A székely hokis
Népszabadság * Bächer Iván * 2007. augusztus 11.
Kép: Móricz SimonNégyen ülünk az asztalnál. Három Basilides meg én. Családegyesítés tanúja vagyok. Svájcból hazatelepedett mérnök-festő Bálint barátom, mint az oly gyakori, őszülő fejjel családkutatásba kezdett. Öncsaládba. Ezt a családot érdemes is kutatni: terebélyes, érdekes, szép család. Referáltam is már egy-egy tagjáról itt.
Az asztalunknál ülő csinos fiatalaszszony, Lilla a família legismertebb színészsarjának, a mélyhangú, nagydarab Zoltánnak unokája. Ő az életben még keresi helyét, de a családi tablón már régen rajta van.
De a jó arcú, jókötésű huszonnyolc éves fiatalember új szerzemény a gyarapodó magángyűjteményben.
Basilides Lászlónak viszont az életben nem kellett sokat téblábolnia: a családi hagyomány szinte születéskor predesztinálta arra, hogy jégkorongozó legyen.
Az is lett, hivatásos. A muzsikus, festő, filmes, színész, jelmezes Basilidesek között nincsen egyedül: nagyapja is sportoló volt, édesapja, nagybátyja is jégkorongozó, édesapja, Tibor és öccse, az ugyancsak Tibor is az. Aki kiöregedik, az edzésbe, nevelésbe fog, Lászlónak is már megvan ehhez minden papírja.
Kicsit megilletődve ülök mellette: még soha életemben nem diskuráltam ilyes speciessel. Ha voltak a hivatásos sportolókkal kapcsolatosan előítéleteim – és alighanem voltak -, akkor azokat László gyorsan oszlatja: végtelenül kedves, értelmes, tájékozott, művelt fiúnak bizonyult az első pillanattól. (És a Basilides művészvér is kiüt néhanap: rajzol, nem is ügyetlenül, gitározik és énekel is, ha kell.)
A családba ő jelentkezett be, az interneten rálelve nem is oly távoli rokonára, Bálintra. (Nagypapa és dédpapa voltak testvérek.) Levél levelet követett, és most itt ül egy asztalnál az egymást eddig még soha nem látott két rokon. Viszonyuk első pillanattól atyafiúi, mintha örök időktől ismernék egymást, László holnap utazik le Bálint balatoni birtokára, kicsit irigyeltem is őket, különös, szép dolog lehet rokonra lelni.
Rokonságuk nem csupán vérségi: hason – hegyes és elegyes – tájról valók mind a ketten: Bálint Svájcból, Laci Erdélyből vetődött a vendéglő asztalához.
Basilides László nem akármilyen jégkorongozó, de országos bajnok és nemzeti válogatott. Csak éppen nem magyar, hanem román bajnok és válogatott.
Azóta már tisztába jöttem vele: ez magasabb beosztás, mint ha magyar, pontosabban magyarországi lenne.
Erdélyben és Romániában a jégkorong nemzeti ügy. No meg nemzetiségi. A bajnokságért, kupáért emberemlékezet óta három csapat küzd eséllyel: a gyergyószentmiklósi Progym, a csíkszeredai Sportklub, és a Steaua Bukarest. Gyergyó inkább az örök harmadik, a csíki és a fővárosi csapat a két ősi ellen: mérkőzéseiken elképesztő a hangulat, amelyet korántsem csak a sportszenvedély hevít.
László és az ő egész famíliája gyergyószentmiklósi. Ott születtek, nevelkedtek, a papa ott edzősködik, a két fiú ott kezdte sportolói pályafutását. De nem ott folytatta. László és most már Tibor is a Steaua Bukarest játékosa. Steaua a román honvéd-, a katonacsapat. Ha egy élsportolót behívnak katonának, akkor annak automatikusan oda kell igazolnia. Ez történt Lászlóval is. De – mondja – ha nem így történt volna, akkor is előadódhatna, hogy ma Bukarestben játszana: itt a legtöbb klasszis, a legtöbb pénz, itt lehet fejlődni leginkább. Megtalálja számítását. De nem a helyét. Mert nem olyan egyszerű az, évente többször is a szeredaiak, szentmiklósiak ellen játszani. Ott kezdődik, hogy új keletű szokás szerint Szeredán a meccs előtt a publikum, amely mindig népes, felállva elénekli a székely himnuszt. Az erdélyi csapat tagjai pedig levetett sisakkal, szívre tett kézzel állnak vigyázzban addig. Na most, mit tehetnek ilyenkor a Steaua székely játékosai? Akikből négy-hat mindig kerül. És akiket az erdélyi közönség dedkor óta ismer. Hiába, hogy bukaresti csapat tagjai, hiába, hogy zsidó szerzette giccses opusz, ők csak-csak székelyek, a székelységnek pedig nincs más himnusza – Basilidesék is levetett sisakkal tisztelegnek. Ezt viszont eleinte a román csapattársak nemigen vették jó néven. De mára nagyjából elfogadott lett a gesztus. De amint kezdődik a meccs, nem lehet más cél, mint román győzelem. Meg is lehet nézni a híradásokat: nincs olyan mérkőzés, melynek góllövői közt ne bukkanna föl a Basilides név – bárki lett légyen is az ellen.
Kérdem, vannak-e nemzetiségi ellentétek a csapatban. Azt mondja László, nincsenek, mert nem lehetnek. Nem csak azért, mert a román és magyar fiúk mellett oroszok és ukránok is játszanak, Zabludovszkij, Piszarenko, Andresenko. Hanem mert a Steaua profi csapat, ahol csak az egység és a győzelem számít. No meg a pénz. Annak pediglen nemcsak szaga, de nyelve, nemzetisége sincsen. Vagy ha van, az átváltható.
De azért, de azért… a magyar játékosnak nagyon-nagyon kell tudnia. A románnak is nagyon. De a magyarnak nagyon-nagyon.
Még egy érdekesség: míg a bukaresti csapatban játszanak magyarok, az idei román bajnok – és a magyar bajnokságban is bronzérmes – csíkszeredai csapat összeállításában román név még véletlenül sem lelhető fel. Ők szlovákokkal erősítenek.
László elmondja, hogy kicsit mindig furcsa dolog gólt ütni a szeredai vagy szentmiklósi kapuba. A szülőföldiek között van, aki úgy fogja föl, hogy lám, a román csapat nem boldogulna az általunk nevelt székely fiúk nélkül. De van, aki nem így fogja fel. És aki felfogásának a lelátóról hangot is ad.
A helyzetet cifrázza, ha Magyarországon játszik a Steaua. Akkor Basilidesék – a honi szurkolói kóruskultúrából természetesen fakadón – szőröstalpú oláhok lesznek azonnal. Néha László nem bírja türtőztetni magát, és visszakiabál a lelátóra. Ilyenkor a mélymagyarok hökkenten hallgatnak el. Nem értik, hogy egy oláh hogy tudhat magyarul, ráadásul ilyen ízesen.
Bukarestben magyar vagyok, otthon egy kicsit áruló, Magyarországon román – mondja szomorkás mosollyal a most Bukarestben élő, gyökereit épp itt meglelő székely hokis. Mit lehet csinálni? Maga válaszol azonnal: nagyon-nagyon jól kell hokizni. Nem nagyon jól. Nagyon-nagyon jól.
