszer megjárja,
aranypénzt lel,
ezüstszálat,
ezüstszálon égbe szállhat,
nyelve alatt obulus,
térülj, fordulj, repülj!
Huss!
A kút a mezsgyén állt, de ezt nem tudta a gyerek, mint ahogy a telekhatárok változásairól sem volt fogalma, ő már átjárható terekbe született bele, a kút számára nemcsak a vén kert, hanem a világ közepe is volt. Ebben is egyek voltak, a kislány még nem, az öregasszony már nem akart birtokolni semmit, ugyanazzal a könnyedséggel lépte át a különböző korszakok telekhatárait, ötven év távlatából nem számított, hol álltak a kerítések, s ki volt az egyik, ki a másik oldalon. Ezt a legutolsót, ami Árvaiék cseresznyevirágos kis gyümölcsösétől választotta el az ő régi portájukat, szíve szerint saját maga tépte volna ki, mikor hírét vette, hogy szélütés érte Árvai doktort, s hogy napokig lebegett élet-halál között, de visszajött, nem halt meg mégsem. Azzal, hogy visszaadta a vén kertet, saját portája zsebkendőnyire zsugorodott, ám ugyanúgy lejárt az öreg fák közé, mint lány korában, vagy mint amikor a férje még élt.
A tyúkólak sárral tapasztott hátsó fala jelezte kóborlásai során a gyerek számára is, hogy vissza kell fordulnia, a derékig érő gazban vágott keskeny csapáson, mely megkerülte a melléképületeket, s kivezetett Majtényiék klinkertéglás portájára, sohasem mert végigmenni, a házba sem kívánkozott be soha. Az épületet magát jól ismerte kívülről, omladozó öreg ház volt, hét ablakkal az utcafrontra. De nem a salétromos falak vagy az ablakkeret málló stukkói riasztották, hanem az üres, sötét csönd, ami még a szorosra zárt ablaküvegeken is keresztülerőszakolta magát. Sohasem tette be a lábát az öregasszony házába, fagyoskodott inkább télen órákig a kertben, s dobálta a kavicsokat a kút fenekére, míg várta, figyelte, ahogy karikákat vet a fény, ahogy megsokszorozza önmagát a nap.
Amikor először találkoztak, kicsi volt még, nem tudta beazonosítani, hogy a bolond Majtényiné, akitől az anyja annyira félti, ez a sovány vénasszony lehet, megrettent mégis egy kicsit, olyan nesztelenül lépett ki a fák árnyékából, mintha nem is emberi lény lenne, tündér, boszorkány, driád, meztelen talpa még csak nyomot sem hagyott a kiszáradt füvön. A driádokról valójában az öregasszony mesélt neki ott, a kút tövében, a kentaurokról, a faunokról is, akik elrabolják a lányokat, hogy játsszanak velük, valkűrök lovagoltak át a fák között, az öregasszony két tenyerét a kislány fülére tapasztotta, elültek a zajok, a gyerek dobhártyáján vert saját szívének ritmusa, hallod, közelednek, lovaik itt dobognak már közel, valahol a Répási majorban ugatni kezdett egy kutya, Cerberus, a háromfejű őrzi a holtakat, Charon obulusa a kút mélyén a nap, örök bolyongásra ítéltetik, ki úgy indul útnak, hogy nincs a nyelve alatt.
Káva, káva, kútkáva, csak járt a gyerek a kút káváján körbe, végtelenített időszalag, hogy merre van az előre, merre van a hátra, már nem is tudod, az öregasszony meg figyelte messziről, a császárkörte árnyékából.
– Vigyázz, mert beleesel!
A lány könnyű nyári szoknyáját incselkedve libbentette meg, nyelvem alatt obulus, térülj, perdülj, fordulj, huss, amint földet ért, szájon csókolta a fiút, keresd meg, no, keresd, hova dugtam el, úgy kapta le a kút kávájáról, mintha tényleg veszélyben lett volna, Hedda nevetett, mit tud ez az Ádám, semmit. Kevés dolgot gyűlölt annyira, mint a balettleckéket, egykéthárom és négy egykéthárom és négy, Betty mesternőnél hosszú órákat treníroztak a gerendán, ha ott talajt tudsz fogni biztosan, akkor a színpadon sem hozol szégyent rám. Nem is sejtette akkor, hogy a balettórákon megszerzett állóképessége menti meg az életét, amikor egy-egy öregasszony kihullott a sorból, elégtételt érzett, ezt érdemelnéd te is, vén boszorkány, ez kellene annak az átkozott fiadnak is.
Amikor behívták az apját katonának, felsikoltott majdnem az örömtől, tudta, nincsen más közeli rokonuk, egyedül Árvaiék, csomagolt, futott volna át azonnal hozzájuk, de az apja magához vonta, féltelek, Hedda, sose szíveltek minket. Vissza kellett fognia magát, hogy fel ne nevessen hangosan, minden szó egyszerre volt igaz és hamis, hogy Árvainé sose szívelte őket, az biztos, Hedda apja a család fekete báránya marad örökre, egy ilyen lányt elvenni, skandalum, nem tartottak még templomi esküvőt sem, de minek is, az anyja még csak ki sem tért, a gyerek is csak az lett, mint az anyja, zsidó. Az Árvaiak nem tudtak megbocsátani, az anyját nem hívták meg soha, semmilyen családi összejövetelre, a nevét még halála után sem ejtették ki, keresztülnéztek volna Heddán is, de el kellett szenvedniük a jelenlétét, hiszen a nagy Árvai-birtoknak ugyanolyan örököse volt, mint Árvai Ádám. Árvainé valóban fuldoklott a dühtől, ha Heddára kellett gondolnia, a szó úgy sziszegett keresztül a fogai között, mint valami átok, te korcs, te fattyú, súlyosan hullottak a veranda vörös-fekete kockáira, de a lány egy könnyed tánclépéssel átlibbent felettük, apja félelmeire csak nevetett, erősebb vagyok én náluk, ne félj, megküzdök velük. Sohasem szíveltek minket, a mondat ellentettje is épp úgy igaz, gyerekek voltak még, Ádám már bolondult érte, otthon nem lehetett, a folyóhoz szöktek le, ott gyűrte maga alá a fiú, mit mondtál, mit mondtál nekem, mi vagyok. Alig múlt tizenkettő, már bizsergett benne minden, mellecskéi átütöttek a fehér batisztingen, fájtak, ahogy hozzájuk ért, először csak az ujjaival, majd a nyelvével, az ajkával körbe a kis kerek halmokon, hagyta, hadd ízlelje, pedig tudta, hogy tiltva van. Míg az Árvai-házba nem költözött, csak lopva, csak a sásosban találkozhattak, utána viszont naponta, akár többször is, úgy kapta le Ádám a kút kávájáról, mintha tényleg veszélyben lett volna, aranyobulus a kút mélyén a nap, ezüst szál a hold, utánam ugranál, ha beléesnék, utánad.
Mikor észrevette, hogy elmaradt, tizenhat évének minden naivságával súgta a titkot a fiú fülébe, az csak nézett rá döbbenten, Hedda nem bírta kivárni a mondatot, ő kérdezte meg:
– Akkor most elveszel?
Eszébe sem jutott, hogy mindez másként is lehet, Ádám azonban gyáva volt menthetetlenül, a rokonságra hivatkozott, de valójában az anyjával nem mert szembeszállni, még vállalni sem merte, csak akkor derült ki, amikor Heddának már gömbölyödött a hasa, amikor már rugdosott benne a gyerek, csakhogy akkor Ádám már biztonságban volt, valahol a keleti fronton. Árvainé nem hezitált sokáig, még aznap éjjel hívatta a lányt, amikor Hedda a szobájába belépett, nem értette, miért vannak a szorosra zárt spaletták dunyhával is kitömve, a lepedőket se értette a földön, menekült volna ösztönösen, mint az állatok, de lefogták, a vén cselédeket hívatta be arra az éjszakára Árvainé, hárman voltak, fekete varjak, dögkeselyűk. Hogy mit kényszerítettek belé, ma sem tudja, csak a görcsökre emlékszik élesen, ahogy összerándul a méhe újra és újra, ahogy vetné ki magából a magzatot.
A háború után Majtényi azt gondolta, a családi juss miatt ragaszkodik annyira az Árvai-ház megszerzéséhez, pedig dehogy, amikor leparancsolta a cselédházba az öregasszonyt, elégtételt akart venni a mondatért, a törvény ellen nincs apelláta, kedvesem, csomagolj és indulj. A kis bőröndben neki még váltás ruhája is alig, amikor jelentkeznie kellett a téglagyárban, azt hitte, mint a többiek, hogy munkára viszik, trottőr cipőben indult útnak, véresre törte a lábát már a szomszéd falunál. A vénasszonynak megengedte, hogy elvigye az edényeit, a bútorait is, már ami befért abba a háromosztatú kis parasztházba, mégse húzta sokáig, Ádámot már nem várhatta meg. Azt hitte, elégtételt vesz örökre, de az üres szobák saját nyögéseit visszhangozták, éjszaka hosszan recsegtek a bútorok, ropogott a gerenda a feje felett, csak egy pillanatra sírt fel, csipásszemű macskakölyök, aztán roppant a csigolya, még csak nem is láthatta, a nemét se tudta meg soha. Talán ha születhetett volna Majtényitől gyereke, másként alakul minden, a csecsemő erős hangja átjárja a tereket, hangos durranással hullanak le az ablakokból a dunyhák, port vernek a hajópadló felpattogzott sárga festékén, de bezárva maradtak a spaletták örökre, elrekesztve az ablakok.
Majtényiné számára sose derült ki, hogy Ádám tudott-e az anyja tervéről, de hogy megváltás volt számára a behívó, azt Hedda világosan látta a mozdulataiból, ahogy gondosan összehajtogatja az ingeket, a fehérneműt, ahogy szinte megcirógatja a bakancsot, mielőtt a hátizsákba teszi. Hedda csak ült a kanapén, maga alá húzott térdekkel, dacosan, ha egy kurvával csalja meg, nem fájt volna neki annyira, mint a front, szíve szerint ököllel verte volna a meghunyászkodó hátat, gyáva vagy, gyáva, de nem tehetett semmit, Árvainé ott sírdogált, adta a fia kezébe a holmikat, jaj, vigyázz magadra, kisfiam. Ádám tőle el sem búcsúzott, az utolsó éjszakát egyedül töltötte kinn a kertben, csak a sötét kútnak suttoghatta oda, ilyen könnyen nem szabadulsz, ezüstszál a hold, obulus a nap, ott csillog a kút fenekén, vissza kell hogy gyere.
A bolond Majtényiné csak nézte a gyereket, ahogy a kút káváján táncol, egyenesre húzta a derekát újra, s rótta ő is a tánclépéseket a császárkörte tövében,
aki hétszer megjárja,
aranypénzt lel,
ezüstszálat,
ezüstszálon égbe szállhat,
nyelve alatt obulus,
elengedlek immár!
Huss!
Amikor az anyja meglátta a kislányt, még sikoltani sem mert, óvatosan surrant mögé, mint a macska, hirtelen mozdulattal kapta le a kút széléről, s csak akkor rázta meg, akkor kezdett el ordítani vele, amikor már biztonságban tudta, mit csináltál, mit csináltál, te esztelen, meg ne próbáld még egyszer, mert még belézuhansz!
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 33. szám
