Népszabadság * Miklós Gábor * 2007. augusztus 11.
Wladyslaw Gomulka első titkár fél évvel a hatalomra jutása után, 1957 januárjában a LEMP nagygyűlésén mond beszédet. Tizenegy évvel később a pártbeli hatalmi harc jegyében ő adta ki a jelszót: leplezzék le az imperialista- cionista ötödik hadoszlopot.Kép: AFPBíróság elé állítható-e a politikai/ nemzetiségi/faji gyűlöletkeltés? Ezt a feladványt kellene megoldani most Lódzban. A lengyelországi nagyvárosban alig két hete kezdett nyomozást a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) helyi kirendeltsége. Ez a szervezet hivatott a „lengyel nemzet ellen elkövetett bűncselekmények” feltárására. Most, a helyi hatóság kezdeményezésére, az 1967-1968-as események feltárására kezdtek vizsgálatot.
Ekkor néhány hónap alatt a lengyel állampárt, a titkosszolgálatok és az államapparátus egyesült erővel indított anticionista – értsd zsidógyűlölő – kampányt az országban maradt kevés aszszimilált zsidó ellen. Egyes források szerint 20 ezren mentek el, más források 13 ezer kényszerű kivándorlóról tudnak. Akik elmentek, többnyire magasan képzett, lengyel kultúrájú emberek voltak. A felsőfokú végzettségűek aránya nyolcszorosa volt az országos átlagnak – mondta a kérdés egyik lengyel kutatója. Professzorok, művészek, filmesek, sőt korábbi pártfunkcionáriusok és titkosrendőrök is kivándoroltak. Izraelbe kellett volna menniük, ám többnyire az USA-ba, a skandináv országokba utaztak. Egy különös úti okmánnyal hagyták el az országot. Az volt ráírva, hogy az illető „nem állampolgára a Lengyel Népköztársaságnak”.
A „lengyel „68” természetesen csak kis részben volt zsidó ügy, azonban mindaz, ami akkor történt, régi és új gyűlöleteket kavart fel. A kommunista párt és a biztonsági apparátus a társadalomban élő legsötétebb előítéleteket hívta elő. Jól előkészített spontaneitással tették, amit tettek. Az IPN lódzi ügyésze, Anna Galkiewicz közleményében azt írja, hogy a nyomozás a kommunista állam funkcionáriusai ellen folyik majd „nemzetiségi alapon folyó gyűlöletkeltés, a zsidó származású lengyel állampolgárok hátrányos megkülönböztetése” miatt.
A vizsgálatot előkészítő anyag megállapítja, hogy a párt akkori vezetője, Wladyslaw Gomulka adta ki a jelszót: leplezzék le az imperialista-cionista ötödik hadoszlopot. A helyi pártvezetés pedig gyorsan reagálva az utasításra azonnal brosúrákat adott ki a cionizmus lengyelellenes lényegéről. Kiderült, hogy zsidólistákat is készítettek. Gyűléseket tartottak, ahol leleplezték a „cionistákat”, értsd a zsidókat. A kampány sok embernek volt kedvére. A leváltottak és állásukból kirúgottak helyére (cionista listákat állítottak össze) megfelelő személyek jelentkeztek, akiknek nagyon jól jött a tisztogatás. Az állami gyűlöletbeszédre válaszoltak a „tömegek”. Az antiszemita sablonok és előítéletek olyan erővel törtek elő, amilyenre valószínűleg Gomulka sem számított. Saját pártbeli ellenfeleivel akart leszámolni, hatalmát akarta megerősíteni. Ám vihart aratott, amely végül őt is elsodorta.
Feltehető, hogy a nyomozás és az iratok feltárása a következő hónapokban kideríti, kik voltak azok a pártfunkcionáriusok, államvédelmisek és újságírók, akik teljes erővel vetették magukat a kampányba, illetve, akik kezdeményezték az „etnikai” tisztogatást. Kiderül majd, hogyan osztották újra a megürülő funkciókat, az emigrálók lakásait. Érdekes lesz, ha megnevezik az ügyészek a brosúrák, újságcikkek szerzőit. Érdekes pályák rajzolódhatnak ki egészen mostanáig. Érdekes lesz, ha kiderül: a nacionalista, fajgyűlölő előítéletek hogyan éltek túl rezsimváltásokat a politika felső szintjein is.
A lengyel hatvannyolc csak látszólag volt „anticionista” kampány. Következményei folytatódtak a hetvenes-nyolcvanas években, egyes szereplői feltűntek a Szolidaritásban és körülötte. A párt akkori gyűlöletkampányában felhasználta a munkásokat, és épített a társadalomban élő egyházias zsidóellenességre. Az ávóval szembeni gyűlöletet az „ávósok zsidók voltak” tézissel akarta levezetni. Érdekes lesz, ha kiderül, milyen szerepet szántak annak idején a szervezők egyházi kapcsolataiknak… A vizsgálat aligha foglalkozik az ideológiai szörnyszülöttek továbbélésével, de a lengyel olvasó esetleg felismeri azt, hogyan erősítette meg a társadalomban amúgy is élő előítéleteket az állampárt.
Az elmúlt években a lengyelek több alkalommal is találkoztak saját közelmúltbeli tragédiáikkal. Ilyen volt a Jedwabne-eset feltárása. Ebben, a korábban a szovjetek által megszállt, lengyelországi kisvárosban a németek bevonulása után a lakosok lengyel fele legyilkolta zsidó szomszédait. Pogrom volt. Ahogy gyilkosságok nélküli pogrom volt az is, amit 1967-ben, „68-ban szervezett az akkori lengyel állampárt. Azóta is vannak, akik mindig készek az hasonló történeteket, a kollektív bűnössé nyilvánítást megmagyarázni, azzal, hogy az csupán válasz volt. A lódzi múltkutatók feladata túllép intézményük eddigi vállalkozásain. Nem egyszerűen titkosszolgálati iratokat, ügynökjelentéseket és hasonlókat csoportosítanak, lepleznek le egykori besúgókat vagy hajdani brutális ávósokat. A rendszerré szerveződő babonával, a társadalomban élő primitív gyűlölettel találkoznak majd. Félő, hogy ez nehéz feladat lesz, hiszen alapvetően politikai intézményről van szó. A szavazók jóakaratáért versengő politikusok pedig szívesen emelnek emlékművet a társadalmi szolidaritás szép példáinak, szeretnek hízelegni a nemzetnek. Most a kommunista állam vezetőinek, tisztviselőinek pogromprogramját elemezve kénytelenek lesznek túllépni az eddigi kereteken. A konfliktusok elkerülhetetlenek, hiszen élő emberekről lehet szó, akik esetleg becsületük helyreállítására, netán kárpótlásra is igényt tartanak. És jönnek a hírek, amelyek bizonyítják: a botrány túlélte az államszocializmust.
