2007.08.16., 2007. évfolyam, 33. szám
szerző: Karácsony Ágnes forrás: 168ra
cimkék: Buda Péter, Orbán Viktor
Múlt év végén lapunkban fejtette ki: politikai szándékát vallási köntösbe rejtve manipulálja az embereket Orbán Viktor. Például amikor morális válságot, illetve az erkölcsi rend helyreállítását emlegette, és híveivel fölvonult – idézve Jézust – „az igazság szabaddá tesz” transzparens alatt. A valláspolitikai szakértő akkor azt is mondta: világszerte tendencia az identitás- és a vallási alapú politikai ideológiák feléledése, s várható az efféle hátterű fundamentalista mozgalmak veszélyes előretörése. Nemrég Népszabadság-beli cikkében – „Fundamentalista coming out” – szinte fölrótta a honi közéletnek: elsiklott Orbán tusnádfürdői beszéde fölött, miközben annak vallási-politikai fundamentalista tartalma a Fidesz-vezér politikai paradigmaváltását jelzi.
Fotó: Riskó Gáspár Egyáltalán: változott valami Orbán Viktor politikájában?
Abból a szempontból nem, hogy a Fidesz-vezér már 2001-ben is hangoztatta: „Egész Európa nagyszabású történelmi és szellemi kiigazítás előtt áll.” Mondataiban nagyon kevesen ismerték föl az antimodernista politizálást. Tusnádfürdői beszédében feketén-fehéren azonosította, mit ért Európa és az ország „szellemi kiigazításán”: lerántotta a leplet fundamentalista-spirituális politikájáról.
Népszabadság-beli cikkében írta: Orbán viselkedése nem érthető az antimodernista-fundamentalista politikai filozófia nélkül. Ám ez is csak akkor világos, ha tisztázzuk a fogalmakat.
Fundamentalizmuson – ebben az összefüggésben – azt a politikai vallásosságot értjük, amelynek hirdetői a vallást és a politikát elválaszthatatlannak tartják, s adott vallási tanítás alapján szervezik meg az államot, a politikai közösséget. Vagyis ezt a tanítást össztársadalmi normává akarják tenni. Fontos látnunk: politika és vallás nemcsak intézményesen, az egyháznak a politikai hatalomba való direkt beépülésével fonódhat össze. Hanem úgy is, hogy az állam egy „egyetemes erkölcsi rend” nevében saját hatáskörbe vonja az állampolgárok morális – világnézeti vagy akár szexuális – értékválasztását is.
Profánul: a fundamentalisták úgy hiszik, az általuk „egyetemesként” meghirdetett erkölcsi rend a társadalom alapja, fundamentuma, ez szolgálhatja mindenki üdvét, boldogulását? S ebből következhet: program helyett önmaguk „természetfölötti és tévedhetetlen hitelességére” hivatkoznak?
Ilyesmiről van szó. Tegyük hozzá: céljuk is mindig transzcendens. Itt kapcsolódunk az antimodernista politikához, amely elutasítja a modernizmust, vagyis – politikai értelemben és leegyszerűsítve – a szekuláris demokrácia eszmerendszerét. A modernizmus lényege: az állam szerepe nem több, mint keretet adni az egyéni érdekek és törekvések ütközéséhez, a társadalom javát szolgáló koordinációjához, illetve biztosítani, hogy a civil társadalomban ne sérüljön a másik joga, szabadsága. Ezzel szemben az antimodernisták azt mondják: az államnak egy „ősalapból” következő normatív rendhez kell igazodnia.
Mi ez az „ősalap”?
Nevezhetik akár „isteni akaratnak”, a „teremtés rendjének” vagy a „természet törvényének”. Az antimodernisták úgy vélik: az állam feladata, hogy egy transzcendens, pontosabban irracionális és elemezhetetlen erkölcsi cél felé terelje – nevelve vagy átnevelve – állampolgárait. Orbán a „szellemi kiigazítást” fölfejtette tusnádfürdői beszédében: az „új európai korszellem” visszatér a „teremtés rendjéhez”. Azaz szakít az ettől eltérőnek nyilvánított értékekkel, a szekuláris állam eszméjével. Kimondta azt is, hogy az új magyar jobboldal ezt az utat fogja járni.
Cikkében ön azt írja, Orbán Viktor „politikai ideológiája” egyike a fundamentalizmus mutációinak.
Amelyet a magyar társadalomra szabott, a változásoktól való félelemre, bizonytalanságra, frusztrációra.
Mégis, hogy jutott el a fundamentalizmushoz Orbán? Vagyis ahhoz, amit ön új politikai paradigmaként említ.
Eredetileg pragmatikusan választott politikai térfelet a Fidesz, hiszen foglalt volt a liberális és a baloldal is. Ám most már nem pusztán arról van szó, hogy a célközönségnek – jobb híján – „megpendítik” az új politikai filozófiát. Orbán Viktornál – és még jó néhány társánál, „spirituális mentorainál”, Balog Zoltán fideszes lelkésznél vagy Lánczi András filozófiatörténésznél – ez már egyfajta hit kérdése.
Ugyanakkor – szerintem – sokan mások pedig nem tudnak ezzel mit kezdeni a Fideszben.
Orbán utalt is rá tusnádfürdői beszédében: reméli, a jobboldal többi vezetője is belátja majd annak igazságát, aminek ő már a birtokában van. Tegyük hozzá: a spirituális antimodernizmus nemcsak a politikájának, de a személyes identitásának is része lett. Miként régebben mondta: „Nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot – ami a magyar nemzet e világi országa -, és nagy O-val is, az Országot, Isten Országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek.”
Molnár Tamás, az Amerikában élő antimodernista filozófus szerint a modernség demokratizálja az életet, megfosztja mítoszától a társadalmat. Ami pedig – véli ő – nem jó, mert az emberek „csodálni akarnak, és utánozni”: ezt az igényüket kielégítetlenül hagyja a demokrácia. Orbán erre a „csodálatra” vagy „új mítoszteremtésre” törekszik?
Azt gondolom, igen. Már évekkel ezelőtt úgy nyilatkozott: küldetéses politikusnak tartja magát, akinek a tetteit egy „másik dimenzióban” ítélik meg. Jó példa Molnár Tamás. Ismerem őt, előadásait is hallgattam. Annak idején könyvét – A hatalom két arca: politikum és szentség – én adtam oda egy ma már magas rangú egyházi vezetőnek, aki elolvasván Molnár könyvét, azt mondta: „Erről van szó, ezt kell megcsinálni.” Számukra a „szentség” egyetlen legitim birtokosa a római katolikus egyház. Orbán nem véletlenül nevezte a történelmi egyházakat a Fidesz stratégiai szövetségeseinek: öszszefonódik politikum és szentség.
De vajon Orbán részéről ez tényleg ennyire tudatosan végiggondolt, filozófiai szintű politizálás? Úgy értem: célja – a hatalomszerzés – kicsit sem misztikus, még filozófia sem szükséges hozzá. Bár igaz, tusnádfürdői beszédében politikájának viszonypontjaként fölemlegette a Gesztenyéskertben 2003-ban megkötött „polgári szövetségét”, amelyet – az alapítólevél szerint – „erkölcsi alapra” építettek.
Erről beszélünk. Ő nem pusztán politikai hatalmat akar. Ahogy mondta: transzcendens küldetéssel azonosul. Kétségkívül nem alkotója, ám alkalmazója az antimodernista-fundamentalista politikai filozófiának. Ilyen politikus számára a szekuláris állam erkölcsileg illegitim, mert nem az „egyetemes erkölcsi rendben” gyökerezik.
Orbán „pusztán” azt fújja: a baloldali kormány illegitim.
De az efféle kijelentése mögött talán most már látjuk a mélyebb és sajnos veszélyesebb összefüggéseket is. Lánczi András, Orbán „filozófiai” tanácsadója a fideszes pártelnök egyik korábbi beszédét is antimodernista módon magyarázta egy nyilatkozatában: amikor Orbán Viktor arról beszél, nem pusztán új politikára, hanem új politikai eszmére van szükség, akkor azt érti ezen, hogy „a magyar politika kétszáz éve csak a pénzről szól”, s helyette „spirituális politizálás” szükséges. Ha ismerjük az antimodernizmus toposzait, könnyen fölismerjük azokat Lánczi szavaiban. E politika képviselői harcot indítanak minden ellen, ami „kétszáz éve”, magyarán a felvilágosodás, a modern kor kezdete óta történt: szabadpiaci mechanizmusok, a civil szférának a társadalmi középpontba való helyezése, ezzel együtt az állam és a politika szerepének visszaszorítása, egyáltalán, az individuális gondolkodás. Lánczi arra utal: az elmúlt kétszáz év gyakorlatilag illegitim politizálásával szemben Orbán spirituális – erkölcsi, szellemi, vallási – politikája a legitim. Umberto Ecót idézem: „Úgy tűnik, megyünk vissza a középkorba.” Ami azt jelenti: korunk antimodernista irányzata a modern demokráciákat megelőző korszak egyházi, politikai filozófiájának történelmi örököse.
Kicsit lazítsunk. Gondolja, hogy Orbán Viktor „hívei” ezt megértik? Kétlem, hogy látnák a politikai, filozófiai mélységeket, s azok alapján sorolnának be a „vezér” mögé.
Vannak, akik nagyon is értik. De nyilván azok vannak többen, akik egyáltalán nem fogják föl Orbán politikáját.
Mégis követik.
Nekik elég egy-egy hívó szó: „gonosz liberálisok”, a „teremtés rendje”, „új arisztokrácia”, „Isten országa”, a „pénz uralma” satöbbi. A fundamentalizmus a személyes és közösségi identitás alapjának definiálását, helyreállítását és megerősítését célozza, illetve követői számára biztosítja. Retorikájában az ellenség „könnyű” azonosítására törekszik. Egyébként ezek a „politikai kísérletek” mindig akkor elevenednek föl Európában, amikor intellektuálisan elfáradnak az európai társadalmak.
Ezt hogy érti?
A szekularizmus a demokrácia résztvevőinek a kreativitására, önálló gondolkodására, önreflexiójára épül. Nem mindenkinek kell ez. Sőt a tömegeknek alapvetően nem kell. Orbán ki is mondta: az „emberek” – így általában – „morális kapaszkodókat” keresnek a politikusokban. Mikor következik be ez? Amikor már elfáradtak abban, hogy maguk döntsenek életük alakulásáról, abszolút értékrendet akarnak látni maguk körül, új függelmi viszonyt keresnek.
Hova vezet ez?
Történelmi példák sorolhatók. Molnár Tamás egy írásában kifejti: egyik oldalon az individulista-modernista politika „társulást” hoz létre, s rábízza a döntést az egyénre, hogy azon belül milyen közösséghez akar tartozni. Ezzel szemben a másik oldalon az antimodernista politika hierarchikus „közösséget” szervez meghatározott transzcendens célért, és igazodva az „ősalaphoz”.
De melyek erre a példák?
Folytatom. Molnár a „téma” kapcsán Hitlert idézi: „A katolikus egyház nagy intézmény. Nem csekélység, ha egy intézmény 2000 évig fenn tudja tartani magát. Tanulhatunk tőle, mert mi vagyunk az örökösei, mi is egy egyház vagyunk. Az új fegyelem új egyháza a náci párt. Nem a fajiság a fontos tényező. Minden állattenyésztő tudja, hogy tiszta faj nem létezik. Ám a fajiság eszméje egybekapcsolja a tömegeket, megérteti velük, hogy az egyéni boldogság, a liberalizmus kora lezárult. A közösség boldogulására való törekvést tesszük a helyére. Minek is szocializálnánk a bankokat és a gyárakat? Mi az embereket szocializáljuk.” Döbbenetes, nem? Giovanni Gentile fasiszta filozófus pedig kifejezetten „morális államot” hirdetett meg, amelyben az állam célja, hogy az állampolgárait egyetemes erkölcsi rendben nevelje, oktassa. De vegyük példának a román Codreanu erősen vallásos nacionalista szervezetét, a Mihály Arkangyal Légiót, a Vasgárdát. Codreanu meggyőződése volt, ő Mihály arkangyal reinkarnációja, és – ahogyan ő maga mondta – saját „szent küzdelmének” tekintette a „román nép üdvösségét, megbékítését Istennel”. Az ortodox egyház legfőbb ideológiai támasza és szövetségese volt a rezsimnek. Ezek extrém esetek, ám így is tanulságosak.
Mennyire túlzás azt állítani a fundamentalista spirituális politikáról: „Egy akol – egy pásztor?”
Találó. Ha emlékszünk, Orbán azt „vizionálta”: Szent István Felcsút – vagyis a jobboldali pártelnök szülőföldje – közelében ajánlotta Mária oltalmába az országot. Említhetjük Balás Béla kaposvári katolikus megyés püspök „gesztusát” is: pásztorbotot nyújtott át Orbánnak azzal, hogy nem „felségjelvényként” adja neki, hanem mint „munkaeszközt”. S mindezek alapján másként is értelmezhetjük Orbán Viktor jelszavát: „Egy az ország, egy a zászló.”
Visszatérve: az antimodernista politikai irányzatok kiváltják a militáns szerveződéseket, illetve akár közvetve maguk hívják életre azokat? Egymás „kiegészítői”?
Sajnos igen. Úgyhogy komolyan kell venni a nálunk most megalakult Magyar Gárdát vagy a hasonló szervezkedéseket. Ehhez azonban meg kell érteni a jelenséget. Megnéztem a Magyar Gárda alapító okiratát: meghökkentő a hasonlóság az iszlamista szervezetekkel. Itt is, ott is a karitatív, szociális tevékenység – az emberek bizalmának megnyerése -, majd a fegyveres „védelem” áll a középpontban.
Vehetjük úgy: a Magyar Gárda itthon az antimodernista politika harcias alakulata? Az „ökle”?
Minden bizonnyal. Abban a közhangulatban, amit a jobboldal antimodernista fele kreál, ez a két folyamat organikusan összetartozik. Nem véletlen: a Fidesz nem határolódik el a Jobbik által szervezett Magyar Gárdától. Fontos megjegyezni: a Jobbik szélsőkeresztény-radikális-fundamentalista párt, amelynek tagjai többméteres kereszteket állítottak, s megzavarták a melegek felvonulását. Orbán Viktor antimodernista-fundamentalista politikáját a „teremtés és a természet rendjére” alapozza. Nem politikai ideológia mentén szervezi – amellyel lehetne vitázni, véleményezni azt -, hanem az „emberi létezés alapjául szolgáló egyetemes erkölcsi rend” védelmében.
Következésképp?
Aki velük nem ért egyet, az az „emberi létezés alapjaival” nem ért egyet, azaz ellenség, számukra „eretnek”. Ezért Orbán és követői a jobb- és baloldal szembenállását állandóan a Jó és a Gonosz küzdelmeként állítják be: e gondolkodás rendszerébe bele van kódolva a radikalizálódás, ami hozzájárulhatott a Magyar Gárda életre hívásához, s „táptalaja” lehet hasonló spontán alakulatoknak is.
És életre hívhatta azt az irracionális dühöt, gyűlöletkeltő fanatizmust, amellyel a politikai ellenfelet támadják? Gondolok itt például arra, hogy Gyurcsány Ferenc kormányfőt „ideggyengének” állítják be, akire szerintük nem bízható rá az ország.
Ez is része a fundamentalista retorikának: választani jó és rossz, igaz és hamis, „szent” és „profán” közt. Ha Magyarországon a politikai küzdelem marad a Jó és a Gonosz koordináta-rendszerében, akkor a politikai ellentétek egyre kérlelhetetlenebbé fognak válni, s elszabadul az intolerancia: a politikai ellenfél szükségszerűen likvidálandó „eretnekké” lesz. Az ezzel járó politikai stratégia pedig egyre inkább mellőzni fogja az ország érdekét szolgáló racionális megfontolást, kiszámíthatóságot, kompromisszumkészséget.
Ön szerint mindezt fölfogja a baloldali vagy liberális politika? Egyáltalán: mi lehet a válasz minderre?
Nem tisztem, hogy tanácsot adjak nekik, ám úgy látom: a jelenséget – és annak nemzetközi térnyerését – nem igazán ismerik vagy értik a balliberális oldalon. Orbán politikai filozófiája nem értelmezhető a modernista, szekuláris politikai paradigmák szerint. Mindennek figyelmen kívül hagyása fatális tévedésekhez vezethet a tudományos elemzésekben és a reálpolitikai mérlegelésekben. Magyarországon a politikai küzdelem tétje a polgárosodás értékei és a retrográd fundamentalizmus közti különbségek fölmutatása. Annak demonstrálása: a társadalom javáért valójában az dolgozik, aki nem hajlandó azt feláldozni az irracionális identitáspolitizálás és a kérlelhetetlen szenvedély oltárán.
Tusnádfürdői beszédében Orbán homályosan arról is beszélt: már nem létezik a hagyományosan vett jobb- és baloldal közti különbség. Voltaképpen kizárja a többpártiságot?
Mint minden valamirevaló stratégának, Orbánnak sem érdeke, hogy céljai minden tekintetben világossá váljanak az ellenfél számára. Működik a dezinformáció, a figyelemelterelés. De az orbáni politika végső logikai következtetése: a valódi pluralizmus tagadása, talán egyfajta korporatív politikai berendezkedés. Úgyhogy minél előbb szüksége volna a balliberális oldalnak arra, hogy tudja – s választói körében is tudatosítsa -, valójában kik is állnak vele szemben. E nélkül nem tud életképes stratégiát alkotni Orbán Viktor „harcmodorával” szemben.
