Szécsi Éva
A fehér köpenyes gyilkosok
Július a francia diplomácia nagy hónapja. Bár nem tudni, a Tour de France botránysorozata nem szorítja-e háttérbe Nicolas Sarkozy elnök afrikai turnéját. Másrészt nem lehetetlen, hogy jól jön a kerékpárosok sorozatos botránya akkor, amikor arat a titkos diplomácia.
Mindentől függetlenül: Sarkozy fantasztikusan kezdte elnökségét. Július 14. után felesége, Cécilie, nem hivatalos útra Líbiába utazott. „El akart menni, hát elment – mondta férje párizsi sajtóértekezletén. – A lényeg, hogy az ápolónőket kiengedték.” Közben Nicolas Sarkozy több telefonbeszélgetést folytatott Kadhafi ezredessel. Július 23-án bejelentették, hogy a francia elnök Tripoliba utazik. Július 24-én reggel az öt bolgár ápolónő és bolgár állampolgárságot kapott társuk, a palesztin orvos már a Szófiába tartó repülőgépen ült, Cécilie Sarkozyvel és Benita Ferrero-Waldnerral, az Európai Unió osztrák külügyi biztosával együtt. Az ápolónők és az orvos halálos ítéletét néhány nappal korábban a líbiai legfelső igazságügyi tanács – a HIV-fertőzött gyermekek szüleinek kérésére – életfogytiglanra változtatta. Happy end Líbiában, írta a párizsi Le Monde, megjegyezvén, hogy Madame Sarkozy szerepét talán nem gondolták át kellően. A Francia Szocialista Párt szóvivője élesebben fogalmazott: „Nem vagyunk monarchia – mondta -, Franciaországban az elnök feleségének nincs diplomatastátusa.”
Még nem ért szófiai betont az aranybetűs République Française feliratú gép, a Bolgár Köztársaság elnöke már aláírta a kegyelmi határozatot, amely ellen Líbia azonnal tiltakozott. S július 25-én Sarkozy elnök Kadhafi ezredes sátrában vacsorázott, hogy másnap reggel továbbinduljon afrikai körútja következő állomására. A híres sátorban sok állam- és kormányfő vacsorázott: három évvel ezelőtt Jacques Chirac francia elnök, akit elkísért belügyminisztere, Nicolas Sarkozy is. Nem volt csók, nem volt eredmény. 2006-ban Tony Blair összecsókolózott Kadhafival, ennek ellenére 2006 decemberében halálra ítélték (ismét) a bolgár ápolónőket és orvostársukat.
2007. július 24-én Szófiában örömünnepségen köszöntötték az öt ápolónőt és a mostanra bolgár állampolgárságot kapott palesztin orvost, akiket ártatlanul tartottak fogva nyolc éven át líbiai börtönben, kétszer ítéltek halálra, kínoztak meg, akiknek élete hajszálon függött, akikért, mint az Élysée-palota külügyi tanácsadója, Madame Sarkozy kísérője a francia televízióban elmondta, még július 24-re virradóra is alkudoztak. Igaz a hír, hogy az ügyben sokat segített a francia hírszerzés világszerte közismerten nagy tapasztalata, s hogy még a Kadhafi közvetlen környezetében lévő biztonságiak néhányát is megkörnyékezték? – hangzott az ártatlan riporteri kérdés. Valóban nem kizárt, hogy a hírszerzésnek is volt némi szerepe, de a tárgyalások kimenetele még éjszaka is bizonytalan volt – hangzott a válasz. Igaz, hogy Katar is közvetített? – hangzott a következő kérdés. A válasz: Katar köztudottan jó kapcsolatokat ápol Líbiával.
A börtöncellákat csak hajnali négy órakor nyitották ki. Még ugyanaznap „spontán” tüntetések voltak Líbiában: a HIV-fertőzött gyermekek immáron milliomos szülei tiltakoztak a szófiai kegyelmi döntés ellen. Ugyanis pontosan ismerték egy 1984-es törvény ama paragrafusát, amely ezt nem engedi meg.
Amikor megláttam a tévében a feketébe burkolt asszonyt, aki annak idején vijjogva ujjongott a hat bolgár egészségügyi dolgozó halálos ítéletének hallatán, eszembe jutottak a munkásgyűlések, amelyeken gyűlölettől szikrázó szemű emberek, munkásnők és munkások, a fehér köpenyes gyilkosok halálra ítélését követelték. Nem Líbiában, hanem a Szovjetunióban, 1952 végén, 1953 elején. Koncepciós per készült a Kreml-kórház – főként zsidó – orvosai ellen. De 1953 márciusában meghalt Sztálin, a kínzásokat túlélt orvosokat rehabilitálták. Feljelentőjük, Ligyija Tyimasuk, a Kreml-kórház orvosnője – jóllehet kitüntetését visszavonták – nyugdíjaztatásáig békésen dolgozott az illusztris kórházban. Erre kevesen emlékeznek.
A bolgár ápolónők kálváriája világszerte ismert. Igaz, a történet nem teljes, hiszen július 24-én a titkos diplomáciai, az állami zsarolás, a nyílt hazudozás, a képmutatás és a kegyes csalás ült diadalt. A világ úgy tett, mintha a Kadhafi Alapítvány nem amerikai, uniós és más pénzekből fizetett volna a HIV-fertőzött gyermekek szüleinek. (Nem az EU fizette a kártérítést, Népszabadság, 2007. július 9.) Ha – a Korán szerint – a sértett fél nem kéri a tettes kivégzését, akkor a halálbüntetést törölni lehet. Ez a hagyomány. Mint ahogyan az is, hogy a házasságtörő nőt halállal kell sújtani. Ezért kínozták az ápolónőket, hogy vallják be: házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat létesítettek, nyilvános helyen szeszes italt fogyasztottak és valutával kereskedtek. Mindez „sérti az ország hagyományait”, halálbüntetést érdemel.
Belmondo zseniális filmje, A profi bemutatja, hogyan működik egy képzeletbeli afrikai diktatúra igazságügyi gépezete, hogyan kínozzák a bebörtönzötteket, milyen a bírósági tárgyalás karikatúrája, mennyire kiszolgáltatott, sőt, mentehetetlen a „vádlott”.
A bolgár ápolónők és a palesztin orvos története igaz. S talán soha nem lesznek képesek felfogni, hogy ütőkártya voltak a diktátor kezében, s hogy az Európai Unió, Franciaország, az Egyesült Államok nem értük alkudozott és fizetett, hanem az olajért. Négyszázhatvanmillió dollár nagy pénz, de csekélység egy olajvezetékhez képest; mit számít a nukleáris technológia átadása (valóban veszélytelen?), ha Líbia és a többi meglátogatott afrikai ország megígéri (valóban megtartja?), hogy csökkenti a Nyugat-Európába irányuló illegális bevándorlást. „A nemzetközi szabályokat betartó országoknak joguk van a polgári célú atomiparra” – mondta a Francia Köztársaság elnöke a sátorban. Az Európai Unió rendbehozza a rettenetes állapotban lévő bengházi kórházat, s megnyitja egyetemei kapuit a líbiai diákok előtt. Valóban nagy ár, de nem az összegek, hanem a kockázat miatt: hol a biztosíték, hogy főiskolásokból, orvosokból, technikusokból nem lesz terrorista, mint ezt szeptember 11-e és a két évvel ezelőtti londoni merénylet bizonyította.
Emlékeztetőül az utóbbi évtizedek legnagyobb koncepciós perének kezdetéről: 1998. augusztus 2-án a líbiai Bengháziban ikrek születtek. Egyikük megbetegedett. Hepatitiszre gyanakodtak, ezért bevitték a bengházi kórházba, ahol négy órát töltött. A vádirat szerint itt fertőződött meg HIV-vírussal. Egy fiú, aki 1998 júniusában született ugyanebben a kórházban, szintén HIV-fertőzött volt, mint az Egyiptomba küldött tesztek megállapították. A történetet a líbiai LA magazin írta meg 1998 novemberében. Ugyanis több gyermek apja megkereste a sajtót. „Egyikük cipőtalpán még ott volt a sár, mert egyenesen gyermeke temetéséről jött a szerkesztőségbe” – így az újság. (A lapot egyébként megszüntették.) Bengházi egymilliós város. Kórházában leírhatatlan higiénés állapotok uralkodtak, csaknem félezer gyerek fertőződött meg. A lakosság ekkor tudta meg, hogy Líbiában igenis tarol az AIDS. Bengháziban lincshangulat uralkodott. A szülők magához Kadhafi elnökhöz fordultak. A kórház líbiai személyzete pánikba esett. Valakit felelősségre kell vonni, de találjanak helyettük másokat. És találtak. A huszonhat tagú bolgár egészségügyi csoportot, amelynek legtöbb tagját a bolgár állami Expomed vállalat közvetítette Líbiába.
Az események felgyorsultak: embereket tartóztattak le, akiket néhány óra múlva kiengedtek, majd újabb letartóztatások következtek. A forgatókönyvet többször át kellett írni, eldönteni, kik legyenek a fehér köpenyes gyilkosok. Az öt ápolónő és a palesztin orvos ellen 1999. március 7-én emeltek vádat, majd ügyüket a népbíróságtól polgári bírósághoz utalták. Gyermekeket küldtek kivizsgálásra és kezelésre Svájcba és Olaszországba. De ez csak a koncepciós per kezdete.
A valódi kezdet 1988. december 21-e, amikor szíriai, iráni, líbiai terroristák egy tranzisztorba rejtett bombával felrobbantják a PanAm 103-as járatát, egy 747-es Boeinget a skóciai Lockerbie fölött. A merényletnek 270 halálos áldozata van. Először mindenki tagad, majd hosszú huzavona után Líbia beleegyezik, hogy két gyanúsított fölött semleges területen idegen bíróság ítélkezzék. Líbia 1999. április 5-én adja ki Abdel Basszet Ali al-Megrahi hírszerzőtisztet a hágai nemzetközi bíróságnak, amely bűnösségét bizonyítottnak találja és elítéli.
Líbia az ápolónők elleni per kezdetekor tudatta, hogy kicserélné a vádlottakat al-Megrahira. A válasz kategorikus elutasítás volt. Ekkor kezdődik az öt ápolónő és az orvos leírhatatlan kálváriája: két halálos ítélet, amelyek között évek telnek el, kínzás (a védőügyvéd, aki több millió dollárt kér tőlük, ugyancsak verte őket), külföldi szakértők, orvosok bevonása. A Nobel-díjas Luc Montagnier, a HIV-vírus felfedezője Vittorio Colizzi római professzorral terjedelmes elemzést ír a bíróságnak, amelyben – többek között – megállapítják, hogy a líbiai gyermekek nasokomiális úton (kórházban) fertőződtek meg, a vírusgazda már az ápolónők érkezte előtt a kórházban volt, a fertőzések korábban kezdődtek. Hasonló megállapításra jutnak svájci, olasz és francia laboratóriumok. A líbiai bíróság elveti a Montagnier-Colizzi-diagnózist, és saját orvosaitól kér jelentést. A líbiai orvosok – többek között – közlik, hogy a bengházi kórházban soha nem használtak többször injekciós tűket, „Líbiában ilyesmi nem fordulhat elő”, a fertőzést csak szándékosság okozhatta. Colizzi professzor kijelenti, hogy a líbiai „orvosi jelentés olyan irracionális, hogy hihetetlen”, s rossz kémsztorihoz hasonlítja azt, ami Tripoliban lejátszódik.
2001 áprilisában, egy, az AIDS-ről rendezett afrikai konferencián Kadhafi a következőket mondja: „A CIA laboratóriumai elveszítették a kontrolt a vírus felett, amelyet haiti rabokon próbáltak ki. (…) Bengháziban szörnyű bűntény történt… Egyes források szerint a CIA, mások szerint a Moszad áll a háttérben. (…) Líbia ellen nemzetközi összeesküvést szőttek. Ügynökeik ártatlan gyermekeken kísérleteztek. Nemzetközi tárgyaláson ítélkezünk felettük, mint a Lockerbie-ügy volt.” Az ápolónőket azért kínozták hónapokig, évekig, hogy vallják be: „John, az angol” és „Adel, az egyiptomi” volt a megbízójuk.
Éveken keresztül folyt a kulisszák mögötti alkudozás, s ebben nem is Bulgária játszotta a főszerepet. Magyar hírforrások tudni vélték, hogy 2007 elején a budapesti líbiai követség megkereste a Magyar Iszlám Közösséget, utaztasson újságírókat Tripoliba, ahol a hatóságok eléjük tárnák a bizonyítékokat. E források szerint „a csapat már készen is állt”. (Ha emlékszünk a néhány évtizeddel ezelőtt Kadhafival készített interjúkra, aligha csodálkozhatunk.) Ám 2007. április 11-én Líbia kijelenti, hogy már nem érdekli a fogolycsere, de a Korán törvényei szerint az AIDS-es gyerekek szüleinek kártérítés jár: négyszázmillió dollár. (Csaknem kétszer annyi, mint amennyit a PanAm áldozatainak hozzátartozói kaptak.) 2007. július 17-én a líbiai legfelső igazságügyi tanács életfogytiglani börtönre változtatja az ítéletet, egyúttal felmenti azokat a börtönőröket, nyomozókat, rendőröket, akiket a nyolc éve raboskodó egészségügyiek kínzásért feljelentettek. Líbiában a rendőrségen és a börtönökben nem kínoznak senkit. Az ápolónőknek a rágalmazásért feltehetően kártérítést kell(ene) fizetniük.
Nem tudni, hogy ma a különböző diktatúrákban milyen perek folynak, hány embert ítélnek el ártatlanul; egyáltalán, tud-e róluk a világ, s ha tud, tehet-e valamit. Szívszorító és dühítő, ami a bolgár ápolónőkkel és a palesztin orvossal történt. Ugyancsak szívszorító és dühítő, ami az afgán nőkkel történik, ami Iránban történik, amit a tálibok művelnek. Dühítő kultúrákat és civilizációkat emlegetni, amikor közönséges justizmord történik, és olajról van szó.
Nemrégen, a szingapúri repülőtéren láttam egy emirátus légijáratának személyzetét, amint bevonul a géphez: a stewardessek elegáns, homokszínű kosztümöt viseltek, a szoknya nem takarta a térdet, viszont a fejükön kis bordó tok volt (kalapocska), amelyről fehér tüllfátyol hullt alá, beborítva nyakukat és állukat. Mint a tripoli női börtön őrein.
Július 24-én hajnalban Naszja Nenova, Sznezsana Dimitrova, Valentina Sziropulova. Krisztiana Valcseva, Valia Cserveniaska és Aszraf al-Hadzsudzs még nem tudta, hová viszik őket. Velük már minden megtörtént, csak a nyakazás maradt el. Hazaérkeztek, a francia elnök különgépén. Ez nem változtat azon, hogy valaha is kiheverik-e a testi és lelki kínzások nyomait.
A hírekből úgy tűnik, Afrika egyre mozgalmasabb lesz: befektetők érdeklődnek, Sarkozy talán megtalálta a garanciális alternatívát az orosz olajra és földgázra. Bolgár orvoscsoport aligha érkezik az elkövetkezendő időkben Bengháziba. De mindig lesznek, akik őszinte, hitbuzgó humanisták, vagy akik keresni akarnak, vagy kalandra vágynak, s elmennek Líbiába, Afganisztánba, Szudánba vagy máshová, gyógyítani, építeni, tanítani, hittéríteni. És kockáztatják az életüket.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 31. szám
