Nyerges András
Színrebontás
A húszas évek szívós naivsága
Nemrég egy televíziós műsorban (ahol 1944-ben játszódó regényem volt a téma), azt találtam mondani, hogy efféle történeteket néha ellenméreg gyanánt ír meg az ember, elkeserítő ugyanis, hogy soha semmin nem tudunk igazán túljutni. Arról a gyűlöletes ideológiáról, arról a gyűlölködő indulatról például, amely az 1944-es fejleményekben kulminált, sokáig azt hittük, végképp lejáratta magát, ma mégis redivivusa van (lásd árpádsávos zászló és antiszemitizmus), mi pedig, bár tudjuk, mibe torkollik az ilyesmi, csak nézzük és szorongunk.
A műsor történész vendégét ez kihozta a sodrából. Őszinte (és őszintesége miatt megrendítő) felháborodással opponálta, hogy a mai szélsőjobb verbális (de néha már fizikai megsemmisítéssel is fenyegetőző) agressziója veszélyt jelenthetne – inkább arról van szó, mondta, hogy néhány értelmiségi a demokráciáért való aggódásnak álcázza a maga hisztériáját. Érvei legsúlyosabbika az volt, hogy ellentétben a múlt század harmincas éveivel, mikor a magyar szélsőjobb mögött egy expanzív nagyhatalom állt, mely hatalomba segíthette, a mai szélsőjobb mögött senki sem áll, létszámát tekintve jelentéktelen, ráadásul – tetszik, nem tetszik – ha irredenta, antiszemita jelszavakkal az utcára vonul, csak a demokrácia biztosította szabadságjogait gyakorolja.
Amíg ezt hallgattam, amolyan déja vu érzésem támadt. Mintha a múlt század húszas éveinek egyik, létszámát tekintve jelentéktelen, szélsőjobboldali csoportjáról beszélnénk – a mögött sem állt külföldi nagyhatalom, sőt, vezetőjének (Mein Kampf címen ismert) tanúságtétele szerint a helyzetük kétségbeejtő volt: „A szó legszorosabb értelmében semmivel sem rendelkeztünk a párt nevén kívül. Mozgalmunk keletkezésének első idejében semmi sem volt hátrányosabb ránk nézve, mint az a körülmény, hogy a nevünk teljesen ismeretlen. Midőn csak 6, 7, 8 ember hallgatta a szónok beszédét, igen nehéz volt e kis körben felébreszteni és ébren tartani a mozgalmunk jövőjébe vetett hitet…” Ez annál inkább így lehetett, mert nemcsak ma olyan a világ, hogy minden körülmény valószínűtlenné teszi a radikális szélsőjobboldali kísérletek sikerét, de így volt ez a húszas évek Európájában is. Briand békepolitikának, s főképp a demokráciának volt konjunktúrája. Ahogy Farkas Geiza írta 1928-ban, a Századunkban: „A fegyverek elhallgatása után milliónyi ember várta repesve úgy a győzők, mint a legyőzöttek között a végképpen, örökre diadalmas, minden sebet begyógyító, minden kívánságot teljesítő demokrácia napjának feljöttét.” Voltak ugyan aggasztó jelek, sok volt a bizonytalanság, Stanley Baldwin angol exminiszterelnök például nemcsak azt tudta, hogy „a háború után Európában elég világosan lehetett látni: egy új világ következett el”, de azt is, hogy „akik a különböző országok kormányrúdjánál álltak, tudták, hogy ismeretlen tengerek felé hajóznak, sűrű ködben. Térképnek, iránytűnek nem lehetett hasznát venni, a történelmet mi magunk írtuk, amint továbbhaladtunk.” Egyvalami mégsem volt kétséges: a jövő igazodási pontja a demokrácia. Még olyan (lényegileg autoriter) berendezkedésű ország is, mint a miénk, így volt ezzel: Bethlen István például eufemisztikusan „érdekképviseleti korrektívumokkal egyesített demokráciának” minősítette rendszerét, Klebelsberg Kunó (1929. április 4-én) Stresemann-nal folytatott tárgyalásain úgy fogalmazott, hogy „Magyarország célja: kulturális demokrácia útján előkészíteni a politikai demokráciát”. Az illúziót az ellenpéldák sem foszlatták szét – jellemző, hogy a Marcia su Roma után emigrációba kényszerült olasz exkormányfőből, Francisco Nittiből is sütött az optimizmus: „az olasz fasizmus elszigetelt tünet marad. Előre látható, hogy nemcsak nem lesznek utánzói, de még csak sokáig se tarthat. Lehetetlen, hogy a nagy iparos államokban a fasizmus komolyabb sikert érjen el. Németországban a demokratikus pártok és a köztársaság a legszilárdabban állják helyüket”. A húszas évek naiv bája szólt honourable J. M. Kenworthyből is, aki 1925 áprilisában arról biztosította a világ közvéleményét, hogy „Olaszországban a fascista diktatúra napjai meg vannak számlálva. Mussolini választani lesz kénytelen a megalkuvás és a bukás között.” Akadt persze, akinek más volt a véleménye: egy bizonyos „Hitler bajor fascista vezér”, mikor a radikális magyar szélsőjobb egyik orgánuma interjút készített vele (A Nép, 1922. december 31.), leszögezte: „Azok, akik azt hiszik, hogy az olasz fascizmus múló dolog, óriási tévedésben vannak. Azok az államok, amelyek a nyugati kultúra szellemében óhajtanak nemzeti életet élni, kénytelenek lesznek követni Olaszország példáját” – de hát ő csak egy „létszámát tekintve jelentéktelen” csoport élén állt, tehát – mondhatnánk 2007-es észjárással – kár lett volna komolyan venni. Más kérdés, hogy ezt a „demokratikus szabadságjogait gyakorló”, maroknyi csoportot 1936-ban már példának állíthatta a magyar eszmetársak elé Méhely Lajos professzor: „Hitlerék heten voltak, mikor megindultak a Harmadik Birodalom megteremtésére. Mi se legyünk hitványabbak: teremtsük meg az új Magyarországot!” (A Cél, 1936. december)
1925-ben, amikor az értelmiség egy része aggódni talált amiatt, hogy Németországban Hindenburgot választották elnökké, az angol Lloyd George állt neki bizonygatni (Az Ujság, 1925. április 5.), hogy „a Német Köztársaságot semmiféle közvetlen veszedelem nem fenyegeti”. Nyugtatgatta olvasóit a magyar szociáldemokrácia elméleti folyóirata, a Szocializmus is, mondván: „Mussolini fasiszta nacionalizmusa nem internacionális tényező. A tünetek mindenütt megvannak, de hatalomhoz sohasem juthat, sőt minden ok megvan rá, hogy annak elmúlásával magában Olaszországban is számolni lehessen…” Mónus Illés (egy Andresen nevű német szerző könyvét méltatva) arról ír ugyanott, hogy „a parlamentarizmus halála még nem érkezett el, a demokrácia csődje nem következett be. Andresen szerint Németország a munkásság ereje és ellenállása kizárja egy jobboldali diktatúra lehetőségét…” Braun Róbert a Nyugatban jut hasonló következtetésre: „nem hisszük, hogy akár csak oly országokban is, ahol a demokrácia hagyományai annyira újak, mint Németországban vagy Ausztriában, valami kedvező sanszai volnának a nacionalista diktatúrának”. Ramsay MacDonald (Pesti Napló, 1926. október 24.), észleli ugyan, hogy „a másik oldalon egy olyan áramlat kerekedett felül, amelyet minél előbb meg kell állítani. A diktátorokra gondolok. A diktátorok veszedelmet jelentenek”, de úgy véli: többet nyom a latban, hogy „Franciaország és Németország összecsókolóztak s az isten háta mögött lévő Thoyriban együtt ebédeltek. Poincaré és Stresemann olyan beszédet mondott, amely hátat fordít 1914-nek. A genfi Népszövetség alkalmat nyújtott arra, hogy a demokráciában való hitünket proklamálhassuk.”
Egyedül Ignotus hangja rí ki a naivak kórusából: ő latolgatni meri a Magyar Hírlapban, tényleg nem veszélyes-e Mussolini, aki szerint a fasizmus „nem exportcikk”? „Amit Mussolini mond, az olyasmit jelent, hogy a fasizmust másutt, mint olaszokkal, nem lehet megcsinálni. Ebben nyilván van valami. De egyfelől óhatatlan, hogy a példa ragadós ne legyen, másrészt természet szerint könnyebben kapcsolódik oda, ahol van rokon mibe s ahol szív szerint húznak hozzá. Egyre és újra, minden nap és mindenfelé, kifelé is B-t kell mondania, miután otthon visszavonhatatlan kimondta az Á-t.” Ignotus véleménye azonban olyasmi volt, mint a mai tiltakozások a jobboldali radikalizmus korlátlan szabadsága ellen: várhatta, hogy a végén ő kerül gyanúba, mint aki nem híve a demokráciának. Holott (a Szövetségi Direktóriumhoz intézett üzenetében, 1930. október 27.) maga a Duce erősítette meg: „előre lehet sejteni egy olyan fascista Európát, amely fascista értelemben oldaná meg a modern állam problémáját, a 20. század államáét”.
A német szélsőjobb térnyerését is folyamatosan bagatellizálni illett. A Korunk 1929-ben azzal nyugtatta olvasóit, hogy Hitlerék „ha egy csoda folytán hatalomra jutnának, egy percig se tarthatnák magukat, egy azonnal kirobbanó népmozgalom elseperné őket”. Amikor elsöprés helyett 1930. szeptember 14-én 12-ről 107-re nőtt a nemzetiszocialista mandátumok száma, a Korunk persze nem értette, mi történt: „hogy egy párt és egy vezér, akik az utolsó választásokon még alig számítottak, akik karikatúrafigurák voltak, a nép akaratából egyszerre az élre kerüljenek, senki sem hitte volna”. Továbbra is biztosra vették, hogy „a Hitler-párt az első próbánál, az első ígéret meg nem valósításánál szét fog bomlani”. Ez a fajta politikai vakság nemcsak azokra volt jellemző, akik baloldali szemellenzőt viseltek – a Pesti Napló 1930. szeptember 16-án úgy vélte: „Minden lehetséges. Még az is, hogy az a Hitler, aki a választói népgyűléseken a demagógia iszapját szórta szét, visszanyeri a józan eszét s értelmes hangon fog beszélni. Arra az abszolút kétségbeesésre tehát, amely a tegnapi választás eredményének hallatára a józanságot mindenfelé elfogta, nincsen ok.” Curzio Malaparte (Der Staatstreich című könyvében) ilyen poénnal próbálja súlytalanítani a történteket: „Hitler úgy áll a Rubicon előtt, amely mélyebb, semhogy át lehessen gázolni rajta, mint egy Julius Caesar – aki nem tud úszni.” A Szocializmus „ky” szignójú szerzője még 1932-ben is eltökélten optimista: „Ha a gazdasági élet dermedtsége fölenged, elolvad Hitler hatalma is, amilyen meglepően varázsolta elő a semmiből milliós szavazótömegeit, ugyanolyan meglepően válnak kámforrá a pillanatnyi elkeseredésből, elvtelenségből gyúrt szavazómilliók…”
Mi tagadás, csupa okos ember beszél így. Fenyő Miksát még 1933-ban is csak ez foglalkoztatja: „hogyan lett a müncheni kávéházi kezdetekből, szegényes gyülekezetekből, melyekre a meghívókat maguk a vezetők hordták szét (Hitler egy ilyen alkalommal nyolcvan meghívót kézbesített), ezekből a legényegyleti eszmecserékből a legnagyobb népmozgalom, mely Luther óta Németországon átviharzott? Hogyan került tizenhárom esztendő alatt Bismarck öröke – olyan hatalmi jogkörrel, amilyenről Bismarck álmodni sem mert – Hitler kezébe? Mindezek nehéz kérdések, melyekre igazán megfelelni csak egy Burckhardtnak, egy Taine-nek, egy Renannak a zsenije tudna.” Sem ő, sem a többiek (sajnos) nem bizonyultak Burckhadtnak, Taine-nek, Renannak. Feleky Géza, a kiváló publicista például annyira hozzászokott a húszas években, hogy a nemzetiszocialista pártot apró, komolyan vehetetlen társaságnak tekintse, hogy csak Hitler múló, napi kudarcait tartotta számon, a győzelméhez vezető tendenciát nem. Ezért írt róla a beszédes „tegnapi ember” címmel portrét, melyben leszögezte: „Hitler sem hatalom többé. Hol van ma a tavalyi hó? Hol vannak azok az aligmúlt idők, amikor még Hitlertől reszketett a német nép?” A cikk dátuma: 1933. január 8. A Magyar Hírlap 1933. február 4-i vezércikke optimizmust sugárzott: „Hitler nem gondol diktatúrára, nem diktátor, csak egy koalíciós kormány kancellárja.”
Idáig érve eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha Ignotus meghívást kap az említett tévéműsorba, és – tegyük fel – ott kezdi el fejtegetni, amit egyik 1930-as cikkében írt arról, hogy a demokráciáknak talán nem kéne szó nélkül tűrniük, ha egy diktatúra (például a lengyel) demokratákat üldöz. „Államrezon, mondják, s annak érdekeinél megszűnik a demokrácia. De miért nem szűnik meg a fasizmus érdekénél az olasz külpolitika s az olasz külpolitika érdekénél a fasizmus? Azért, mert a fasizmus nem ismer mérsékletet, a demokrácia pedig ismer? Hát meg lehet jósolni, hogy a demokrácia ebbe az állambölcsességbe fog beledögleni.” Hiába igazolta a történelem – Ignotus ezzel csakúgy kihúzta volna történészünknél a gyufát, mint e sorok írója. Ám ebből csak az következik, hogy bizonyos gondolatokkal nem szabad játszani.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 32. szám
