Forrás: Népszava

A polgári viszonyok megteremtésénél gyakran erősebb volt a csodavárás – A rendszerváltás után miért döntött a parlament úgy, hogy augusztus 20-a legyen a nemzeti ünnep?

– Bizonyos viták után ebben lényegében közmegegyezés született. Augusztus 20-a sok pozitív hagyományt sűrít össze. Népi gyökerei az új kenyér, a bő termés betakarításának élményéhez nyúlnak vissza. De ami sokunk számára a legfontosabb, a tradíció sze­rint Szent István királyt e napon koronázták. Így augusztus 20-a nemcsak a magyar államiság, hanem – és ez itt a lényeg – Magyarország Európához tartozásának ünnepe.

– És tudunk-e ilyen tradíciók jegyé­ben valóban ünnepelni?

– Minden ünneplésnek van egy jó arca, de ez a jó gyakran keveredik a rosszal, az ellentmondásossággal. Meglehet – ma már, túl a nyolcvanadik életévemen úgy látom -, ez természetes is. Jól emlékszem fiatalságomra, amikor az én vármegyei nemesi családomban egyre-másra, de március 15-én biztosan késhegyig menő vitákat folytattak rokonaim, a 48-asok és a kiegyezéspárti 67-esek. A rendszerváltás után sem alakult ki a közös értékrend – gondoljunk csak az október 23-a ünneplése körüli viharokra (és nem csak a múlt évi botrányokra).

– De vajon magunkénak érezzük-e a harmadik Magyar Köztársaságot? Tudja-e a köztársaság önmagát ünnepelni? Én azt tapasztalom, egyre több a közömbös hang, sőt a köztársaság lényegét elutasító megnyilatkozás.

– Ez csak részben van így, a köztársaság azért a többségnek természetes életkerete. Ugyanakkor ez a kérdés, amely lényegében a társadalmi fejlődés kérdése, nem kezelhető egyszerűen, nem válaszolható meg igen, nemmel. Menjünk egy kicsit mélyebbre! Gondoljunk bele: a modern társadalom lényegében a 20. század végén hatalmas fordulathoz érkezett, mindent átfogó technikai – és életmódbeli – átalakulást hozott. Freud Zsigmond már száz évvel ezelőtt egyrészt iróniával, másrészt lelkendezve mondja: mekkora csoda a telefon, hogy felveszem bécsi otthonomban, és beszélhetek valakivel mondjuk Japánban. De vajon a szomszédunkat is képesek vagyunk megérteni? Bizony néha a mellettünk állót, a szomszédot nehezebb megérteni, mint azt, aki ezer kilométerekre van. Ez az átalakulás azóta folytatódott és felgyorsult. Egy kiváló német társadalomtudós, Ulrich Beck szerint a klasszikus modernitást „új modernitás váltotta fel”. A régiben a fejlett polgárság győzött, és hallgatólagos egyezséget kötött mindazzal, amit az egyszerűség kedvéért „feudális viszonyoknak” nevez. Ilyennek tekinti például a patriarchális családot, a hagyományos kisközösségeket, az egyházakat. Beck teóriája szerint a nyugati világban a társadalmi béke és egyensúly kedvéért a viharos sebességű fejlődés mintegy engedményeket tett a hagyományoknak. Az új modernitás viszont széttöri azokat. Mikor idáig jutottam az olvasásban, a homlokomra csaptam: hiszen minálunk ez pont fordítva van! Magyarországon s a nyugati típusú polgári fejlődéstől elmaradt egész közép-kelet-európai térségben nem a feltörekvő modern polgári társadalom tesz engedményeket a fennmaradó hierarchikus viszonyoknak, hanem megfordítva. Éppenséggel az 1990-ig mindig győztes feudalizmus – mert tévedés ne essék, feudális berendezkedés volt a szovjet típusú szocializmus is – tett bizonyos engedményeket a fejlődésnek, amit egészében azonban gátolt, visszaszorított. A társadalom ma még nem ébredt tudatára annak, hogy milyen változásoknak és milyen megrázkódtatásoknak néz elébe. A negyvenes évek elején fel-felvetődnek ezek a kérdések, de a szocializmusban – a szovjet típusú „szociálfeudalizmusban” – ezek a hangok elhallgattattak. És épp ez volt a veszedelmes. Mert a mélyben feltáratlanul, elfojtottan tovább éltek a tévképzetek, a hiedelmek.

– Itt a nemzeti kérdés elhallgattatására, illetve a nemzeti kérdés tudatos-tudatlan félreértelmezésére gondol?

– Igen, arra is. Rengeteg mai bajunk, közös nyavalyánk – erre nem árt emlékeztetni az államalapítás ünnepén – a nemzet ügyének félreértelmezéséből ered. Van Magyarországon a nemzet kérdésének egy progresszív vonulata. Ahogyan azt a középpontba állítja Petőfi, Ady, Bartók, Széchenyi és Bibó. Ez a felfogás adottságnak tartja a magyarsághoz vagy bármely nemzethez való tartozást. Nem azt állítja, hogy ami jó, az magyar, és ami magyar, az jó, hanem magyarságunkat természetes adottságnak tekinti, amiből építkeznünk kell s amivel élnünk kell tudni – helyesen. De van egy másik, történelmileg elavult magyarságfelfogás, ami ellen mindig is harcoltak a legjobbjaink, Petőfi és József Attila, Bibó és Bartók, aki a legősibbet egyesítette a legmodernebbel, példát mutatva az egész magyar közgondolkodásnak. A rossz felfogás azt sugallja, hogy minden, ami magyar, az eleve jó, és minden, ami idegen, az eleve rossz. Ha a kapitalizmus, a piaci rendszer a tradicionális magyarságképtől idegen, akkor a kapitalizmus eleve rossz (és ezt nem csak a szocialisták állították). Ha a bevásárlóközpont idegen tőlünk, akkor a bevásárlóközpont rossz, a magyarság kárára van – és folytathatnám. Ez egy alapjában modernizáció- és polgárosodásellenes, mélyen a feudalizmusban gyökerező, hibás magyarságkép. Egy olyan gondolkodás, ami felmentést ad az egész nemzetnek minden bűne, hibája, tévedése alól. Még súlyosabb, hogy az egyes ember azt mondhatja: szegény vagyok, nem végeztem iskolát, rossz állásom van, nem jó a családi életem, nem értek szót a gyerekeimmel. De mindezért nem én vagyok a felelős, mindez azért van, mert magyar vagyok, és bennünket, magyarokat üldöznek. A megoldás botrányosan egyszerű: el kell űzni minden idegent és idegenséget. Célpontjai ennek a zsidók, románok, tótok, de kiterjesztve egész Nyugat-Európa és Amerika vagy az üzleti konkurens, a másképp gondolkodó és a politikai rivális. A rosszat, a bajt, a saját vagy közösségi szerencsétlenséget így mindig külső okban kereshetjük, ez az ellenségkép-keresés, ez a panaszkultúra, ahogy Bibó mondja, „véres ingünk mutogatása”, veszedelmes önismerethiány. Én nagyon jól, belülről ismerem ezt az életérzést, tizenéves koromban – a harmincas években – sokan vettek körül, akik így gondolkoztak, fiatalon magam is hajlottam e felfogásra. Bartók, Ady, József Attila gyógyítottak ki belőle. Mindenfajta egészséges társadalmi fejlődés legnagyobb akadályát látom ebben a bűnbakképzésben és abban, hogy nehéz helyzetünkből a kilábalást nem képességeink legjavának összegyűjtésétől, energiáink és adottságaink mozgósításából, hanem csodavárástól reméljük. Hogy mondja Ady? „Pimasz, szép arccal / látszik, hogy akar / de aztán búsan lekönyököl / nyög, sír / – Ez az én fajtám, a magyar.”

– Talán nem erőltetett fordulat, ha itt azt kérem, térjünk vissza ahhoz a kérdéshez: ha létezik – márpedig de mennyire, hogy létezik – egy ilyen nagyon is általános polgárság- és modernitásellenes csodaváró magyarságkép, akkor ez hogyan egyeztethető össze a modern törvényességgel, az alkotmányossággal?

– Nem erőltetett a fordulat, hogyha idekanyarodunk, ugyanis itt is két nagy fejlődési modellt látunk. Az egyik a nyugati vagy nevezzük euroatlantinak. A nyugati világ a XV. századtól kezdve szembenézett az állandó változás, a modernizáció küzdelmeivel. Korán megvívták forradalmaikat, amelyek véresek voltak, de győztek. Kialakult a XVIII. századra a polgári társadalom s ezzel, mint természetes velejárójával, a törvényesség, a törvénytisztelet, majd – további harcok árán – a demokrácia. Nálunk, itt, Európa árnyékos tájain viszont a már említett bibói zsákutcás fejlődés nem tudott modern polgári társadalmat teremteni. Nem tudtunk túljutni saját rossz viszonyainkon. Igaz, sokban valóban külső tényezők – idegen elnyomás – volt az ok, de legalább annyiban saját tehetetlenségünk, restségünk és hibás világszemléletünk miatt a normális polgári tettvágynál és a polgári viszonyok megteremtésénél újra csak erősebb volt a csodavárás.

– Így hát ma is egy „légszomjas”, szabadságdeficites világban élünk?

– Nem akarok ünneprontó lenni, de alapjában véve a válaszom igen. A társadalom jelentékeny része nem tud megszabadulni attól a tévképzettől, hogy ha egyszer „igazán magyarokká válunk”, akkor minden jó lesz. Ehhez – így a tévképzet – csak az egyetlen felelőst, a zsidót, a kapitalizmust, a „kommunizmust” vagy teszem azt, Gyurcsányt kell elzavarni. Nem akarok igazságtalan lenni, a Nyugatnak is ötszáz évre volt szüksége, míg elérte a törvények által rendezett polgári társadalmát. Egy anekdotát szeretnék elmondani. Jó barátomnál, a mai pszichológia egyik nemzetközi kiválóságánál, Csikszentmihályi Mihálynál voltam vendégségben Chicagóban. Ott volt a professzor lengyel felesége, apja és tizennégy éves gyereke. Miről beszélgettünk? Természetesen a közös lengyel-magyar múltról, Nagy Lajosról, Báthoryról, Bem apóról, 1939 lengyel menekültjeiről. A vacsora végén a tizennégy éves gyerek azt mondta: most örülök annak, hogy én amerikai vagyok. Ti itt borzalmakról beszéltetek, minden ötven évben egy katasztrófa. Én viszont azt tanulom a történelemről, hogy minden tíz évben egy győzelmet aratunk. És így jól érzem magam. Riasztóan igaza volt ennek a gyereknek: súlyos történelmi „poggyászt” cipelünk.

– De pontosan a demokrácia s a törvényesség nem azt szolgálja, hogy rossz hagyományainkkal leszámoljunk, hogy belülről meg­újuljunk, mint ahogy például Németország tette a második világháború után?

– Én is egy belső megújulásra gondolok, és épp ezért a világháború után átélt 45 évet én más szempontból tartom bűnösnek, mint ahogy azt szokás. A fő baj az volt, hogy magyar hibáink televényét változatlanul hagyva föléje építették a szocializmusnak nevezett acélszerkezetet. Amikor aztán a törté­nelem szemétdombjára került ez a szerkezet, a régi bajok, nacionalista és csodaváró eszméink mintegy archai­kus formában törtek elő. Ezért aztán a társadalom nem úgy fogadta a demokráciát, mint az igazságosság és törvényesség világát. Gyűlöltük és ellenségünknek tekintettük a törvényeket, gazdagodtunk a feketegazdaságban, eligazodtunk a jogi kiskapuk között, adtuk az orvosnak a hálapénzt, ki sem látszottunk a nepotizmusból és a protekcionizmusból, a gazdaság X százalékos emelkedésénél azonnal X + Y életszínvonalon akartunk élni – mindez együtt mint valami „hitbizomány” vetett gátat a demokrácia kiteljesedésének.

– Mennyiben hibás ebben a politikai osztály s maga a politika?

– Az egész politikai osztály hibás, mert 1989 megújító láza után, amikor ezekről a problémákról őszintén szó esett – a politikai elfeledkezett róluk. A megújulást, a modernizációs változást majdani történészeink – minden hibájával és túlzásával együtt – az őszödi beszédtől fogják számítani.

– Az őszödi beszédtől? Nem túl merész állítás ez? Amikor a társadalom jelentékeny része épp ezt a beszédet tekinti botránykőnek?

– Úgy gondolom, a történelem igazolni fogja, hogy az őszödi beszéd volt – minden hibájával együtt – az első megnyilvánulása a társadalmi méretű hazugsággal, az önámítással való szakítás szükségességének. Ezzel a magyar demokrácia új távlatait villantotta föl. Végre van egy olyan kormányunk, amely – vállalva a népszerűtlenséget, az ellentábor dühét – végre belevágott a reformokba, a modernizációba. A feu­dalizmus igazi lebontásába.

– Akkor is, ha a népszerűségvesztés mellett a politikai ellenfél sosem látott indulattal támad mindenre?

– Már beszéltünk róla, hogy adva van a társadalomban többfajta viselkedésmodell. Van egy nemzetszemléletében „feudális” és panaszkodva-követelő, életvitelében „kiskapuzó”, polgárinak aligha nevezhető hányada a társadalomnak, amelyikbe mélyen beleivódott mindaz, ami múltunkban hibás, rossz, fejlődésellenes. A veszély, mert van veszély, abból származik, hogy a poli­tikai osztály egy része a rossz mentalitást nem átalakítani akarja, hanem meglovagolni. Ilyen próbálkozásra sok példa van az elmúlt százötven év magyar történetében – egyik sem dicsőséges.

– Viszont amit látunk magunk körül a ma Magyarországán, meglehetősen sötét. Hogy mást ne mondjunk, szélsőséges elemek erőszakra, gárdákba szerveződnek…

– A veszély valós, azért is, mert mi is elkövettük a hibát.

– Mi?

– Igen, mi ketten itt, ebben a beszélgetésben. Mégpedig azért, mert elsősorban a dolgok rossz oldaláról szóltunk, mintha Magyarország tényleg valami elátkozott hely volna. Ideje, hogy a másik, a nagyszerű Magyarországot nézzük. Hogy azt elemezzük, ami kiutat ad, ami a magyar társadalomban, tudományban, gazdaságban, művészetben hihetetlen tartalék. Ismét sorolhatnánk a neveket Bartóktól Bibóig, Adytól József Attiláig, Kandó Kálmántól Szent-Györgyi Albertig. Ez a másik Magyarország létezik, ez a szellemi Magyarország olyan erővel rendelkezik, amit bűn nem feltárni és mozgósítani.

– Bocsásson meg, nem széplelkű naivitás azt feltételezni, hogy Bartók vagy József Attila nagyszerűsége képes lesz megfékezni elvakult, gyűlölködő csoportokat?

– Lehet, hogy gyógyíthatatlan opti­mista vagyok, de meggyőződésem: ha a társadalom döntő többsége képes továbbhaladni a reformok és a modernizáció útján – hiszen úgy is csak ez az egyetlen út létezik -, akkor nem kell tartanunk a jövőtől. És a hangoskodó utcai bajkeverőkkel szemben bízom abban, hogy a magyar nép nagyobbik része kész arra az önmagán végzett munkára, ami ahhoz kell, hogy a XXI. század következő éveire egy polgári erényeire és teljesítményeire büszke ország álljon talpra. Jövőnk attól függ, hogy a civil társadalom tudja-e aktivizálni legjobb erőit, tud-e felvonulni a haladás mellett, a haladás és a demokrácia védelmében.

Vitányi Iván szociológussal Szász István beszélgetettFotók: Kertész Gábor