KOLTAI TAMÁS
Standing ovation
Színház
Nálunk, ahol a kedélyes amatörizmusnak van a legnagyobb sikere, ahol a rendező arról panaszkodik, hogy nem volt elég idő próbálni, és ezt nem átallja a közönségnek is bejelenteni (ahelyett, hogy röstellené, vagy visszaadná a megbízatását, hiszen előre tudta, hogy így lesz), ahol azt értékelik a legmagasabbra, hogy a főszereplő táncoskomikus inaszakadtan nem táncol, mégis főszerepel (ahelyett, hogy az szerepelne helyette, aki azonos színvonalon készenlétben áll), ahol kiérdemesült színpadi nagymamáknak negyven éve ismételt olcsó poénokért tombol a nézőtéri tapsoncok által vezényelt, de már nélkülük is tombolásra idomított publikum, ahol a szakma és a közönség egyaránt a privát poénokkal, az aranyos pongyolasággal, a véletlen bakikból szórakoztató rutint gyártó viccelődéssel azonosul – nos, ott kockázatos dolog olyan szenzációs vérprofi musicalelőadást csinálni, mint amilyen a Vámpírok bálja.
Nem mintha nem létezne Magyarországon profi musical. Létezik. Ez mégis más. Az előadást produkciós magánügynökség hozta létre egy bérelt színházban, ami önmagában hasznos, mert konkurencia a hasonló típusú zenés műfajokra szakosodott együtteseknek, ezáltal kikezdi az állandó társulat abszolutizált mítoszát, és a struktúra megváltoztatására irányuló üres beszéd helyett a gyakorlatban változtat a struktúrán. A produkció létrehozására castingot tartottak, a szereplőket hatszáz jelentkezőből választották ki, ami határozottan az előnyére válik, ugyanis a „sztárokat alkalmaz” helyett a műfajra nézve evidensebb „sztárokat csinál” formulát részesíti előnyben. Rémülten gondoltam arra, hogy ebben vagy abban a társulatban kiket kellett volna kötelezően megkínálni ezzel vagy azzal a szereppel, s hogy ennek híján – hála a külföldiek lévén maximálisan elkötelezetlen válogatóknak – mennyivel jobban jártunk. A befogadásra választott – pardon: megfizetett – épület, a Pesti Magyar Színház működése is meglepetés, a bejárattól kezdve a szcenikáig (erről később), mert oly mértékben mosta le magáról a lemoshatatlannak vélt szocreál érzést és a hozzá tapadó esztétikai provincializmust, hogy az üzletként létrejött „nyári történet” végiggondolása komoly következményekkel járhatna a status quo szempontjából. Ami újabb kockázati tényező lehetne a már említettek mellett, ezúttal nem a „betolakodó”, hanem a „befogadó” részéről – ha a színházpolitikát nálunk nem pártházpolitika és a „közeliek” lobbija helyettesítené.
Mármost ami a darabot illeti, a Roman Polanski film-copyrightjából musicallé konvertált színpadi szüzsét Michael Kunze írta, a zenét Jim Steinman szerezte, és az előadást nálunk is az eredeti, bécsi Polanski-rendezést más-más városokba adaptáló famulus, Cornelius Baltus jegyzi. Ez tehát egy kipróbált, átvett minta, amely rácáfolva a híres magyar slendriánságra, a betanításnak köszönhetően patentosan működik. Maga az opus is nélkülözi azt a laza lötyögést, amely a műfaj nemzetközi tucattermékeit – a kivételek félkézen megszámolhatók – olyan elviselhetetlenül unalmassá teszi. Zenedramaturgiailag feszes konstrukcióról van szó, a szerkesztői profizmus nagy svunggal viszi előre a viszonylag igénytelen – ennyiben műfajkonform – szüzsét az erdélyi (no jó, transzszilvániai) kocsmából a vámpírgróf kastélyáig mint célállomásig és a szereplők tetemes százalékának vérszipollyá változásáig. A sztori tartózkodó iróniával kezeli a horrort (a nyakaharapott kocsmárosra nem hat a kereszt, „én zsidó vámpír vagyok”, közli diadalmasan), a zene pedig igen hatásos, ami ebben a kategóriában öt csillagot jelent. Az előadást kétszeri megtekintésre sem untam, és még nem merítettem ki kapacitásom összes tartalékát, ami engem lepett meg a legjobban. Zavar is kicsit, keresem az okát.
A fő ok a profizmus. Ez bosszantó, kikérem magamnak, nem szoktam hozzá. Miért kell mindennek klappolnia? Jó lenne egy kis káeurópai teszetosza maszat, esendő gesztus, szeretni való tétovaság. És hol a lézerfényes mucsai rendezés, amely „apait-anyait belead”, mindent megmozgat, kivéve a színészeket meg a táncosokat? A produkció azt az illúziót kelti, hogy a darab egyszerűen „előadja magát”, mintha csak úgy, önállóan, rendező nélkül tenné, puhán, simán, könnyedén és elegánsan. Azért itt is minden mozog, csakhogy mint Démokritosznál az atomok, funkcionálisan, célirányosan, eleve elrendelés szerint, ami Dennis Callahan koreográfus, Chris Ellis világítástervező és Kentaur díszlet-jelmeztervező nevéhez köthető. (Az utóbbi honi származása bizonyítja, hogy az abszolút profizmus és az abszolút tehetség abszolút nem nemzetidegen.) Ők hárman extra minőség, és piedesztálra emelnek egy negyediket: a Magyar Színházban megvalósuló szcenikát. Kentaur úgy varázsol egymásból egymásba kocsmakülsőt és -belsőt, kastélykülsőt és -belsőt, cintermet, báltermet, hálótermet, alagsort, templomot, gót perspektívát, függönyt, lépcsőt, oszlopcsarnokot, hogy még! És akkor nem említettem a függőlegesből vízszintesbe (és vissza) hangtalanul átforduló teljes sírkertet, amelyből vámpírhullák támadnak föl csodásan látványos toalettben és maszkban, majd sanzsan (színváltó) fénykáprázat zuhatagában paradox táncot – úgy értem: virtuózan nehézkes-könnyedet – lejtenek. Ha valamiért, az ilyen jelenetekért találták föl a musicalt, ezt az illuzionista-hatásvadász színházi műfajt.
A vámpírgróf Egyházi Géza robusztus figura impozáns hanggal, szerelmi harapásra kész elkárhozott lélekkel, amit romantizál és ironizál – ha az alkatához illő belső intenzitás még hiányzik is. Andrádi Zsanett fizikálisan és vokálisan tökéletes kislányalkat Sarah szerepében (el vagyunk szokva attól, hogy színházban alkatra osztanak szerepet); jó lenne, ha a kalandvágy féktelenségének ábrázolására volna benne színészi tartalék. A szerelmes Alfrédok közül Sánta László álmodozó, Szemenyei János inkább realista, de mindketten kitűnőek. Jegercsik Csaba egészen bravúrosan mozog-énekel-hadar mint bohókás Abronsius professzor, de Sándor Dávid is jó. Pavletits Béla és Kecskés Tímea a vámpírrá levés hatásos szakemberei, Dobos Judit tragikomikus emberi helyzetekben egyszerű és erős. Pirgel Dávid szélsőségesebb, Posta Victor visszafogottabb meleg vámpír fiú. Remek Farkas Gábor Attila érző lelkű pantomimikus gnómja, kitűnő maszkkal. Az énekkar – egyes tagjai cserefőszereplők is -, a tánckar, valamint mindkét csapat szólistái keményen, odaadással dolgoznak, és hibátlanul teljesítenek. Nincs alibi – munka van és teljesítmény. A playback-rásegítés is finom – a karmester Köteles Géza az akusztika ura -; a látható és hallható kavalkád a káprázatra nyitott nézői élvezet forrása.
Rengeteg a tanulság a színházi életre nézve, ha a felét kimondanám, az is elég lenne, hogy a fejemet vegyék. Az előadást 2004-ben kezdték előkészíteni. Megérdemelné, hogy bombasiker legyen. Szokatlan hely, ritka (bár már itthon sem egyedülálló) minőség, talán idő kell, amíg kellő híre megy. Amikor másodszor láttam, talpra ugorva ünnepelt a közönség. Spontán álló ováció, premier után egy hónappal. Nem olcsók a jegyek – nincs rajtuk állami dotáció. Érdemes pénzt félretenni. Az átverős éttermek után közölni lehetne az átverős színházak listáját, és két-három megspórolt színházjegy árából megnézhető a Vámpírok bálja.
(Vámpírok bálja – PS PRODUKCIÓ, a Magyar Színház épületében)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 32. szám
