„Ötvenből két embert találtam, aki magától, minden külső kényszer nélkül adta fel magát, és férfiasan vállalta a felelősséget, majd bocsánatot kért. Az összes többi eset mind az önlegitimáló hazugságok csoportjainál sűrűsödött. A legtöbben még azt követően is képesek voltak hazudni, hogy dokumentumok, tartótisztek vallomása és pénzfelvételi jegyzőkönyvek igazolták az érintettségüket” – nyilatkozta példaként Kenedi János annak kapcsán, hogy milyen hatása volt a Kádár-rendszernek.
Az állambiztonsági iratfelszabadítással megbízott bizottság elnöke szerint hozzászoktatták az embereket a hazugsághoz, de az állambiztonsági múlt feltárása „egy új szocializációs folyamatot nyitna meg az emberek számára, amelyben van helye az őszinte és erkölcsös viselkedésnek”.
Az elmúlt évtizedekben, akár az állambiztonsági múlt feltárása, akár a sajtószabadság érdekében, mindig a közéleti hazugságok ellen harcolt. Miért fontos ez Önnek?
– A demokrácia nem működhet a legnagyobb átláthatóság garanciái nélkül. Minden hazugság, de politikai értelemben főleg a közéleti hazugság termeli azokat a problémákat, amelyekre aztán rátelepednek a politika élősködői.
A hazudozás és a hozzá kapcsolódó titkolózás gátja az államszervezet és a demokratikus közélet számon kérhetőségének, pedig ez a civilek alkotmányosan biztosított joga. A hazudozás álügyeket termel. Azok pedig folyvást rettegésre kényszerítik az „elkövetőket”. Ez a rettegés pedig deformálja a demokráciát, és kontraszelekciót okoz.
Ez a közéleti megközelítés, de személyesen mi az az indok, ami miatt az ilyen ügyekkel foglalkozni kezdett?
– Megvallom, eddig ezt a kérdést még senki nem tette fel nekem. Ez a legszemélyesebb ügyem. Édesapámat elvitték munkaszolgálatba, és végigjárta az összes borzalmat, a Don-kanyart is beleértve, majd orosz fogságba esett. 1946-ban Bukarestből harminchat kilósan, egy tífuszkórházból került haza. Ő nevelt föl. Nagyon bensőséges viszonyban voltunk, de sohasem árulta el, hogy mi zsidók vagyunk.
Hatvanéves korában agytrombózist kapott, tizenkilenc éven keresztül én ápoltam, és a betegség közben már nem bírta tartani a titkot. Felnőttként tudtam meg, hogy kisgyermekkoromban azokat a dalokat énekelte nekem például fürdetés közben, amelyeket azoktól a sváb keretlegényektől hallott, akik a Don-kanyarban néha felkergették egy fa jéggé fagyott ágaira. Apám abban reménykedett, hogy ha elhallgatja a zsidó származásunkat, akkor nem támad föl többé az antiszemitizmus. Ezzel az életstratégiával azonban tönkretette a gyermekéveimet.
56-ban, kilencévesen üzenethordó futárként rohangásztam a XI. kerületi felkelőcsoportok között. 57-ben boldogan ültem be a hittanórára, amit – ugye – „mi” forradalmárok harcoltunk ki. A negyedik vagy ötödik órán félrehívott a tisztelendő atya: „Kenedi fiam, biztos, hogy te a megfelelő hittanórát választottad?” – kérdezte.
Tehát tudatosan választotta a „hazugságellenes” témákat?
– Ez csak az egyik indítékom. Minden vágyam az volt, hogy politikai újságíró legyek, de hamar kiderült, hogy ez a Kádár-rendszerben hazug kompromisszumokkal lehetséges csak.
Az 56-os lojalitás miatt úgy gondoltam 1968-ban, hogy a cseh reformok tovább fognak vinni valamit a magyar forradalomból. Csehszlovákia megszállásakor lemondtam az állásomról a Budapester Rundschaunál, s elmentem a Magvető Kiadóhoz irodalmi szerkesztőnek. Másfél év múltán itt ért utol az okkupáció, bíráló véleményemért rendőri figyelmeztetést kaptam, amit nem akartam aláírni. Ezt követően foglalkoztatási, publikációs és utazási tilalom alá estem, gyakorlatilag egészen 1990-ig, mintegy húsz évig. Azt gondoltam, hogy ha a legális sajtóban csak súlyos kompromisszumok árán lehet dolgozni, akkor kell egy másik nyilvánosságot nyitni, ahol lehet egyenesen és őszintén beszélni. Ezt neveztük többedmagunkkal második nyilvánosságnak. (folytatás)