. évfolyam . szám,
Érdekes megfigyelni, hogy a kádárista múlthoz való viszony tekintetében milyen politikát folytat a baloldal. Medgyessy Péter emlékezetes lelepleződése és talán még elképesztőbb önfelmentő beszéde óta világosan látszik: a szocialista párt a múlt tisztára mosásában érdekelt. Horn Gyula mind a mai napig vállalja pufajkás szerepét, s az épp regnáló baloldali kormányok rendre meg is kínálják egy-egy állami kitüntetéssel, arra törekedve, hogy ezáltal mintegy hivatalos rangra emeljék törekvését.
Nincs abban semmi csoda, hogy a szocialisták megpróbálják aláásni a rendszerváltás intézményrendszerének elvi alapját. Számukra kétszeresen is fontos, hogy a múltat rózsaszínűre fessék. Nemcsak személyes politikai szerepvállalásuk fenntartása miatt fontos ez. Pártként is igaz rájuk: támogatottságuk a kádárista nosztalgiák dédelgetésének függvénye. Ha valaki ma bekapcsolja a köztelevíziót, hirtelen azt hiheti, időgépbe ült: a hetvenes évek Magyarországára csöppent. Kapóra jött ehhez a televíziózás ötvenedik évfordulója, de már a PR-akció előtt is világos volt: a köztelevízió nem megújulni kíván, hanem épp ellenkezőleg, állami televíziós múltját emeli piedesztálra. Ugyanez a múltpolitikai propagandacél élteti a Slágerrádiót vagy a beatgeneráció baloldali politikai célú felhasználását is.
Gyurcsány Ferenc – e tekintetben – persze kicsit kényelmetlenül jött elvtársainak. Ő ugyanis nem a múlt eltörlését vagy megszépítését tekinti feladatának, hanem bevált eszközével hazudja a múltat. Az ötvenhatos mártír, Nagy Imre örököseként kíván fellépni. Vagyis figyelmen kívül hagyja a hátország politikai beidegződéseit, saját imázsának ápolása vagy legalább kozmetikázása céljából az ellentábor egyik ikonját próbálja nemes egyszerűséggel lenyúlni.
Az is lehet persze, hogy a miniszterelnök múlthazugságának hátterében azok a tanácsadói állnak, akik az SZDSZ holdudvarából ejtőernyőztek még épp időben a környezetébe. Hisz ahogy az ügynökkérdés újbóli felmelegítése is mutatja, a múlt aktuálpolitikai használatában a magát liberálisnak valló baloldali kis párt a gyakorlottabb. Elég csak kizárólagos felségterületükként kezelt témájukra, a holokauszt politikai aduként való kijátszására gondolnunk. Az SZDSZ megpróbálja magát a múlt erkölcsi bírájaként feltüntetni, s ezzel nemcsak a közfigyelmet tudja elterelni az aktuálpolitikai kudarcokról, de magát a többi párt fölé is helyezi. Az a célja, hogy metapárttá váljon, amely a többi párt értékelésére, felülbírálatára hivatott.
Első látszatra nincs abban semmi különös, hogy a kádárista múlttal lepaktáló magyar liberálisok ismét az ügynögymúltban kívánnak turkálni. Nyilvánvalóan aktuálpolitikai fegyvert látnak benne, amit csak megkönnyíthet, hogy sok tekintetben különleges hozzáférésük volt a kétes hitelű adatbázishoz, például Kuncze Gábor belügyminisztersége idején. Azt a nehézséget pedig, hogy az SZDSZ a baloldali múltpolitika másik pólusát képviseli – amennyiben számukra nem a múlt eltörlése vagy megszépítése, hanem szelektív felmutatása a fontos -, jól tudják kezelni. A jelek szerint e cél érdekében a szabad demokraták ismét szövetséget kötnek az állampárt utódjával. A szövetség árulkodó jele, hogy a szamizdatos-liberális alapító atya, Kenedi János által vezetendő „független” szakértői bizottságban igen erőteljesen képviselteti magát az MSZP-közeli Politikatörténeti Intézet (volt Párttörténeti Intézet) éppúgy, mint a Kuncze idején főlevéltárosi feladatot ellátó Varga László. Az SZDSZ az általa rekonstruált múltat pörölyként akarja használni, mellyel reményei szerint a politikájával kapcsolatos kritikákat hatékonyan szét lehet verni, s e cél számukra szentesíti az eszközt: a szocialistákkal kötött újabb kétes alkut.
