Magyar karakter: Kömörőt, a Szatmári-sík egykor a Kölcsey-uradalomhoz tartozó falucskáját hiába keresem a világhálón, rendre az angolosabb Komoró jön be a 4-es út mellől, Tuzsér közeléből, amerre a gazdák tüntettek mostanában. Bár tüntetni Kömörőn is volna miért. De ne siessünk. Lassan kell írni, ahogy az Alföld lassú vizei haladnak, jobban kiderül a táj. A Batár, az egyik magyar-ukrán határfolyó partjai például. Itt jöttek át a tankok „56-ban, itt tolják át ma a csempészcigarettát. Mielőtt a Tiszába torkollna, a Batár a határról belefolyik a Magyar nagylexikonba, körülnéz, de hiába keresi magát, nincs benne. Azokban az években, amikor a Batár még magyar-szovjet határfolyó volt, a térképeken sem jelölték. Oda azóta fölverekedte magát, de abból a nemlétből, amelybe fél évszázadra taszították, a lexikonba még nem tudta magát beküzdeni.
A közeli orosz, ukrán, román elnevezések alól is szivárognak már föl a magyar helynevek; eltüntetett és elő-előkerülő Magyarországok ködlámpái. Ami a Batár-parti, Uszka nevezetű egykori irtásfalu emlékművének mécsese is. Félbevágott világtojásra vagy jurtára emlékeztető fakápolna az emlékmű, benne harminc különböző kopjafa a második világháború frontjain, a zsidóüldözések következtében és a malenkij robotban elpusztult harminc uszkai emlékére, középen a világfa törzsénél síró asszony. Helybeli faragta: Erdélyi Tibor, az édesapjának is emléket állítva. Öt évtizednek kellett a háború után elmennie, hogy 1992-ben Uszka fába faraghassa emlékezetét. És mire a közösségi emlékezet végre szabadon feldolgozhatná az eseményeket, már szinte csak a történészek tudják, hogy mi történt.
Ma a tudomány, a médiumok helyettesítik a közösségi feldolgozást. Meg a pletyka és a folklorizálódva terjedő városi legendák. De vajon pótolják-e? Ha a közeli Penyige kilenc leánykája nem 1905 májusában, hanem vagy húsz évvel később fúl a Szenke vizébe, és bemondja a rádió, a tragédiából hír lesz, információ, nem pedig – az utolsó! – országjáró, históriás ballada: „Szatmár megye Penyige községe, / Kilenc kislány belehalt a vízbe, / Szenke vize száradj ki, apadj ki, / De sok anya könnyét csaltad ki.”
Kömörő, Uszka, Penyige… A Felső-Tiszavidék falvai. Kölcse, Szatmárcseke… Közös jellemzőjük, hogy 1910-ben mindegyiknek sokkal több lakosa volt, mint ma. Kömörőn az 1910-es 794-hez képest mára kétszázzal csökkent a lélekszám. De ahhoz mérve, hogy e két időpont között voltak ezren is, négyszázzal fogyatkoztak.
Ünnep van a „kömörei” hatablakos, kazettás mennyezetes református templomban, amikor ott járok: néhai nagytiszteletű Török József esperes lelkipásztor, 1919-1959 közötti hűséges szolgálatára aranybetűkkel emlékező fehér márványtáblát avatnak. „Török József feladatának tekintette a gyülekezet és a falu építését” – mondta Asztalos László, Kömörő mai lelkipásztora. Sokan megszólaltak mások is, hogy Török József nagytiszteletű úr érdemeit sorolják. Nem kisebb notabilitás is, mint a tiszántúli református egyházkerület püspöke, Bölcskei Gusztáv. De amit az ünnepi beszédekből még idézni szeretnék, azt Bartha Gyula esperes mondta, nem is a papról, hanem a papnéről, Antal Rozáliáról, aki Brassóból, a mátkaság határtalansága után, feleségnek már határon keresztül érkezett Kömörőbe, ahol „jó papné volt, vállalta, hogy üveg a parókia fala”. Ez Török nagytiszteletű úrnak és élete párjának üzenete a ma számára: építeni a közösséget és becsületesnek maradni. És még valami, ami nagyon fontos egy olyan korszak után, amelyben igen előtérbe helyezték város és falu között a különbség eltüntetését. A különbség megmaradt, de az eltüntetés oly módon mégiscsak sikerült, hogy falun és városon egyaránt sokat rontottak.
Debrecenben, 1963-ban keltezett visszaemlékezésében így ír Török József a feleségéről: „Jó barátai lettek a falusi asszonyok, a gyülekezet asszonyai, akik vidám szívvel tanítgatták a falusi asszonyi élet mesterforgásaira, ő meg a városi élet egy és más praktikus részleteivel adott nekik ezért hálát és köszönetet. A falu és a város ím egymásra találtak.” A modernizáció szerves, a közösség belső életében fejlődésnek induló csírájáról beszél e néhány idézett szó. Ma újra ezeket a kérdéseket teszi föl nekünk az élet.
Szabadkeresztény gyülekezetükben rendezett, de nagyon szegény életet élő, nem ivó, nem dohányzó uszkai cigányok hogyan jutnak tovább? Hogyan szereznek olyan, korszerű tudást, amelyből meg is élhetnek? Az utcaképét szépítő Kömörőn mitől lesz munka, hogy a házak elé kitett virágosládák mögötti portáikon meg is éljenek az emberek? Hogyan lehet megfordítani, hogy ne a temetés, hanem a születés legyen több?
Zelei Miklós
