Kis János és Sólyom László 2003. október 11-én a Népszabadságban a napirenden lévő törvénymódosítás ellen állást foglaló, közösen jegyzett cikket jelentetett meg. Ebben a szólásszabadság mellett foglaltak állást, és azt olyan mértékig abszolutizálták, hogy a Btk. 269. §-a végül is változatlan maradt. Alaptézisüket írásuk első bekezdésében így fogalmazták meg: „Hol ér véget az immunitást élvező beszéd, hol kezdődnek a büntethető megnyilvánulások? Ezekre a kérdésekre úgy szól a válasz, hogy nincs olyan gondolat, melynek nyilvános közlését pusztán a tartalma alapján tiltani és büntetni lehetne. Tiltásnak és büntetésnek akkor lehet helye, ha a beszéd mások jogait sértő cselekvésre indítja a közönségét vagy ha ilyen cselekedetek közvetlen veszélyét idézi elő.”
Mivel nem vagyok jogász, a jogi kategóriák pontatlan használatáért elnézést kérek a szakmabeliektől, de azt gondolom, hogy mondandómat így is világosan ki tudom fejteni. A szöveg két mozzanatát kívánom alaposabb elemzés tárgyává tenni. Az első, miszerint csak akkor van helye a pönalizációnak, ha a (gyűlölet)beszéd mások jogait sértő cselekvésre indítja a közönségét. Vagyis ha a május 9-én a Duna-parton „Gyurcsányt a Dunába, többieket utána” szöveget skandáló csürhe hangoskodása, az ünnepet megzavaró ordibálása nyomán valóban Gyurcsánnyal az élen néhányunkat belöktek, esetleg belőttek volna a Dunába, akkor az árpádsávos zászlókat lengető, ordítozó tömeg ellen fölléphetett volna a rendőrség. Majd alapos vizsgálat után a hangadókat több, a „csak” jelenlévőket kevesebb börtönre ítélik, attól függően, hogy a tettlegességig fajuló gyűlöletbeszédet ki milyen mértékben valósította meg és közülünk hányan maradtak életben.
Szerintem ez a megközelítés, amely a Kis-Sólyom-dolgozatból levezethető, helytelen. Először azért, mert mi, akik a második világháború befejezését, Magyarország felszabadulását ünnepeltük és az ártatlanul elpusztított zsidó és nem zsidó honfitársainkra emlékeztünk, súlyosan csorbítva voltunk jogainkban. A miniszterelnök azon jogát korlátozták, hogy szabadon elmondhassa a beszédét (a bekiabálás mellett még tojásokat is dobáltak feléje), a hallgatóságot (sok ezer embert) pedig azon jogában korlátozták, hogy méltósággal és félelem nélkül emlékezzék, illetve meghallgassa a miniszterelnök ünnepi beszédét. A rendőrség mégsem lépett közbe, a gyalázatos szavakat kiabálókat nem vezette el, nem állította őket elő. Ezzel a passzivitásával a rendzavarók elérték, hogy az államhatalmat képviselő erőszakszervezet, a megemlékezés rendjéért és nyugalmáért felelős rendőrség nem értem, békés állampolgárért volt jelen, hanem a néhány tíz fős gyűlölködők biztonságát óvta, nem engedte a két csoportot összekeveredni. Bár a demokratákra csak végszükség esetén jellemző a tettlegesség, leginkább önvédelemből, tehát föltételezhetjük, hogy bennünket óvott a gyűlölködőktől.
A másik mozzanat, amin el kell gondolkodni, hogy mit is értenek a szerzők közönségen. Ebben a megszövegezésben ugyanis három szereplőt kell feltételeznünk. Az első szereplő, aki a gyűlöletbeszéd elkövetője. A második, aki ellen a gyűlöletbeszéd elhangzik. A harmadik – nehezen értelmezhető – szereplő a közönség, amelyet jogsértő cselekvésre indít, késztet az első szereplő. Ennek így csak ritkán van értelme. Magam is tudok olyan (nem életidegen) helyzetet modellezni, amelyben mindhárom szereplő jelen van. Például a színes bőrű labdarúgót gyalázza egy kis csoport a mérkőzésen, és ettől a gyalázkodástól elborulva egy másik csoport a labdarúgót bántalmazza. Ez reális helyzet, de az életben és a mi mindennapi gyakorlatunkban a gyűlöletbeszéd elhangzásakor szinte mindig csak két szereplő van jelen. Az, aki gyaláz és a másik, akit gyaláznak. Tehát az esetek többségében kizárt, hogy a beszéd mások jogait sértő cselekvésre indítaná a közönségét. Ugyanis a közönség nem más, mint a történet két szereplője.
A melegek felvonulásán nehezen képzelhető el, hogy a „rohadtbuzizó” bekiabálók oda tudnának hatni, hogy a melegek egyik fele nekimegy a másiknak. De az is nehezen képzelhető el, hogy a Ságvári-emléktáblánál „rohadtkomcsizók” az éppen arra járó békés második kerületi lakosokat tettlegességre sarkallnák. A tömeges gyűlöletbeszéd ugyanis nem véleménynyilvánítás, hanem verbális agresszió, a másik fél provokálása, abban a reményben, hogy a lelki terheket kevésbé bíró fél megfélemlítetten eltűnik a helyszínről vagy éppen türelmét vesztve maga követ el fizikai sérelmet a gyalázkodók ellen.
Mind az individuálpszichológia, mind a szociálpszichológia, de még a kriminológia is jól tudja, hogy fizikai kontaktus nélkül, pusztán verbálisan is súlyos sérüléseket lehet okozni, olyan súlyosakat, amelyek gyakran örökre megmaradnak, soha nem gyógyíthatók be. A Btk. egy pofon, egy ökölcsapás vagy egy rúgás esetén rendelkezik, szabatosan benne van, hogy mit nevezünk becsületsértésnek, mit rágalmazásnak, mit könnyű s mit súlyos testi sértésnek. Benne van az is, hogy milyen büntetési tétel jár az elkövetőnek maradandó testi károsodás okozása esetén.
De az ellen a törvény nem lép fel, aki rendszeresen kikiabál az ablakából, hogy „már megint a kóser boltban voltál, nyanya”, és röhög hozzá, amikor elmegy lakása előtt a zsidó öregasszony, kosarában a heti bevásárlásával. Vajon ez mitől és milyen értelemben minősül egyáltalán véleménynek? (A példa nem kitalált, a néni nagy kerülővel jár haza, mert fél a szokásos útvonalán az inzultustól.) A törvény tehát rossz, mert szabad véleménynyilvánításnak és ezért alkotmányosan védendőnek tartja a verbális megfélemlítést, a lelki kínok okozását.
S most nézzük meg a szöveg második, vitára sarkalló mozzanatát! „Tiltásnak és büntetésnek akkor lehet helye, … ha (azok) ilyen cselekedetek közvetlen veszélyét idézi elő.” Itt azzal van problémám, hogy az azonnaliságot szabják a büntethetőség feltételéül. Ha az afrikai labdarúgót a lakása előtt verik fejbe, akkor már a pályán elhangzott gyalázkodás nem közvetlenül fejtette ki a hatását. S ha a tettes nem tesz beismerő vallomást, hogy a mérkőzés alatti gyűlöletbeszéd hatására követte el tettét, akkor a tömeges „véleménynyilvánítás” és a bűntett között nem mutatható ki kapcsolat.
De a problémának ez csak a kisebbik része. A gyűlöletbeszédek ugyanis – akár élő szóban hangzanak el, akár írásban – összeadódnak, s az arra fogékony emberek lelkét megmérgezik. Ez természetesen mérhető lenne, ha egy majdani bűncselekmény elkövetőjét folyamatos pszichológiai vizsgálatnak vetnénk alá, rendszeresen teszteket töltetnénk ki vele, s nyomon követnénk beállítódása alakulását, miközben a pszichológus azt is gondosan följegyezné, hogy a vizsgálati személy milyen rendezvényeken járt, ott mit hallott, mit olvasott s azok hogyan hatottak rá. Ismerünk olyan pszichológiai kísérleteket, amelyekben önkéntes jelentkezők – nem fizikai kényszer hatására, hanem a környezet verbális nyomásának engedve – súlyos bűncselekményeket követtek el. (Stanley Milgram kísérlete.) Miért feltételezi Kis János és Sólyom László, hogy azok az amerikai egyetemisták, akik tudták, hogy csak egy pszichológiai kísérlet résztvevői, jobban befolyásolhatók, mint azok a személyek, akik eleve a gyűlöletbeszéd iránti affinitással csatlakoznak deviáns csoportokhoz?
Megítélésem és szociológiai, pszichológiai ismereteim alapján ki merem jelenteni, hogy léteznek olyan gondolatok, amelyek a legritkább esetben fejtenek ki közvetlen veszélyt, viszont számolatlan ismétlésük és a befogadó beállítódásán alapuló „szövegkeresése” (ideológiakeresése) elvezethet a legsúlyosabb bűncselekményekig. A történelemben nem kell nagyon messzire mennünk, hogy olyan tömeggyilkosságokhoz vezető ideológiákra leljünk, amelyeket nemcsak konformizmusból követtek el, hanem a sulykolás, az ismétlés hatására őszinte meggyőződésből. A közvetlen veszély hangsúlyozása és jogi akceptálása teljesen logikátlan és életidegen.
Elfogadom, hogy a gyűlöletbeszéd szankcionálása és a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga között nehéz egyensúlyt teremteni, de az elmúlt évek történései a jogalkotók kötelességévé teszik, hogy a parttalan, a sajtót, televíziót és főleg az internetet elárasztó, nem közvetlen cselekvést generáló verbális megnyilvánulásokat megfékezzék, akár azon az áron is, hogy a Btk.-ban új (megszigorított) törvénnyel szankcionálják őket.
De miért idézem három év után Kis és Sólyom írását? Mert a Magyar Gárda alakulásáról hallván megnéztem a célkitűzéseiket, s ennek kapcsán súlyos aggodalmaim támadtak, különösen a fent már citált szociálpszichológiai kísérletek ismeretében. Az alakuló gyűlésre invitáló felhívásban – figyelemelterelő kitételeken kívül – vészjósló kifejezések találhatók. Három kategorikus felszólítás: Nem hagyjuk! Ébresztő! Eljött az idő! Valamint a szervezet militarista jellegére utaló kifejezések: „gárda”, „erőközösség”, „megsemmisítés”, „besorozott gárdisták”, „nemzeti önvédelem”, „nemzetőrség”, „eskü”.
Tételezzük fel, hogy csupán erős nemzeti elkötelezettségű, jó szándékú fiatalok jelentkeznek a Magyar Gárdába. Olyanok, akik a rendszerváltás után szocializálódtak, s a nagypolitika nem éppen vonzó csatározásainak nyomán egy tisztább, egyértelműbb világban szeretnének élni. Már a megalakulás pillanatában rendkívül erős legitimációval rendelkeznek, hiszen a rendszerváltó kormány honvédelmi minisztere avatja fel a gárdát. Ennek a legitimációnak a nyomán azonban a gárda létrehozója, a parlamenti választásokon a bejutási küszöböt sem elérő Jobbik ideológiája alapján kapják az „elméleti” képzést. Elegendő az interneten megnéznünk a Jobbik honlapját, s képet kaphatunk, hogy mely értékek mentén folytatja e szervezet a tevékenységét: nyíltan antiszemita, nyíltan cigányellenes, rasszista, fajvédő. S ha ezt a világképet párosítjuk a kvázi fegyveres kiképzéssel, amelyet szintén kilátásba helyeztek, akkor nem kell túlzott nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi is lesz ennek a szervezetnek az igazi célja.
Van azonban egy erősebb legitimáló tényező is, jelesül a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz. A parlament demokratikus erői elhatárolódtak a Magyar Gárdától, s fölszólították a Fideszt is, hogy tegye ugyanezt, ám a Fidesz hallgatásával, illetve annak hangoztatásával, hogy miért is határolódna el egy, a bíróság által bejegyzett legális szervezettől, lényegében a Magyar Gárda mellé állt.
A Magyar Gárda tagjai tehát bekerülnek egy csoportba, amelyben új élethelyzet (pozíció), új szerepek hordozóivá válnak. Itt megtanulják, hogyan kell a csoport által támasztott normáknak megfelelően élni, viselkedni, gondolkodni. Folyamatosan mintákat közvetítenek számukra. Közösségre találnak, amelynek opinion leaderjei (véleményalakítói) mind a verbális, mind a fizikai erőszakra képezik őket. A polgári körök eddigi irányultságai többszörösen bizonyították, hogy akikhez képest ők csoportként megjelennek, azok a cigányok, a zsidók, a homoszexuálisok és az idegenek. Gyűlöletük, harciasságuk nyilvánvalóan ezek ellen irányul. Éspedig a nemzetre mint homogén származási közösségre hivatkozva. S mindezt nemzeti mázzal leöntve.
Ha egy szervezet arra készül, hogy legális militarista szervezetté (nemzetőrséggé) váljék, akkor – még ha játékfegyverekkel is, mint a leventemozgalom fapuskái voltak – más emberek elpusztítására képezi ki tagjait. S itt találkozik a jelen dolgozat első felében fölvetett probléma, a verbális bűnelkövetés a fizikai megsemmisítés szándékával. Nyilvánvaló, hogy akik magukévá teszik a Jobbik eszméit, s mindeközben megtanítják őket másik embercsoportok fizikai megsemmisítésére, súlyos veszélyt jelentenek a társadalomra. S abban a legitimációs térben, amelyben működésüket megkezdik, azt érezhetik, hogy a magyar társadalom nagyobbik fele mögöttük áll.
Zimbardo amerikai professzor 1971-es kísérletében huszonnégy önként jelentkező, mentálisan és fizikailag egészséges egyetemistát pénzfeldobással két csoportra osztott. Az egyik csoport tagjai rabok lettek, a másikéi börtönőrök. Zimbardo olyan extrém (börtön)körülményeket alakított ki az egyetem pincéjében, amelyek a résztvevőkben kiváltották a dezorientációt, deperszonalizációt és a dezindividualizációt. Bár a fiatalok tudták, hogy ami történik, az „játék”, az eredetileg kéthetesre tervezett pszichológiai kísérletet hat nap után be kellett rekeszteni, mert a két csoport tagjai olyan intenzíven magukévá tették vállalt szerepüket, hogy lelki és fizikai károsodás nélkül nem lehetett volna a börtönösdit folytatni.
A Magyar Gárda tagjai azonban nem professzori kérésre vállalják paramilitáris egyesületi szerepüket, hanem meggyőződésből, önként, vagyis az involválódás esetükben sokkal mélyebb és szinte eleve elrendelt. S itt térjünk vissza a véleménynyilvánítás szabadságához!
A Magyar Gárda tagjainak fejébe – az alkotmányban biztosított jogok, a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság joga alapján – olyan „tudást” fognak tölteni, amely garantáltan torz (s ez még a kisebbik baj, hiszen ártatlan szekták tucatjai is hülyítik tagjaikat!) és a társadalomra veszélyes nézetrendszer kialakításához, kialakulásához vezet. Nemcsak alkalmassá válnak arra, hogy más nézeteket valló embertársaikat gyűlöljék és fizikailag is bántalmazzák, hanem a képzésük során erre folyamatos biztatást és módszereket is fognak kapni. A Magyar Gárda hívó szavai, mint a megsemmisítés, erőközösség, önvédelem, nem magyarázhatók másként, mint ahogy azok itt leírva vannak, vagyis a fizikai erőszakon alapuló irányzat alapfogalmaiként.
Azokról a sötét és félelmet keltő utalásokról most nem szólok, mint a fekete egyenruha, az árpádsávos jelvény és a nyilas szókincs kicsit eltorzított, de nyilvánvalóan tudatos átvétele. Miként arról sem, hogy fegyveres csoportokat (legyen az hadsereg vagy rendőrség, netán Nemzeti Gárda) csak az erre följogosított és a parlament által kontrollált államhatalom megfelelő szerve hozhat létre. Még a mienkénél kevésbé demokratikus államokban is. A bíróság tehát súlyos hibát követett el, amikor a Magyar Gárdát bejegyezte, működését engedélyezte. De ez a hiba sajnálatos módon levezethető Kis János és Sólyom László idézett cikkéből, amelyben a szerzők támadták a gyűlöletbeszéd súlyosabb szankcionálását tervező törvénymódosítást. Mindez azt bizonyítja, hogy a törvényekre olykor a dogmatizmusok mindennél hatékonyabban tudnak befolyást gyakorolni. Ha akkor megszületik a Btk. új 269. §-a, a Magyar Gárdának esélye sem lenne arra, hogy legális szervezetként bejegyezzék.
A szerző szociológus
