Forrás: ÉS

SZÉKY JÁNOS

Zérusnál több

Egyik tavaly őszi beszédében Sólyom László köztársasági elnök 56 össznépi mítoszát hiányolta, mely „az intézményesített emlékezet”1 tárgya lehetne. Ötvenhatnak azonban, mint Litván György 2000-ben megírta, csak mítoszai vannak, többes számban.2 És mindazok, akik úgy érzik, beleszólásuk van a történelmi emlékezet alakulásába (Sólyom: „végre elfogulatlan és objektív beszámolók szülessenek a forradalomról”), e mítoszok saját ízlés szerinti kombinációját minősítenék egyedül érvényesnek (Sólyom: „csak egyetlen 56-os forradalom van”3). Jelenleg a Litván esszéjében felsoroltak közül a „pesti srácok”, a „tiszta forradalom” és a „példátlan nemzeti egység” mítosza dívik politikai körökben.

A rendszerváltásnak is vannak mítoszai meg legendái. S azért okozhatnak több bajt, mert nem egy lassanként történelemmé hűlő eseménysorról, hanem a jelen szisztéma keletkezéséről szólnak. A harmadik köztársaság pedig nem csupán válságban van, mint azt mindenki látja, hanem története során először az összeomlás lehetősége is felvetődött (ajánlott olvasmány: Fleck Zoltán nyilatkozata a Népszabadságban4). A köztársaság genezisének téves értelmezése – az elfogultság folytonos önigazolása a tévedések és hibák fölmérése helyett – nyilván súlyosbítja a válságot.

A rendszerváltó elit liberálisnak megmaradt része és a hozzá kötődők teljes joggal gúnyolódnak azon a szocialista mítoszon, hogy ha nem kontárkodik közbe az ellenzék, a megjavult MSZMP szépen, profi módon végigvitte volna az eltervelt reformokat, demokráciává alakítja a diktatúrát és tankönyvi szabású kapitalizmussá a szocialista gazdaságot. Csakhogy ennek a látomásnak az ellenkezője, a gépies antikommunista változat sem igaz. E szerint 1989 zérus összegű játszma volt, ahol a Jó legyőzte a Rosszat, nem pedig két bizonytalan legitimációjú, önmagában is megosztott elit megegyezése az ország érdekében. Ha ezt a tételt elfogadjuk, akkor az utólag legyőzöttnek nyilvánított fél minden korabeli cselekedete értéktelenné válik. Így állhatott elő például az a helyzet, hogy míg a Horn Gyula kitüntetését megtagadó Mádl Ferenc „elismeri”5, Sólyom László „nem vitatja”6 az idős politikus érdemeit, a nekem történetesen leghitelesebb közírók még náluk is szigorúbbak – szerintük Horn hivatásbeli teljesítménye még akkor sem lenne méltó a kitüntetésre, ha nem lett volna pufajkás, és nem nyilatkozik újabban otrombaságokat.

Az uralkodó rendszerváltás-mítoszokról máskor részletesebben; itt egy-két legendát vegyünk szemügyre a ki nem tüntetés alkalmából. Sólyom négy olyan 56-os „célkitűzést” nevez meg, amely a köztársaságnak is fontos alkotmányos értéke, s amellyel Horn „életútjának egésze”, úgymond, ellenkezik. Ezek: Magyarország függetlensége, a többpárti demokrácia, a jogállamiság és a szabadságjogok.7 A szabadságjogok kérdésében hajlamos vagyok egyetérteni. A forradalom és a jogállamiság kapcsolatát nem látom ilyen egyszerűnek, de itt nem elemezném. Marad Hornnak az első két értékhez fűződő viszonya. Próbáljuk a tényeket nézni.

Nemzeti függetlenség

A közkeletű legenda szerint Horn Gyula egyetlen fontos külügyminiszteri ténykedése a keletnémetek kiengedése volt (a közös emlékezetben ez a drótvágás médiagén jelenetével azonosul). Csakhogy ez nem igazi érdem, mert „a lényeg Gorbacsov beleegyezése volt”8, abban pedig „szinte biztosak lehettek”9. Vagyis az öntetszelgő függetlenkedés csak álcázta, hogy továbbra is a szovjet akarat dönt. Ráadásul a nyugatnémetek busás hitellel honorálták a látvány-külpolitikát, másfelől ha nincs határnyitás, a hitelekről le kellett volna mondani. Nyilvánvaló tehát, hogy a nagylelkűnek rémlő gesztus mögött a bukott rendszer életben tartásának alattomos önérdeke munkált. De még ez az álságos érdem sem Horné, mivel ő csak másodrendű szereplő, végrehajtó lótifuti volt Németh Miklós (Grósz, Pozsgay, Horváth István) mögött. Pusztán a vakszerencse jóvoltából került olyan helyzetbe, hogy a németek észrevegyék és elhalmozzák kitüntetésekkel, ám ezzel Horn és az őt pajzsra emelő párt is visszaél. (Némi elfogultság kell hozzá, hogy ne vegyük észre a két legendafejezet közötti ellentmondást. Ha ugyanis nem történt semmi érdemleges, akkor nem volt olyan dicsőség sem, aminek az elorzásáért Horn Gyulát hibáztatni lehetne.)

Nos, a keletnémetek kiengedéséig vezető folyamatnak – ha muszáj egyetlen embert megnevezni – alighanem Németh Miklós volt a központi szereplője, ő viselte a politikai felelősséget. De Horn Gyula kezdeményezése nélkül nem kerülhetett volna rá sor, és ő irányította a diplomáciai munkát is. Szorgosan egyeztetett Bonn-nal, és hárította a villámokat Kelet-Berlinben.10 Annak, hogy az összes magyar politikus közül a németek miért éppen Horn Gyulát halmozták el díjakkal, a fő oka talán az, hogy vele tárgyaltak a legtöbbet.

Félreértés, hogy Hornék biztosak voltak a Kreml jóváhagyásában. Aligha tudhatták például, hogy mennyire a nyugatnémetek jóindulatától függött akkor már Gorbacsov talpon maradása.11 Azzal viszont tisztában voltak, hogy a német egységet s így németországi katonai jelenlétet – a jaltai rendszer zárókövét, a hidegháború fizikai frontját – érintő minden változás Moszkvának és főként a katonáinak százszor fontosabb, mint a magyar belpolitika rezdülései. Kovács László beszámolója szerint az NDK várható gazdasági ellenintézkedéseinél is jobban aggasztotta a külügyeseket a moszkvai reakció. (Előbbi sem apróság, hiszen az NDK volt évtizedekig Magyarország második számú kereskedelmi partnere.) A puhatolózásra Sevardnadze szűkszavúan válaszolt: „Ez az ügy önökre tartozik, az NDK-ra és az NSZK-ra”.12 Ez korántsem volt az „elvtársi” támogatás kifejezése, még kevésbé a megbízásé, hanem legföljebb az óvatos, közönynek eladott ráhagyást érzékelteti. Előzetes konzultáció – a négy évtizedes gyakorlattól eltérően – nem volt a szovjeteknek rendkívül érzékeny kérdésben, és ez önmagában is a Rubicon átlépését jelentette.13 A kezdeményezés magyar volt, a végrehajtás magyar volt, és mindez a magyar érdekeket szolgálta. A szovjet „csöndes beleegyezés” vagy legalábbis tartózkodás szükséges feltétel – de ettől nem válik az eseménysor lényegévé.

Megindult a láncreakció. Egy pontig megegyezett Gorbacsov szándékával, aztán már új helyzetet teremtett. A keletnémet párturalom megrendült, a menekültek távozhattak a prágai és a varsói nagykövetségről is, Honecker megbukott. Kitört 89 őszének első forradalma, a Falat ledöntötték. Magyarország milliárdos gyorssegélyt kapott az Európai Közösségtől, szaporodtak a vegyesvállalatok, még évekig mi voltunk a német tőkekivitel fő célpontja a térségben. A Kohl-kormány jóindulatára a rendszerváltás utáni magyar gazdaság- és külpolitika is mindig számíthatott. Kérdés, hogy ha egy cselekedet ennyire hasznos Magyarországnak, jó a németeknek és jó az egész régiónak, akkor mit ront az értékén az, hogy a Németh-kormány választhatta volna helyette a szégyent és az államcsődöt is; hogy igyekezett minimalizálni a kockázatot; és hogy a szakmai kivitelezőt Horn Gyulának hívták.

Horn listáján egyébként olyan tételek is szerepelnek, amelyekre ma már senki sem emlékszik, például a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása a Vatikánnal, Izraellel, felvétele Dél-Afrikával és Dél-Koreával, vagy a határozott fellépés a Prágában fogva tartott Deutsch Tamás és Kerényi György érdekében. És történt még valami, ami a németeket nem érdekelte. Nem is honorálták, bár a magyarok sem.

Állítólag Grósz Károly volt az első, aki 1988 júliusában, moszkvai bemutatkozó látogatásán fölvetette a teljes szovjet csapatkivonás lehetőségét. Az indok: erősítené a magyar-szovjet kapcsolatokat (szívesen látná a „lakosság”), és segítené az MSZMP-t, hogy elhatárolódjék 56 terhes örökségétől.14 Gorbacsov – Grósz meglepetésére – azt válaszolta, hogy nincs akadálya, de be kellene illeszteni a kétoldalú haderőcsökkentés menetrendjébe. A párbeszédről tudtommal nincs hivatalos följegyzés, bár ilyen papírcsöndre később is van példa. Az embernek az a benyomása, hogy a pártfőtitkár még a tágabb vezetőséget sem szívesen értesítette a fordulatról. Horn Gyula azonban – államtitkári rangban gyakorlatilag a magyar külpolitika első embere – minden bizonnyal be volt avatva, és legalábbis jelen lehetett az ötlet születésénél. Két hónap múlva, moszkvai megbeszélésein már ő maga is előhozakodott vele.15 Szovjet oldalon tudtommal 1989 februárjában – már a részleges magyarországi csapatcsökkentés bejelentése és megkezdése után – jelenik meg a teljes kivonulás javaslata egy pártközponti háttéranyagban,16 majd 1989 októberében lett a hivatalos külpolitika eleme.

Az 1990. február 1-jén, egy Gorbacsov bukásával fenyegető pillanatban megkezdett tárgyalásokért Horn Gyula felelt, és ő írta alá az egyezményt március 10-én, két héttel a választások előtt. A Németh-kormány ugyanúgy sürgette a csökkentést, mint a bársonyos forradalom után megalakult csehszlovák kormány és Havel elnök. A pufajkásból lett exkommunista külügyminiszter csapata pontosan ugyanazt a határidőt alkudta ki, mint tizenkét nappal korábban a kazánfűtőből lett ex-chartás külügyminiszter, Jiøí Dienstbier és munkatársai: 1991 júniusát. Megint a „közvetett motiváció”17 iskolapéldájával van dolgunk. Nyilvánvaló, hogy Horn és munkatársai az MSZP romló választási esélyeit is javítani akarták. De változtat-e mindez azon, hogy ugyanúgy cselekedtek, mint akármelyik hibátlan demokrata előéletű politikus tette volna a helyükben?

Ha valaki azt hinné, hogy az a nap, amikor 56 két fő célja közül a második is megvalósult, örömünnep volt Magyarországon, óriásit téved. A nemzeti érzület egységét és erejét mutatja, hogy a politizáló népesség nagyobbik hányadát képviselő ellenzék több szólamú fanyalgással fogadta az eseményt, a „kommunistától nem kell” hármashangzatának jegyében. Bár elismerték, hogy a Somogyi Ferenc vezette küldöttség a nemzeti érdekeket képviselte (mi mást képviselhetett volna), sokallták a kivonulás időtartamát (Horn is, de ennyi sikerült), titkos MSZP-SZKP-egyezséget sejtettek a háttérben, és még azt is felrótták, hogy a feltételek megegyeztek a Csehszlovákiából való kivonuláséival.18 Hogy Havelékkel milyen titkos megállapodás született, és mi célból, arról nem készült elmélet.

(Abban egyébként, hogy 1989-90-re a Kreml belátta a magyar kezdeményezés mögötti rációt – 1988 végén még csak húsz százalékos csökkentésre szánta el magát -, a gazdasági kényszerrel párhuzamosan annak is szerepe volt, hogy a „baráti hadseregek” egyenjogúsításával akarta megmenteni a Varsói Szerződést. Horn azonban ekkor már egy lépéssel előbbre tartott. A hidegháború végső pillanatáig óvakodott az erőegyensúly bármilyen megbolygatásától, majd Málta után láthatóan ugyanilyen realista módon nyugtázta, hogy a pillanat eljött. Vélhetően nem ítélte megnyugtatónak a Balkán peremén fekvő Magyarország biztonsági kapacitását, és 1990 februárjában a nyilvánosság előtt is fölvetette a NATO politikai szervezetéhez való csatlakozás gondolatát, szembekerülve az 56-tól megörökölt semlegességdogmával. Az ellenzék lehordta „népszerűséghajhászás” miatt, annak rendje és módja szerint.)

Többpártrendszer

Az 56 utóéletéről és Horn Gyuláról szóló alaposabb kommentárok visszatérő eleme a következő idézet (különféle toldásokkal): „Nem szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel.”19 Általában olyan megjegyzést fűznek hozzá, hogy „ezt nem lehet kimagyarázni”. A felszólalás a Központi Bizottság 1989. február 10-11-i ülésén hangzott el, amelyen megtárgyalták Pozsgay Imre „népfelkelés”-interjúját. Így Horn még inkább a rendszerváltás ősellenségének tűnik föl a bátor reformerhez képest. Holott nagyjából fordítva igaz.

Mielőtt Horn szerepét elemeznénk, két idézet Pozsgaytól. Ugyanezen a tanácskozáson mondta: „az ellenforradalom mint jellemző ítélet tarthatatlan, a forradalom mint ajánlott forma elfogadhatatlan a számunkra”.20 Gyáni Gábor mutat rá, hogy a kompromisszumos népfelkelés terminus „fogalomtörténeti képtelenség”.21 Visszaemlékezésében, négy év múlva a volt PB-tag és államminiszter így ír: „Érezhető volt az igyekezet”, hogy a KB ülésén „a Történelmi Albizottság jelentése és a Pozsgay-ügy mintegy mellékes szereplőként jelenjék meg. A középpontba a politikai pluralizmusról és a többpártrendszer elismeréséről, meghirdetéséről szóló tételeket állították.”22 A népfelkelés formulája szemlátomást az állampárt szégyenmentesítését, arculatjavítását szolgálta – az igazi többpártrendszer halogatásával egybekötve. A gondosan időzített interjú tehát nem az MSZMP hatalmán nyitott rést, mint Pozsgay maga állítja,23 hanem Grósz Károlyén.

Már a KB-ülés előtti napokban kialakult az a megegyezés, hogy a reformkommunisták valójában Kádárék eredeti álláspontjához tértek vissza, mely szerint október 23-án antisztálinista felkelés tört ki,24 és vele szemben, október 30-ától erősödtek föl mindinkább az ellenforradalmi jelenségek. (Litván György mutatta ki, hogy ennek az „ellenmítosznak” végső forrása a Nagy Imre belső köréhez tartozó Újhelyi Szilárd.) Az MSZMP-ben ezt a felfogást csak 1957 derekára szorította ki a sommás „ellenforradalom” minősítés, amire Pozsgay a „jellemző ítélet” szókapcsolattal célzott. Vagyis a régi-új 56-felfogásba akkor hibátlanul beleillett, hogy Horn a novemberi ellenforradalmat emlegette. Ami a „törvényes rend védelmét” illeti, a Cölöpökben, 1991-ben még háromszoros modális megszorítást alkalmaz. Olyan emberekről beszél – kiemelések tőlem – „akik 1956. november 4. után meggyőződésből álltak az általuk törvényesnek tartott rendszer mellé, akik hitük szerint ezzel a népi hatalom megszilárdulását védelmezték”.25 Ha ebből csak egy pontosítást megtart – egyes szám első személyben – a Die Welt-interjúkban, talán nincs botrány. Hogy idáig jutott, azért nyilván ő maga felelős, de nem ártatlan az 1990 utáni közeg sem, és nem csak a baloldali fele.

Egyvalamiben viszont Horn nagyon is különbözött a korabeli nómenklatúra átlagától. Míg Pozsgay méltatlankodott a többpártrendszer középpontba állítása miatt, Horn kijelentette, hogy „ennek az országnak a válságát vagy hanyatlását nemcsak a korábbi politikai rendszer, hanem annak egypártrendszer formája okozta”.26 Szükséges adottságnak tekintette a pluralizmust, miközben a politikai tolerancia mellett „rendkívül kemény, sőt diktatórikus módszereket” követelt – nem másért, mint „a piaci viszonyok kiépítése érdekében”27. Ez így, együtt, nem egyéb, mint rendszerváltás, enyhítő körülmények nélkül. Nem hatalomátadás. Horn természetesnek tartotta, aminthogy az is volt, hogy „az MSZMP [a többpártrendszeren] belül vezető szerepének megőrzésére törekszik”. Szavait legföljebb addig szokták idézni, hogy az 1956-os téma „óriási gesztus az ellenzéknek”, esetleg hozzáfűzve azt a későbbi szövegrészt, hogy „mert mint a nemzet lelkiismerete léphetnek fel”. Kimarad a gondolatmenet közbülső lépése: „hiszen megmentettük őket annak a szükségességétől, hogy kinyilvánítsák programjaikat”.28 Hogy ne hallatszanék ki belőle az arrogancia, mely oly sok ellenséget szerzett Hornnak? A program hiányát számon kérni az éppen csak legalizált pártokon, ama fórum előtt, amely a leginkább felelős volt a többpártrendszer hiányáért – a szokásos politikai rinocéroszkodás.

Másfelől Hornnak teljesen igaza volt. (Áprilistól ugyanígy, a rendszerváltás érdekében, korrekt jogi érveléssel sürgette Nagy Imre és társai mielőbbi rehabilitálását.) Pozsgay a politikai és gazdasági rendszerváltás helyett egy történelmi-erkölcsi kérdéssel „tematizálta a közbeszédet” (volt alkalmunk megtanulni, hogy ez a politológusi zsargonkifejezés a hazugság szinonimája). Miközben célja a hatalom megtartása és megszerzése volt, ténylegesen a hatalomátadást siettette a rendszerváltás garanciája nélkül. Olyan helyzetbe hozta pártját, korántsem az erkölcsi tisztaság jegyében, ahol csak a rövidebbet húzhatta. És valóban fölkínálta a lehetőséget az ellenzéknek, hogy a pozitív programalkotást morális-történelmi ítélkezéssel helyettesítse – amivel az buzgón élt és él mindmáig, tisztelet a liberális kivételeknek.

A gondolkodásmódok és célok különbségéről egy hónap múlva a nyilvánosság is értesülhetett a Marczius tizenötödike. című egyszeri kiadványból, amelyben Pozsgay az establishment reformernek ismert tagjait gyűjtötte maga köré Szűrös Mátyástól Stumpf Istvánon át Horn Gyuláig. A vezércikkben29 Pozsgay veretesen körülírja, hogy a kommunizmus megvalósítását a végtelenül távoli jövőbe kell elhalasztani, majd felvázolja történeti modelljét. Eszerint 1953 óta – „polgárháborús helyzetekkel tarkítva” – szakadatlan küzdelem folyik „a fordulat és reform képviselői”, illetve a „sztálinizmus” között. Az 1989. márciusi reformkommunizmusig vezető fejlődésmenetbe illeszkedik tehát a népfelkelés is. Kádárról, felelősségéről szó sem esik, valahol a vizek fölött lebeg, ahogy a „többpártrendszer” szót is hiába keressük, van helyette civil társadalmon alapuló „hiteles pluralizmus”. A Horn Gyulától jegyzett írás30 első részében, Feltétel: a többpártrendszer alcím alatt ellenben ilyeneket olvasunk: „A mai Magyarország válságát is alapvetően az idézte elő, hogy a negyvenes évek fordulóján a hivatalos politikai szakított az európai civilizáció demokratikus hagyományaival… Hanyatlásra van ítélve minden olyan politika, amely útját állja a másként gondolkodásnak, a megegyezések és a döntéshozatal pluralizmusa érvényesülésének… Az európai szintű demokratikus Magyarország felépítésének mozgatóereje csak a vállalkozás lehet.”

Hogy mi ment végbe a kádárizmus-leninizmushoz rendíthetetlenül hűséges Horn Gyula gondolkodásában a megelőző egy-két év alatt, nem tudhatjuk. Ha mimikri az egész, akkor sokkal jobban sikerült, mint bármely párttársáé. Valószínű, hogy külügyesként jobban átlátta a negyvenes évek fordulóján az országra kényszerített létező szocializmus esélyeit és a másik oldal valóságát, mint a KGST-glóbuson rekedt többi vezető. Az is valószínű, hogy kiváló moszkvai kapcsolatai révén a többieknél korábban tudta, hogy a teljes szovjet csapatkivonás nem csupán középtávú lehetőség immár, hanem talán csak hónapok kérdése, és az első többpárti választásig eldöntött tény lehet. Ebből pedig levonta a logikus következtetést az MSZMP helyzetére és teendőire nézve. Mások, ugyanekkor, nem vonták le, és ennek a rendszerváltás látta kárát. Bár utólag jobb sajtójuk volt. Meglehet, Hornban nem az elvszerűség dolgozott, hanem a pragmatizmus. Ám az elvszerű butaság hegemóniájának hét évtizede után a következetes és az országnak hasznára váló pragmatizmus valósággal forradalmi újdonság volt. Vagy hogy ne szálljunk el ennyire: ígéretes paradigmaváltás. Nem lett belőle hagyomány, és ahogy a dolgok ma állnak, nem is lesz.

*

Megjegyzendő, hogy itt egy politikus akkori viselt dolgairól és a mai rendszer keletkezéséről volt szó. Horn és a köztársaság mostani állapota más lapra tartozik. Szerintem nincs rendjén, hogy az elnök „elvi szempontból” az utóbbi év legfontosabb eseményének tartja egy visszavonulásra rég megérett idős államférfi kitüntetésének ügyét. Miközben Magyarországon szokás, hogy visszavonult közjogi méltóságokat kidekorálnak, amikor már biztos, hogy az adott tisztséget többé nem töltik be, ahogy megkapta a nagykeresztet Boross Péter 1998-ban, vagy Sólyom László 1999-ben. És normális demokráciában a szokás van akkora úr, mint a törvény többféleképpen értelmezhető betűje. Kérdés, hogy ha a demokrácián valamilyen gyanús tünetet észlelünk, melyik a rosszabb: úgy tenni, mintha egészséges volna, és reménykedni abban, hogy a baj elmúlik magától; vagy rutinszerűen beavatkozni a legkisebb szellemi erőfeszítést követelő diagnózis alapján.

1 Sólyom László köztársasági elnök beszéde az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján a Műegyetem előtt rendezett megemlékező ünnepségen, http://www.keh.hu/keh/beszedek/20061022muegyetem.html.

2 Litván György: Mítoszok és legendák 1956-ról. Évkönyv VIII. – 1956-os Intézet, Budapest, 2000, 205-218.

3 Első idézet: Sólyom László végre objektív képet szeretne a forradalomról. Index/MTI, http://index.hu/politika/belfold/solyom5896/#more. Második: Sólyom László köztársasági elnök beszéde az 1956. évi forradalom és szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére a Magyar Állami Operaházban tartott díszelőadáson, http://www.keh.hu/keh/beszedek/20061022operahaz.html.

4 Lencsés Károly: Gárdák és képviselők, http://www.nol.hu/cikk/459141.

5 Gyurcsány Ferenc kitüntetésre javasolja a 75 éves Horn Gyulát, Index/MTI, http://index.hu/politika/belfold/gyfhgy070621/

6 Sólyom László köztársasági elnök levele Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek, http://www.keh.hu/keh/aktualis.html.

7 Uo.

8 Kőszeg Ferenc: Horn keresztje, ÉS, 2007/30.

9 Ungváry Krisztián: A „rendszerváltó”, http://nol.hu/cikk/457435.

10 Az eseménysorozat leírásai: Horn Gyula: Cölöpök, Móra, Budapest, 1991, 226-255; Horváth István-Németh István: …és a falak leomlanak, Magvető, Budapest, 1999, 350-374.

11 Jegor Gajdar: A Szovjetunió összeomlása – gabona és olaj. ÉS, 2007/30.

12 Lévesque, Jacques: 1989 – egy birodalom végjátéka, Aula, Budapest, 2001, 148. o.

13 Horváth-Németh, 364; Békés, Csaba: Hungarian foreign policy in the Soviet alliance system, 1968-1989. Foreign Policy Review (Budapest), 2004/I.

14 Lévesque; The Enigma of 1989, The University of California Press, Berkeley, 1997, 86-87.

15 Baráth Magdolna-Rainer M. János (szerk.): Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel, 1956-os Intézet, Budapest, 2000, 232.

16 Baráth-Rainer, 258.

17 Kis János: A politika mint erkölcsi probléma. Élet és Irodalom, Budapest, 2004, 60-65.

18 Dunai Péter-Lengyel L. László: Miért nem vettek részt az ellenzék képviselői az aláíráson? Népszabadság, 1990. március 11.

19 A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. I. kötet. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1992, 62.

20 Jegyzőkönyvek, 33.

21 Gyáni Gábor: Forradalom, felkelés, polgárháború. BUKSZ, 2007. tavasz

22 Pozsgay Imre: 1989: Politikuspálya a pártállamban és a rendszerváltásban. Püski, Budapest, 1993, 108.

23 Pozsgay, 93.

24 Németh Miklós így fogalmazott: „Az értékelésben a népfelkelésnek éppúgy helye lehet, mint a nemzeti tragédiát okozó terrorlázadásnak.” Magyar Nemzet, 1989. január 31.

25 Horn, 223.

26 Jegyzőkönyvek, 64.

27 Jegyzőkönyvek, 65.

28 Jegyzőkönyvek, 62-63.

29 Pozsgay Imre: A szabadság esélyei. Marczius tizenötödike., 1989. március 15.

30 Horn Gyula: Vigyázó szemetek Európára vessétek. Uo.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 32. szám