Próbálom megérteni, de egyre kevésbé sikerül. Az egyik jobboldali napilapban azt olvasom az egyébként jó nevű és jó tollú, természetesen még a pártállamban nevet szerzett újságírótól, hogy ebben a szép meleg nyárban boldogan úszkál a Dunában, és közben azt képzeli, hogy a parton Mátyás király serege vonul Bécs felé. Jó érzés, írja. Hogy micsoda? Tudjuk, az emberi képzelet határtalan, a vízben pancsikolva az embernek sok minden eszébe juthat, ám hogy éppen régi dicsőségünk ilyetén harcias megnyilvánulása legyen a sok mindenből az a valami, enyhén szólva röhejes. Vagy lesújtó. Sajnos ebben a melegben a Duna vize sem hűt eléggé, úgy látszik. Mint ahogy a horvát autópályák is gyorsan forralják az agyvizet. A másik jobboldali napilapban ugyanis egy szintén a pártállamban jó nevet szerzett irodalomtörténész dühöng, hogy a horvát alagutak egysávosak, emiatt aztán óriásiak a megtorpanó sorok, így ő a tenger felé kínlódva hazafias-háborús dalokkal szórakoztatja magát. Erdély újra magyar föld, Ott, ahol zúg a négy folyó, Miénk lesz még Kassa, Pozsony, Eperjes és így tovább (egészen április 4-ig és a párizsi békeszerződésig, teszem hozzá én, de még véletlenül sem hallgatnék egy jó kis CD-t, amelyen az Április négyről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép kezdetű nóta hallható). Hadd szóljon ezerrel, ahogy a csövön kifér – írja szerzőnk hazafias őszinteséggel.
Bravó. Művelt, tájékozott értelmiségi emberek azzal tuningolják föl magukat, hogy Mátyás seregét képzelik maguk mögé? Vagy hogy miénk lesz még Kassa, Pozsony? Hát nem lesz, és ezt még a nem értelmiségiek is nagyon jól tudják, minimális gondolkodás nélkül. Ettől függetlenül nyugodtan lehet persze szomorkodni, siránkozni vagy akár csendesen nosztalgiázni, csakhogy ebben a revánsvágyó magyarkodásban a nagy-magyarországos autómatricáktól az árpádsávos zászlókig, valamint a Kárpát hazát védeni szándékozó gárdákig egyre több a hangoskodás, az ökölrázás, az önvédelemnek álcázott agresszivitás. De vajon miért? Képzelheti-e bárki józan ésszel, hogy valaha is visszacsinálják Trianont? Nem. Lehetséges-e, hogy Románia nagyvonalú gesztussal lemond Erdélyről? Nem. Hogy Fico és Slota tálcán nyújtja át a Felvidéket, mondván, inkább nem idegesítjük magunkat ezekkel az autonómiát emlegető magyarokkal, menjenek isten hírével? Nem. De ha önszántukból nem adják (és képzeljük csak magunkat egy pillanatra szlováknak vagy románnak, hogy vajon miért is adnák), akkor elképzelhető-e olyan helyzet, hogy mi majd visszavesszük? Gárdával, hadsereggel, síppal, dobbal, dunai hátúszással, hazafias CD-kkel. A válasz ismételten nem, mert ha véletlenül olyan őrületbe kergetné magát ez az ország, hogy állig fölfegyverkezik, és fölkészül a körkörös támadásra, akkor is lefogná a kezét, íját, Gripenjét a NATO, az Európai Unió, valamint az összes szomszédunk. Vagyis a menetelés csakis az újabb nemzeti tragédiáig tartana, de ismétlem: el sem indulhat. A kimondott vagy sugallt cél tehát garantáltan elérhetetlen.
Akkor viszont mi lehet az értelme a nacionalista, revansista hangulatkeltésnek, és annak, hogy a magát polgárinak nevező jobboldali erő egyetlen szót sem szól ellene, sőt a pártalakzat elnöke már évek óta kifinomult, trükkös játékot játszik, fölragasztva autójára a Nagy-Magyarország matricát, becsempészve a nagy haza térképét választási reklámfilmjébe, és persze évről évre Erdélyből hazacímezve az év politikai (had)üzenetét? Mit akar(nak) ezzel? Nem kevesebbet, mint a veszélyben a haza érzésének fölkeltését és erősítését. Orbán ezt már a kilencvenes évek második fele óta tudatosan csinálja (átvéve a szélsőjobboldaltól annak egyetlen játékszerét). Idegenszerűnek és idegenszívűnek nevezte a balközép kormányt, majd hatalomra jutása után nemes (?) egyszerűséggel kikiáltotta őket a Gonosznak. Veresége után jött a bankárkormányozás, az idegen karvalytőkézés, az új arisztokráciázás, a magyarellenesség, minden, mi nemzeti szem s szájnak ingere. És ahogy az árpádsávos zászló tömeges bevetésében sem talált semmi kivetnivalót, úgy ma nincs egyetlen szava az alakuló félkatonai szervezetek ellen sem, márpedig a hallgatás mindegyik esetben beleegyezés. A szélsőjobb tudja és nagyjából tudomásul is veszi, hogy Orbán nyíltan nem állhat melléjük, ám azzal, hogy nem lép fel velük szemben, lényegében megadja nekik a lehetséges legnagyobb támogatást. Orbán pedig ugyancsak tudja, hogy hallgatólagos támogatása felbátorítja mind a szélsőjobbot, mind a hagyományos jobboldal nacionalista hajlamú csoportjait. Így aztán nem kell azzal foglalkoznia a jobboldalnak, hogy alternatívát ajánljon az államháztartási egyensúly megteremtésére, a versenyképesség mielőbbi helyreállítására, a szükséges reformokra és azok gyors levezénylésére, hanem kizárólag azzal, hogy milyen módszerekkel távolítsák el a hatalomból annak nemzetidegen bitorlóit.
A hatalomváltással ugyanis egy csapásra megoldódik valamennyi problémánk. A költségvetési hiány varázsütésre megszűnik, miközben mindenki kevesebb adót fizet. A nyugdíjasok megkapják a 14. havi nyugdíjat, a vállalkozók pedig külön kormányzati támogatások sorozatát, hogy a bűnös komcsiktól és liberálisoktól megszabadulva végre megvalósulhasson a magyar csoda. Ne az Audi és a Suzuki jöjjön ide autót gyártani, hanem végre magyar autót szereljenek össze Japánban és Németországban. Magyar gumival szennyezzék a környezetet Dél-Koreában, ne pedig dél-koreaival itt. Ne svéd Gripenekre költsék a magyar adófizetők pénzét, hanem magyar Fülemüle vadászgépekre a svédekét.
És igen, magyar búzával és kukoricával árasszuk el végre a világot vagy legalább az uniót, és miután kifizették nekünk a piacinál magasabb árat, maradjon a miénk, hogy aszály idején drágán eladhassuk még egyszer. Ez a megváltó vezérre rajzolt, pofonegyszerű világkép egyesíti a jobb- és a szélsőjobboldalt: gyűlölik a kapitalizmust, a szabad piacot, a versenyt és a versenytársakat, a szabad gondolkodást, helyette pedig tekintélyelvű, vezérközpontú és legalább Közép-Európában magyarközpontú világot képzelve maguknak. Ennek megteremtése határainkon túlnyúlva természetesen lehetetlen, a határokon belül azonban nem az, még akkor sem, ha katasztrofális következményekkel járna. Az unió nem tud közbelépni, Magyarország nyugodtan visszamasírozhat egy új Horthy-rendszerbe. A fekete sereg pedig fel-alá trappolna a Duna partján háborús CD-k hangzavarában.
A szerző újságíró
