Forrás: Magyar Hírlap

Már megint egy a számvetésre késztető alkalmakból.

Valójában semmi sem kényszerít. Nincs közöm hozzá. Pedig van.

Első közelítés. Hatéves lehettem. Az ember akkoriban praktikus dolgokkal volt elfoglalva, úgymint evés, játék, rosszalkodás. És persze álmok, szorongások: ezek formálták a pszeudovalóságot. A képzeletvilágnak ő volt a legfélelmetesebb szereplője. Akit soha nem láttam.

Egy lusta reggelen ordítás verte fel a Csányi-telep csendjét. Jön a Csorosz! – kiabálta a szomszéd Totyi; de Totyi sem látta még őt, a rettenetest, akkor honnét tudná most, hogy jön és éppen ő jön.

Na, nem is jött.

És sokszor nem jött még, pedig mondták a nagyobbak, majd holnap, aztán megint holnap. Rettenetes egy gyermekkor, mely a Csorosz látása nélkül telik, nem?

Riogattuk egymást a Zöldszeművel is, de az kismiska volt ehhez, mert arról tudtuk, hogy hülyeség, de a Csorosznak lennie kell valahol. A csonka kezű Bercit képzeltük neve mögé vagy a sánta Tónit hoztuk hírbe. A torzonborz, nevesincs öregemberre is gyanakodtunk, aki néha a Limbus felől óvatoskodott be a város sűrűjébe, gyűjtögetni. Vitte a koszos zsákját, vonszolta fáradt testét, jött, aztán eltűnt, elnyelte a Limbus, közönséges nevén a cigánytelep. Talán Csorosz is arrafelé lakhat, gondoltam akkor.

Második közelítés. Mit tett a szegény Pusoma Dénes? Emlékezik-e még valaki a nevére? Aki igen, az tudja, hogy semmit nem tett, nem követte el, amiért évekre börtönbe dugták. Nagy nehezen kiengedték. Nem mondták, hogy bocsánat, tévedtünk. Csak azt, hogy nem gyilkos. Bele lehet ebbe is halni? Bele bizony.

Pusoma Dénes szabadult, de perifériára szorult, nem lelte helyét, nyugalmát. Végül mégis tett valami megbocsáthatatlant. Megölte magát. A halotti torán, ha volt neki egyáltalán, már hiába énekelhették, hogy „Jaj, Devla, na haszár ma”, vagyis, hogy jaj, Istenem, ne veszejts el engem, őt bizony elveszejtette. És eredménnyel segédkezett ebben az igazságszolgáltatás.

Végső megközelítés. Végső? Dehogy! Emlékképeid előjönnek, akár ha a roma holokauszt napja van, akár ha a fiatal kis cigányasszonyt látod, kisgyereke a karján, kezét nyújtja, kér, mert nincs semmije, csak a soványka kis élete, mely életből más életet kéne táplálnia, és adsz, de kis távolságot tartva jelzed, nincs közöd a dologhoz, pedig van, mindenhez van közünk, ha nem is vagyunk éppen felelősek érte.

Csoroszért se voltunk. Féltük őt, a titokzatost, de már elment ebből a világból, a Limbus utcai szegénytelepet is fölzabálta a tömegépítkezés, ami persze nem baj, csak az, hogy minden elmállik, az emlékek is, már felnőtt leszel, mire megtudod, hogy a Csorosz minden volt, csak nem félelmetes. De örökre szótlan.

A táborból, ahol társai meghaltak, szerencsésen visszatért, de annyi szerencséje már nem lett, hogy szólni legyen kedve. Nem is szólt többet, míg meg nem halt, ahogy a Pusoma Dénes is, keresztjüket most már nekünk kell vinnünk tovább, mert bár nincs a sorsuk alakulásában felelősségünk, de van az életért. Amely, ha szerencsénk van, lehet akár emberi is.

Várkonyi Balázs, vezető szerkesztő

Comments are closed.