Lustiger már hírneves bíborosként, Párizs érsekeként nyíltan hirdette: „Mindig zsidónak fogom vallani magam, még ha a rabbik kétségbe vonják is ezt”Fotó: Reuters Fájdalom, bármennyire igazságtalan, meghalnak a halhatatlanok is. A francia tudományos és művészeti világot az idén sorozatos sorscsapások érték. A halál elragadta az Akadémia fél tucatnál is több tagját, a halhatatlanokat, nem győzik összehívni a rendkívüli üléseket, megválasztani az eltávozottak utódját.
Így volt ez nem régen, május 31-én, Max Gallo megválasztásakor is, aki ha tudott és egészségi állapota engedte, megjelent. Köztük volt Jean-Marie Lustiger bíboros is, Párizs hajdani érseke, szomorú állapotban. Arcán már az elmúlás kétségbevonhatatlan jeleit viselte, vánszorgott, mindenki tudta róla, hamarosan tőle is búcsúzni kell. De ott volt még, és amikor kerekes székén kitolták, azt mondta: „Isten véletek, többé nem látjuk egymást”. És most vasárnap este, nyolcvanesztendős korában a párizsi kórházban, ahol már nem kezelték, csak a rákbetegség szörnyű fájdalmait próbálták enyhíteni, ő is örökre lehunyta szemét. Pénteken, temetésének napján sok millió francia gondolt rá, rendkívüli fiára, aki zsidó származása ellenére a kereszténység védelmezőjeként, Jézus Krisztus apostolaként szokatlan utat járt be.
Az első világháború előtt érkezett Franciaországba Aaron Lustiger, a nagypapa, Szilézia egyik kis falujának rabbija, hogy az antiszemitizmus elől menedékre leljen. Bozontos szakálla volt és még pajesza is, mint a vallásos ortodox zsidóknak, de befogadták, olyannyira, hogy a húszas évek elejére ő is és családja is francia állampolgár lett. Gyermekei kis kötöttáruüzletet nyitottak, harisnyát és kesztyűt árultak, és az unokát, aki, mint nagyapja, maga is az Aaron nevet viselte, jövőjére gondolva beíratták a Montaigne gimnáziumba. Szegények voltak, nem tudták úgy öltöztetni, mint a tehetős fiúkat, osztálytársai kirekesztették. Ha a szünetben vitatkoztak, beszélgettek, és a kis, akkor tízéves Aaron közeledett feléjük, hogy csak hallgassa, miről is van szó, ráförmedtek: „Ez nem tartozik rád, koszos zsidó”.
De az igazi találkozása az antiszemitizmussal nem ez volt. Családja nyelvtanulásra Németországba küldte, a náci birodalom hajnalán, 1937-ben egy protestáns pedagógusfamíliához. A vendéglátók gyerekeit már fölfalta a Hitlerjugend, és az egyik fiú, mind- össze két évvel idősebb nála, dicsekedett dísztőrével, azt mondta: „A nyári napfordulón ezzel gyilkolunk le minden zsidót”. Sebzetten ment haza, csak az vigasztalta, hogy a befogadó család maga antináci volt.
Párizsban aztán egyik zenebarát gimnáziumi tanáránál (maga is rajongott a muzsikáért) rábukkant az Újtestamentumra. Elolvasta és rádöbbent, hogy ez tulajdonképpen nem más, mint az Ótestamentum folytatása, mi sem választja el a zsidóságot a kereszténységtől. Kezdődött a második világháború, a náci megszállás, és a vele együttműködő Vichy kormányzat a francia zsidókat is a sárga csillag viselésére kötelezte, Aaront és nővérét pedig Orléans-ba küldték, hogy megóvják őket a tragé- diától. A kisfiú itt ismerte meg még jobban a katekizmust, és tizennégy éves korában megkeresztelését kérte. Megőrizte az Aaron nevet, mert azt elfogadja a katolikus hit is, de fölvette mellé a Jean-Marie-t is. A szülők berzenkedtek, és noha a pajeszos nagypapával ellentétben nem voltak vallásosak, nem ismerték el a „hitehagyást”, végül azonban kénytelenek voltak belenyugodni. A dráma mégis bekövetkezett: a papát a megélhetés kényszere ugyancsak vidékre kergette, de a Párizsban maradt mamát elhurcolták, Auschwitz gázkamrái oltották ki életét.
A háború után a most már Aaron Jean-Marie Lustiger a Sorbonne irodalmi karán folytatta tanulmányait. Georges Suffert, a későbbi publicista, író, egykori évfolyamtársa úgy emlékezett az egyetemi évekre: „Lustiger-nek hajlama volt a titokzatosságra, a magába zárkózásra, kissé uralkodni vágyó volt, de nagyon rokonszenves”. Az egyetemi évek érlelték meg a végleges és visszavonhatatlan döntést: plébános lesz belőle. A karmeliták szemináriumába lépett be, és emiatt ideiglenesen szakított apjával is. Új hivatására 1954-ben szentelték föl, a diákok lelkészévé nevezték ki, új barátságokat kötött. Egyházi pályafutása töretlenül ívelt fölfelé. Az éppen pápává választott, ugyancsak lengyel származású II. János Pál az apostoli nuncius (a Vatikán párizsi nagykövete) tanácsára Orléans püspökévé nevezte ki. A fölszentelésnek ugyanaz a templom volt a színhelye, ahol csaknem négy évtizeddel korábban megkeresztelték, és jelen volt a korábbi száműzetést vele töltött nővére és keresztanyja is, aki a két kis zsidó kölyköt rejtegette. Püspöki jelmondatává azt választotta, „Istennel minden lehetséges”, bár az eseménynek volt szépséghibája is. Elhunyt elődjéről, az erőszakmentesség apostoláról elfeledkezett megemlékezni a misén is, az ünnepi fogadáson is, amit az egyik egyháztörténész így örökített meg: „Franciaország püspökei mindörökre emlékezni fognak erre az udvariatlanságra, erre a diplomáciai baklövésre”.
Úgy látszik, maga Lustiger püspök is emlékezett rá élete végéig, mert párizsi bíborosi kinevezése óta más férfiú lett. Az a bölcs, kiegyenlítő lelkipásztor és egyházi politikus, akitől most, halála után az egész katolikus egyház, sőt a világi kiválóságok is mint nagy embertől, korának páratlan egyéniségétől búcsúznak. Mint bonyolult lélektől, aki meggyőződésében rendíthetetlen volt, de egyáltalán nem egysíkú, fölfogásában tükröződtek a valóság ellentmondásai. Kitartott keresztény hite mellett, egyházának hű fia maradt, aki körömszakadtáig küzd mindenért, amit szentnek, sérthetetlennek tart, de alkalmazkodik is. Amikor Mitterrand elnökként meg akarta nyirbálni a vallásszabadságot, az egyházi oktatás kivívott jogait, habozás nélkül támogatta azt az egymilliós monstre tüntetést, amely visszakozásra késztette a korabeli szocialista politikát. De nem adott föl abból sem, hogy a francia demokráciának egyik nagy vívmánya a szekularizáció, az egyház és az állam szétválasztása, amit tiszteletben kell tartani.
Már hírneves bíborosként, Párizs érsekeként nyíltan hirdette: „Mindig zsidónak fogom vallani magam, még ha a rabbik kétségbe vonják is ezt”. Ez a fölfogása segítette nagy barátját, II. János Pál pápát is, hogy megoldja az egyik igen kényes kérdést, amikor a lengyel karmeliták a világ zsidóságának megrökönyödésére katolikus emlékhelyet emeltek Auschwitzban. Lustiger bíboros a koncentrációs táborba utazott azzal, hogy „édesanyám sírját keresem föl”, és tárgyalt, tárgyalt a lengyel püspöki karral addig, amíg a szomorú kérdés meg nem oldódott. Igaz, tíz esztendő ment rá, de végül az emlékhely nem épült fel, és ezzel a bíboros kivívta a világzsidóság nagy részének elismerését is.
Lustiger bíboros összehasonlíthatatlan tekintélyét azzal is öregbítette, hogy szót értett a politikai világgal is. Érdekes módon könnyebb volt közös hullámhosszra hangolódnia a szocialista, erősen katolikus neveltetésű, de mégis következetesen laikus Mitterrand-nal, mint a magát néha hívőnek valló Chirackal, aki viszont a szekularizáció makacs követője, s ebből a köztársasági crédóból jottányit sem enged.
Kora és betegsége arra már nem adott módot a kardinálisnak, hogy érdemben beleszóljon az új pápa, XVI. Benedek elképzeléseibe, amelyek a katolikus egyházat fölé akarják emelni minden más keresztény közösségnek, és ami ellenállást vált ki egyes egyházi, de kivált világi körökben. Lustiger bíboros méltatói hangsúlyozzák, hogy töretlen hivatásánál fogva maga is konzervatív volt, a keresztény érdekek elszánt védelmezője, mindig a Vatikán pártján állt, de azt jellemével, bölcs diplomáciai érzékével és főként a konfliktusok békés megoldásának keresésével elérte, hogy a kérlelhetetlen ütközések helyett inkább engesztelésre törekedjenek. Nem megalkuvásból, hanem mert úgy vélte, kusza és mind kuszább világunknak ez a természetes rendje.
Ezt példázta az a különös utazása is, amelyre súlyos betegsége ellenére is, még idén márciusban módot talált. Fölkerekedett a tengerentúlra, hogy New Yorkban találkozzék és beszélgessen nem akárkikkel: az ottani ortodox zsidóság nyakas vezetőivel, akik minden más zsidónál bizalmatlanabbak a másvallásúak iránt. Lehet, lelki szemei előtt Aaron nagypapa jelent meg, aki még szakállasan, pajeszosan telepítette ki sziléziai családját a Dreyfus-ügyből épphogy kikászálódni készülő Franciaországba.
Várkonyi Tibor
