. évfolyam . szám,
Mennyit ér egy bolgár ápolónő élete? Az ár „kiszámításához” figyelembe kellett venni, hogy az öt ápolónőt és az időközben bolgár állampolgárságot kapott palesztin orvost azzal vádolták meg nyolc éve Líbiában, hogy 438 líbiai gyereket szándékosan fertőztek meg HIV-vírusos vérrel. Két hete úgy szabadulhattak ki a halálos ítélet kimondása ellenére, hogy Nicolas Sarkozy francia elnök egyezmények sorát kötötte meg és atomerőművet ígért Líbiának. Közép-európai országok és Katar adtak össze fejenként egymillió dollárt a fertőzött gyerekek gyógykezelésére. Zárásként Bulgária a múlt héten elengedte Líbia tízmilliárd forintnak megfelelő adósságát.
Ahogy hajdan Európában, főleg a mediterrán területeken, úgy ma a válságövezetekben sem ismeretlen a fegyveres túszejtés, váltságdíj reményében. Csecsen harcosok Dél-Oroszországban vagy akár Moszkvában képesek több tucat vagy akár néhány száz embert is elfogni, hogy pénzt vagy a Csecsenföldön állomásozó orosz csapatok kivonását követeljék. Az Afganisztánban legutóbb német és dél-koreai túszokat ejtő tálib fegyveresek is hasonló követeléssel álltak elő. Dél-Korea a túszügytől függetlenül az év végéig kivonja csapatait, de az afganisztáni békefenntartásban vezető szerepet játszó Németország aligha szánja el magát erre a lépésre.
Kolumbia mindmáig leghíresebb túsza valószínűleg politikai előnyre akart szert tenni. A francia-kolumbiai kettős állampolgárságú Íngrid Betancourt, aki a 2002-es elnökválasztáson indult, a kampányban került gerillák fogságába. A kormány figyelmeztetését figyelmen kívül hagyva tudvalévően veszélyes helyre utazott. Hiába a francia-kolumbiai közös erőfeszítés, azóta sem szabadult ki a szélsőbaloldali felkelők fogságából. Ismertté válása nem segített rajta az öt évvel ezelőtti választáson, ahol kevesebb mint egyszázaléknyi szavazatot kapott. A dél-amerikai országban előszeretettel fognak el külföldi turistákat is a pénzéhes fegyveresek.
A haszon reményében máshol, például Jemenben is gyakori a külföldiek, elsősorban a könnyű prédának tűnő turisták foglyul ejtése. Másfél éve Jürgen Chrobog volt német külügyi államtitkár családjával együtt került emberrablók kezébe. Németországban korábban, 2003-ban az okozott botrányt, hogy az algériai Szaharában elrabolt egyik német nőről kiderült, munkanélküliként utazott turistakalandot keresni Afrikába, miközben kiskorú gyereke otthon maradt. Chrobog neve ekkor is feltűnt. Ő irányította a német túszok kiszabadítására tett diplomáciai lépéseket.
Még furcsább esetté nőtte ki magát az Irakban két éve elrabolt, majd kiszabadult két román újságíró ügye. Előbb úgy tűnt, hogy maguk az újságírók is nyakig benne vannak elrablásuk megkomponálásában, később a gyanú az út megszervezőjére, a román-szír állampolgár Omár Hasszánra terelődött. A volt szír titkosszolgálati tisztet Romániában távollétében az idén júniusban ítélték el húsz évre a végül szerencsésen végződő emberrablásban játszott szerepéért. Basescu elnök 2005-ben tagadta, hogy a „költséges mentőakcióban” pénzt is fizettek az újságírók elengedéséért. Az ügy részleteit 30 évre titkosították, az viszont kiszivárgott, hogy az iraki emberrablók Bagdadból először román mobilszámról jelezték, hogy náluk van a két túsz. Irakban 2004 óta 44 ország állampolgárait, összesen mintegy 200 külföldit és több ezer irakit raboltak el. A külföldiek közül harmincan nem élték túl a túszejtést.
Az újságírókra máshol is veszélyek leselkednek. Július elején 114 napos fogság után nyerte vissza szabadságát a Gázai övezetben Alan Johnston, a BBC tudósítója. Kiszabadítására a területet ellenőrző Hamasz vállalkozott, hogy javítani próbáljon a nyugati világban róla kialakult képen.
Nem volt ilyen szerencsés Daniel Pearl. A 2002-ben 38 éves újságíró Pakisztánban indult az al-Kaida nyomába, de elrabolták és lefejezték, mert elrablói szerint az izraeli titkosszolgálat ügynöke volt. A gyilkosságot büszkén vállalta vallomásában az al-Kaida egyik, a guantánamói amerikai fogolytáborban őrzött vezetője, Halid Mohammed sejk.
Ötvenezer dollár
G. Fehér Péter
Tíz évvel ezelőtt, 1997. október 23-án, Csecsenföldön elrabolták Dunajszky Gábort és Oláh Istvánt, a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat munkatársait. Kilenc hónapig tartották fogva a két magyart, akik azért mentek a konfliktus sújtotta övezetbe, hogy a terület mezőgazdasági termelését fejlesztő programot dolgozzanak ki. A program végrehajtása azonban meghiúsult, mert Csecsenföldre érkezésük után nem sokkal ismeretlen fegyveresek elrabolták őket. Borzalmas körülmények között, egymáshoz láncolva tartották őket fogva, sötét, ablaktalan odúkban. Dunajszky Gábor két ujját levágták.
A két magyar kiszabadításának körülményeiről nagyon kevés nyilvános információ áll rendelkezésre. Lehel László, a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat lelkész-igazgatója szerint a két szakember kiszabadításában fontos szerepet játszottak az orosz és azon belül a csecsen, valamint számos más ország hatóságai.
Az ügyben a mai napig elég sok a tisztázatlan és furcsa körülmény. Az MTI 1998. július 26-án kelt tudósításában megjegyzi, hogy a moszkvai magyar nagykövetet, Nanovfszky Györgyöt meglepetésként érte a túszok kiszabadulása. A két magyar személyes holmiját és a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat grozniji missziójának tulajdonában lévő autót a nagykövetségen őrizték, de a nagykövet semmit sem tudott a készülő akcióról. Az 1998-as tavaszi kormányváltás után új lendületet kaptak a magyar diplomáciai erőfeszítések. A moszkvai magyar nagykövet, aki élvezte az előző, a Horn-kormány bizalmát, egyes megítélések szerint nem mindig szerencsésen nyilatkozott a túszügyben. Ezért az új külügyi vezetés „kikapcsolta” a titkos tárgyalásokból, bár ezt hivatalosan senki nem ismerte el. A tények mégis azt támasztják alá, hogy a moszkvai magyar külképviselet vezetőjét mellőzték a túszkiszabadítási akció során. A két magyar Dagesztánon keresztül jutott ki Csecsenföldről, és Moszkvát nem érintette a hazaúton. Horváth Gábor, a Külügyminisztérium akkori szóvivője csak annyit mondott, hogy a túszszabadításban Magyarország olyan államoktól is kapott támogatást, amelyeknek sajnálatosan voltak tapasztalataik hasonló ügyekben. A túszokat szabadulásuk napján utolsó rejtekhelyükről egyórányi autóút után adták át a magyar diplomatáknak, akik szintén autóval mentek a két magyar fogolyért. Tegyük hozzá, hogy az akció nem volt teljesen veszélytelen, mert volt már rá példa, hogy a megállapodás ellenére a túszokért érkező személyeket is elrabolták.
Az, hogy Magyarország fizetett-e vagy sem váltságdíjat, a dolog jellegéből adódóan talán soha nem fog kiderülni. A külföldnek szánt angol nyelvű tájékoztatásban a magyar külügyi szóvivő határozottan kijelentette, hogy hazánk nem fizetett a túszok kiszabadulásáért. Ennek bizonyos fokig ellentmond, hogy Oláh István egy interjújában arra a kérdésre, hogy ha fogva tartásuk idején valamilyen csoda folytán elő tudott volna venni a zsebéből ötvenezer dollárt, elengedték volna-e őket, azt válaszolta: „nagyon valószínűnek tartom”.
