. évfolyam . szám,
A magyar történelemben korábban a kis- és középnemesség számottevő része, valamint néhány arisztokrata család töltötte be ezt a szerepet. Hozzájuk csatlakoztak a XIX. század második felében a polgárság, valamint az értelmiség legkiválóbbjai. 1945 után a nemesség és a polgárság gyakorlatilag megszűnt Magyarországon, az értelmiség maradt a nemzet lelkiismerete és iránytűje. Ők voltak előkészítői és irányítói az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak, valamint az 1990-es rendszerváltásnak.
A nemzet számára kritikus időszakok nem feltétlenül kapcsolódnak erőszakos cselekményekhez, háborúkhoz, forradalmakhoz. Békeidőben is kritikussá válhat a sorsa. Ilyen állapotban van ma a Kárpát-medencei magyar nemzet. Nyolcvanhét éve széttagoltan él különböző országokban, és több mint fél évszázada semmiféle esélyt nem kapott az újraegyesítéshez. A nemzet határokon átívelő újraegyesítésének az ezredfordulón elindított kísérlete a 2002. évi választások után hajótörést szenvedett. A trianoni határokon belül élőknek csupán egynegyede rendelkezik egészséges nemzeti tudattal a kettős állampolgárságról tartott népszavazás tanulsága alapján. A magyar népesség fogyása a határokon belül és kívül egyaránt kritikus méreteket öltött. Mindezek tetejébe, a „maradék országban” a 2006. évi választások után az 1990-ben létrehozott parlamentáris demokrácia parlamentáris diktatúrává torzult. Egy pénzügyileg erős csoport megszerezte a hatalmat a szocialista pártban, az országgyűlési választások előtt megtévesztő, gazdaságilag megalapozatlan intézkedésekkel és a választási kampányban arcátlan hazugságokkal félrevezették a gulyáskommunizmusban „kinevelt” népet. A győzelem után visszavonták az intézkedéseket, majd homlokegyenest mást tettek, mint amit ígértek. A bebetonozott parlamenti többség pedig a következő választásokig mindent jóváhagy. A kormány kénye-kedve szerint cselekszik, becsap ország-világot, elszámolatlanul kezeli a milliárdokat, szétveri az egészségügyet és az oktatást, kiárusítja az országot, és az általa okozott pénzügyi válság terheit a lakosságra hárítja át. Nincs civil kontroll, nincs „felsőház”, vagyis kétkamarás országgyűlés, a köztársasági elnöknek nincsenek alkotmányos eszközei az erkölcsi és politikai válság felszámolására.
Mit tesz ebben a helyzetben a magyar értelmiség? Hallgat. (Tisztelet a kivételnek.) Pedig az értelmiség felelőssége ebben a kritikus helyzetben mérhetetlenül nagy. Kiabálni kellene mindenkinek, bal- és jobboldalon egyaránt. A diktatúrában nincs helye ideológiai megfontolásoknak. A diktátorokat már nem köti az ideológiai alap, melynek leple alatt elindultak a hatalom megszerzésére. Már csak jelszavaikban ideológusok, tetteikben nem. Tetteik csak a hatalom gyakorlására és megtartására irányulnak. Kereszténydemokratának, liberálisnak, szociáldemokratának és konzervatívnak egyaránt fel kell emelnie a szavát egy szűk csoport ország- és nemzetvesztő politikája ellen. Együtt kell fellépni a diktatórikus hatalomgyakorlás ellen, mint az 1956-ban és a nyolcvanas évek végén történt. A kádárizmusban felnőtt nemzedékeket megalkuvásra nevelték, száműzték a nemzeti érzést, az önálló cselekvésnek gátat szabtak. A paternalista államnak meghunyászkodó, önálló gondolkodásra képtelen népre volt szüksége. Ezért kell felemelnie a szavát ma minden egészségesen gondolkodó értelmiséginek, hogy felébressze a népet Csipkerózsika-álmából. Irányt kell mutatni gondolkodásának, hogy egészséges tudatát visszanyerje, ismét képes legyen önálló gondolkodásra és cselekvésre. Ehhez sajnos idő kell. Nem véletlen, hogy Mózes 40 évig bolyongott a sivatagban népével az egyiptomi fogságból való kiszabadulás után. Nem azért tette, mert nem tudta, merre van Izrael földje, hanem azért, mert ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy a fogságban elbutított népe új generációk felnevelésével visszanyerje egészséges gondolkodását. A mai rohanó világban talán nincs szükség 40 évre, de szükség van lángoszlopra, és ez a lángoszlop csak az értelmiség lehet.
Ezért üdvözölte minden józanul gondolkodó a Csoóri Sándor által létrehozott Márciusi Chartát. (Bár akadtak mocskolódók, akik megpróbáltak a Márciusi levél gyengének vélt pontjaiba beleakaszkodni, de őket a történelem majd felejtésre ítéli.) Konferenciákon, nagygyűléseken, kisebbnagyobb találkozókon kell a bajok forrását feltárni, és a következtetéseket a média útján eljuttatni a tömegekhez. Az embereknek értesülniük kell az „írástudók” gondolatairól, hogy tájékozódni tudjanak a sivatagban. Ha világossá válik számukra a helyzetük, látják a kivezető utat, akkor dönteni is fognak sorsukról. Döntésük pedig nem lehet kétséges. Minden diktatúrát elsöpör előbb-utóbb a népakarat, a parlamentáris diktatúrát is.
