Kóka „Siker” János rendezetlen visszavonulása a szabaddemokraták papíron legfontosabb kormányzati hídfőállásáról, továbbá Fodor „Hitelesség” Gábor afférja egy hatgyerekes hajléktalannal a Batthyány téren különböző aspektusból, de egyaránt élesen világított rá arra a sanyarú helyzetre, amelybe 2007-re a magyar liberálisok pártja jutott.
A pártelnöki és miniszteri feladatait saját bevallása szerint egyszerre ellátni képtelen Kókán és az „utca emberével” kialakult legegyszerűbb konfliktushelyzetben csődöt mondó Fodoron kívül nemigen tűnt fel az utóbbi években a szabaddemokraták környékén olyan politikus, aki a siker minimális esélyével kísérelhetné meg 2010-ben az SZDSZ-t az Országgyűlésbe vezetni. A liberális felhozatal két legígéretesebb példányáról van szó tehát; a másodvonalat jobb el sem képzelni.
De nagyot tévednének a magyar liberálisok, ha – ahogy számtalanszor megtették azóta, hogy jó évtizede az SZDSZ a nagypárti léttől elindult a parlamenti küszöb felé – azzal vigasztalnák magukat, hogy a szabaddemokraták sanyarú helyzete mindössze egy párt szervezeti vagy éppen morális válságának eredménye. Ez messze nincs így; az SZDSZ állapota annak a liberális értelmiségi közegnek a válságát is mutatja, amely elvben a párt megújulásának garanciája lehetne.
„A baloldali gondolkodást változatlanul neoliberális közgazdászok és polgári radikális értelmiségiek tartják szabályos szellemi gyámság alatt” – ez volt Tölgyessy Péter véleménye 2004-ben a miniszterelnök-cserét végrehajtó, megalakulása óta saját utódpárti komplexusaitól és vezetőinek ideológia-fóbiájától szenvedő Magyar Szocialista Pártról és a magyarországi rendszerkonform baloldalról.
De vajon mi a helyzet e téren a magyar liberális gondolkodással? Az vajon nincs „szellemi gyámság” alatt? A nyilvánosság önmagukat valamilyen okból liberálisnak tartó szereplői megengedhetik maguknak a gondolkodás luxusát, vagy – a szocialistákhoz hasonlóan – be kell érniük a rajtuk saját elveikkel ellentétes dogmákat számon kérő megmondó emberek agyszüleményeinek visszaböfögésével? És a liberális értelmiségi közeg elsekélyesedése vajon mennyiben járult hozzá a liberális politizálás ellehetetlenüléséhez?
*
A kérdés akkor kerül érdekes megvilágításba, ha belegondolunk: az SZDSZ az utóbbi hónapokban – a már emlegetett nagy kaliberű államférfiak tavaszi elnökjelölti csörtéjén kívül – még egy, liberális szemszögből meglehetősen különös dologgal szerepelt a nyilvánosságban: Sándor Klára és Magyar Bálint minden, az országgyűlési választáson induló politikai párt számára kötelező női kvóta bevezetését szorgalmazó javaslatával. Az SZDSZ (főképp fiatal) politikusai észnél voltak, a Kvótanőket minden pártba! program nem vált hivatalos SZDSZ-állásponttá, de a közélet nem visszhangzott a kormány változatlanul legbefolyásosabb liberális tagjaként számon tartott Magyar és az ügyvivői testületből tavasszal kihullott Sándor javaslata ellen aláírásgyűjtésbe kezdő szabadelvű értelmiségiek tiltakozásától.
Magyar nem csupán a képviselőjelöltek körében korlátozná a törvény erejével a férfiak számát; az elmúlt években – liberális politikustól legalábbis meglepő vehemenciával – számtalanszor kiállt a pozitív diszkrimináció gyakorlata mellett a közvélemény által teljes joggal hozzá, és nem szocialista utódjához kötött oktatási reform során is. Egyetlen más magyar politikus sem vállalta annyira nyíltan a szülők (a Magyar-féle oktatáspolitikát a miniszter távozása alkalmából méltató Bonifert Mária szerint „egészségtelen társadalmi elkülönüléshez vezető”) szabad iskolaválasztáshoz fűződő jogának korlátozását, mint éppen az előző ciklus liberális oktatási minisztere, az ezredforduló óta a „civilizatorikus állam” apostola.
A liberális értelmiség ekkor is hallgatott; a szabadelvű-konzervatívból vulgármarxistává korszerűsödött Tamás Gáspár Miklós viszont triumfált a szerinte en bloc „cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita”, továbbá „a kitaszított szegényeket mélyen lenéző” középosztály jogainak korlátozása láttán. Ugyanez a Tamás Gáspár Miklós aztán a Demcsák-ügyben egyértelművé tette, hogy a szabad iskolaválasztás jogától csak az általa kollektíven megbélyegzett középosztályt látja helyesnek megfosztani, a gyermekével vasárnaponként a Szent István parkban reprezentációs célból megjelenő budapesti elitet (lásd még: új arisztokrácia) nem.
*
Ennyit a Nádor utcai forradalmár komolyan vehetőségéről, de ideje visszakanyarodni liberális kollégáihoz, akiknek egy része – alighanem kisebbsége – az elmúlt fél évtizedben ellenállt az SZDSZ „civilizatorikus” hajlamú erős embere által képviselt baloldali ihletésű kvóta-őrületnek, viszont – ki tudja, miért – egy adott dramaturgiai pillanatban úgy határozott, hogy mostantól szövetségesnek tekinti a nyugati világ elmúlt évtizedeinek legelszántabb szabadságellenes szellemi irányzata, az amerikai vallásos jobboldal által támogatott Bush-kormányzatot az úgynevezett terrorellenes háborúban. Mintha csak a magyar liberális gondolkodást balról szorongató civilizatorikus gőg kergette volna a jobb sorsra érdemes szabadelvű gondolkodókat nacionalista és vallási megszállottak társaságába – az eredmény mindenesetre legalább olyan riasztó, mint a másik oldalon.
A globális terrorizmus létezése legkésőbb 2001. szeptember 11-e óta nyilvánvaló, ahogy józan ésszel nem vitatható a szélsőséges iszlámizmus előretörése és a terrorszervezetek megélénkülő tevékenysége közötti összefüggés sem. Szeptember 11-e valóban a szabad világ ellenségeinek támadása volt a szekularizált Nyugat ellen; ám a Bush-kormányzat szabadságkorlátozó lépései, az irracionális (és mint kiderült, hazug) indokokkal elindított, éppen az iszlámista szervezetek előretörését eredményező iraki háború a szabad világ és ellenségei közötti konfliktust nettó vallásháborúvá, keresztény és iszlámista fundamentalisták konfliktusává változtatta.
Ahol puszta hitkérdéssé válik az iraki tömegpusztító fegyverek léte vagy nemléte, ahol legfeljebb hitvitákat lehet folytatni a bagdadi vagy guantánamói fogolykínzásokról és jogsértésekről a szabad gondolat elszánt bajnokaival, ott a „szabadságpárti” lózungokba csomagolt héja-retorikának nincs köze sem rációhoz, sem valódi szabadelvűséghez. Az érvek helyét axiómák foglalták el, az öncélú szabadságszeretet és az emberi jogok országhatárokat nem ismerő védelme helyére pedig a 2003-as háborús koalíció országaiban kormányzati szintre emelkedett irracionalitás mentegetése lép.
Erre pedig a magukra valamit adó liberálisok nem mondhatnak mást, mint a baloldal felől érkező civilizátori csábításra. Azt, hogy sem a baloldali ihletésű erőszakos népboldogításhoz, sem bizonyos országok átlátszó ürügyekkel történő, szintén erőszakos „civilizálásához”- sincs semmi közük.
Attól persze még, hogy az egyén szabadsága és méltósága mellett elkötelezett magyar értelmiség színe-virága esetleg leküzdi a bal- és jobboldali civilizátorok „szellemi gyámságát”, még simán elképzelhető, hogy a magyar liberálisok pártja 2010-ben kizúg az Országgyűlésből. Ettől függetlenül érdemes megőrizni a józanságunkat, már csak a saját önbecsülésünk kedvéért is.
