A német nyári egyetemi kurzusok után ismét Pesten visszafele is olvasom a lapokat. Feltűnően sokakat foglalkoztat (ismét, még mindig] az új (?) szélsőjobboldal. Pedig ha jól értem a meleg felvonulás utáni összecsapásokon kívül nem voltak új események. Azokon, pedig valószínűsíthetően az őszi-tavaszi akciók kulturális környezetéből bukkantak elő alakok. Akkor honnan ez a figyelem?
Úgy látszik, a súrlódási feszültség kumulálódik. Persze, nem igazán világos, milyenek a kis napi mérgezések. Nem egyszerűen a rendszeres kutatásokat hiányolom. A magyar médiából a kisebb atrocitásokról egyszerűen nem derül ki semmi. Berlinben, ha egy feketét nem visz el a taxis, ha egy külvárosban színes lányokat le „négerkurváztak”, ha egy kisvárosi kocsmában néhány vietnamit összevertek, az már napihír. Komoly lapokban is. Akkor is, ha a nyomozás még nem zárult le, s ha tudjuk, ott is csak az események töredéke kerül a lapokba. Nálunk egy zsidótemetőt kell feldúlni ahhoz, hogy a történteket a lapok valahogy regisztrálják. Ha léteznek is ilyen ügyekben bejelentések a rendőrségen, sem maga az események jellege, sem számszerűségük, (növekvő, csökkenő?) statisztikájuk nem ismeretes. E nélkül meg csak találgatunk, és vérmérsékletünk szerint aggódunk, vagy legyintünk a véletlenszerűen előbukkanó sztorikra.
Kezembe került egy szövegrész a fővárosi rendőrség 1895-ös évkönyvéből. Akkor, persze, a hivatalosság a munkásmozgalomtól rettegett. Az akkort és a mát nem tartalmilag hasonlítom össze. De egyszerűen az tűnik fel, hogy ebben az egyébként nyilvános kiadványban milyen alaposan, s ugyanakkor mennyire higgadtan foglalkozott a rendőrség az „ellenséggel”, az új munkásszervezetekkel. Nem riogatott velük, nem aggatott rájuk jelzőket. De volt valamilyen összefüggő képe róluk. Amelyet feltehetően megosztott a kormányzó elitekkel is.
Most egy egészen más jellegű és sokkal kevésbé békés parlamenten kívüli politikai kultúráról összefüggően majdnem semmit sem tudunk. Nem biztos, hogy a rendőrségnek önmagában kell erről adatokat gyűjtenie. Valamit biztosan összeszed, de minket amúgysem egyes személyek lakcíme érdekelne. De mekkora is a szűkebben vett szervezetek, aktivista hálózatok kiterjedtsége? Vannak-e városok, városrészek, ahol erősebbek, jobban kiépítettek, s hol hiányoznak majdnem teljesen? Egyébként érdekes módon, mennyit beszéltünk a 90-es években a MIÉP-ről és Csurkáról, de nem emlékszem olyan jelentősebb nyilvános elemzésre, amely – a teljesen legális választási adatok legegyszerűbb feldolgozásával – bemutatta volna, hol összpontosulnak a radikális jobboldal szavazói. Végül is esetenként több mint 200 ezer emberről volt szó. S a MIÉP-nek ma is vannak teljesen szabályos önkormányzati pozíciói. Vajon ott, ahol a MIÉP egykor, s bizonyos esetekben még ma is jelen van, több, vagy kevesebb az interetnikus konfliktus, vagy a szélsőséges rendezvény? Vagy ellenkezőleg, hiszen ott amúgy is egyneműbb a helyi társadalom? Vagy mégsem? Illetve ott a legsűrűbb ma a szélsőjobboldali szervezetek, akciók hálózata, ahol a 90-es években is erős volt a MIÉP? Avagy épp ellenkezőleg, az új radikális jobb ma elsősorban már más korosztályokat, iskolázottsági rétegeket tud megszólítani? A magyar médiában ez az egész nemzeti radikális világ valahogy kavarog. Léteznek mellettük élesebb profilú áramlatok, hálózatok is? Vagy csak olyanokat érzékeltek, amelyekben Trianon, a szélsőséges antibaloldal és az idegenellenesség együtt jelentkezik? Nincsenek csak Erdélyre, romákra, antiszemitizmusra „szakosodó” közegek, mozgalmak a terepen? Nincsenek színes külföldiek sanyargatására specializálódó csoportok?
S milyenek e politikai szegmens pénzügyei? Vannak-e jelentősebb pénzforrások? Lelkes aktivisták, támogatók kisebb felajánlásai, önkéntes szervezőmunka? A lelkesedést, az elszánt amatőröket látom. De nincs mögöttük más? S itt a baloldali publicisztika egyik alaptoposzától eltérően nem is a „Fidesz csápjaira” gondolok. De érdekelne, léteznek-e jelentősebb, támogatóként megjelenő radikális, szélsőjobboldali vállalkozók? Érkeznek-e a hazai nagytőke valamilyen játékosaitól alamizsnák? Amelyek e csoportoknak az oxigént jelentik. Végül, miben, hogyan segítenek azok a 44-45-ben, vagy 56 után kikerült amerikai, ausztráliai, vagy a latin világban túlélő elkötelezett politikai emigránsok, akiknek a mai itthoni politikai rendszer egésze sem eléggé nemzeti, vagy antibolsevista? Vannak-e olyan számottevő poszt-nyilas szervezetek, amelyek valamiképpen, ha mikroszkopikus méretekben, de létrehoztak itthon maguknak valamilyen platformokat? A magyar emigráción belül ez a szegmens érdektelen volna?
De nem tudunk szinte semmit annak a nemzeti radikális sajtónak, könyvvilágnak a kiterjedtségéről sem, amelybe Pesten, vagy a többi magyar nagyvárosban is olyan gyakran beleütközünk. A Moszkva téren, ahol naponta többször is megfordulok, 4-5 neonyilas lap az újságosnál nem a peremen, eldugva látható. Kiemelve, külön megmutatva jelzi mindig, ha megjöttek a friss számok. S gyakran látom is, amint – egyébként egyáltalán nem csőlakók, hanem tiszta ruhájú, idősebb polgári kinézetű urak, és gyakran hölgyek – vesznek belőlük. A Moszkva-téri nagy könyvpavilon egyébként ugyane kulturális miliőnek árul. Ha annak érdeklődésére számot tartó munka érkezik, messziről látható kézírásos plakáttal jelzi. Milyenek itt a példányszámok? Ezek a lapok eltartják magukat? S ha nem, honnan jön a kiegészítő finanszírozás? A Magyar Fórum, legalább is korábban, bent volt a hivatásos példányszámfigyelők rendszerében. Akkor volt, hogy többet adtak el belőle, mint az ÉS-ből. Így van ez ma is? S a többiekből?
Nem „kémkedni” akarok, s tudom, hogy a politikai hatást nem feltétlenül grammra, dekára mérik. De egyfelől azoknak, akik ennek a világnak a politikai, kulturális és egyszerűen emberi ellenfelei (nemcsak a bal-, hanem a jobboldalon is) nem ártana tudniuk, mivel küzdenek, mitől utálkoznak. Mekkora a jelenség kiterjedtsége, hol s milyen mély a talajfertőzöttség? Másfelől épp a híres tudományos folyóirat, a Science egyik utolsó nyári számában olvasom (Milinski és Rockenbach cikkében), hogy ha tudjuk, hogy megfigyelnek, altruistábban viselkedünk. Nemcsak mi emberek, hanem – ahogy kiderült – esetenként még az állatok is.
Tamás Pál (szociológus)
