Al-Hazuz beszámolója szerint fogságának legborzasztóbb része maga a kiszabadulás pillanata volt: „Amikor az őrök beléptek a cellámba hajnali fél négykor, a szokásostól eltérően nem üvöltöztek és nem zörögtek a kulcsaikkal, helyette csak azt suttogták: „Asraf, Asraf, kelj fel! Látogatód jött”. Felpattantam, az órára néztem és valami borzasztó, vészjósló érzés kerített hatalmába”- idézte fel a történteket al-Hazuz, aki abban a pillanatban azt hitte, le fogják lőni, s később azzal magyarázzák majd, hogy meg akart szökni.
A következő percek eseményeiről így számolt be a palesztin orvos: „Néhány perccel később a börtönfelügyelő irodájában álltam, s az ujjlenyomatommal kellett igazolnom, hogy Bulgáriába akarok menni. Az egészet videóra vették. Ezután odavittek a nővérekhez, majd ki a repülőtérre. Ott még egyszer megkérdezték, hogy nem akarok-e Líbiában maradni, de én azt válaszoltam: Tönkretettétek az életemet, a családomat és a nővérek életét is. Egy percig sem akarok tovább itt maradni”.
Ezután mind a hatan felszálltak a Bulgáriába tartó repülőgépre az EU külügyi biztosa, Benita Ferrero-Waldner és a francia elnök felesége, Cecília Sarkozy társaságában: „Ültem a gépen, olyan volt, mintha újjászülettem volna. Ahogy felszálltunk, tudtam, hogy eljön a nap, amikor nem leszek majd képes felfogni, hogy élhettem túl ezt a nyolc évet, s nem tudom majd senkinek elmagyarázni, mi történt velem az évek során”.
Elkezdődik a pokol- „lőjetek le nyilvánosan!”
Al-Hazuz beszámolója szerint élete 1998-ban vált pokollá, amikor tanulmányai befejeztével elkezdett dolgozni a bengázi kórházban, s egyik napról a másikra megvádolták több száz gyerek HIV-vírussal történt megfertőzésével. A vád villámcsapásként érte. Egy, a kórház betegei körében végzettAIDS-vizsgálaton a hivatalnokok azt mondták neki: „Több száz fertőzött gyerekünk van, és tudjuk, hogy te vagy a hibás. Te fertőzted meg őket a vírussal”. Az orvos erre így reagált: „Ha ez igaz, lőjetek le nyilvánosan Bengázi főterén”.
Még a rácsok mögött (Fotó:MTI/AP)
Az orvos beszámolója szerint Bengázi akkoriban háborús övezet volt, radikális iszlamisták harcoltak az utcákon, rengeteg volt a sebesült, a higiéniai állapotok pedig katasztrofálisak voltak: „Nem volt elég tűnk, a sterilizáló felszerelés nem működött, s a köldökzsinórokat is ugyanazzal az egy ollóval kellett elvágnunk. A HIV-vel fertőzött gyerekek 70 százaléka a hepatitis B-t is elkapta”. A hepatitis járványt később több bírósági szinten is megerősítették.
Az első, 1998-as „rutinnak” nevezett kihallgatás után legközelebb 1999-ben keresték fel al-Hazuzt a hatóságok: „A következő tíz hónap olyan volt, mintha eltűntem volna a föld színéről. A szüleim kerestek kórházakban, a halottak listáin, rengeteg idejükbe telt, amíg rájöttek, hogy letartóztattak”- mesélte az orvos. „Az év januárjában bilincsbe vertek, egy fekete maszkot tettek az arcomra, s egy rendőrautó csomagtartójába tettek. Négy órát utaztunk így, ami négy évnek tűnt”.
„Ocsmány söpredék” – elindult a kínzások sora
A következő napon két férfi kezdte verni: „Azt üvöltötték: te fertőzted meg a gyerekeket, a CIA és az izraeli hírszerzés küldött. Kémkedni jöttél az országunkba, azzal a külföldi nővel, akivel együtt hálsz, te ocsmány söpredék”. Ezt követően egy Tripolitól négy kilométerre lévő épületbe vitték a férfit egy rendőrkutyákat őrző farmra: „Az ő szempontjukból ideális volt a hely, mert senki nem hallotta meg, ha kiáltottunk”.
„Az első néhány napban három kutyával zártak össze. Azt parancsolták az állatoknak, hogy támadjanak rám. A lábam tele volt sebekkel. Egy hatalmas lyuk volt a térdemen. Ugyanabból az edényből ettem, mint a kutyák. Az öt nővért eközben ugyanebben a kínzóépületben tartották. A fogva tartóink minden nap elmondták: „Addig kínzunk, amíg nem vallotok színt”. Ez hónapokig így ment.
Drótot kötöttek a péniszemre és egy 40-szer 40 méteres szobában rángattak körbe-körbe. Üvöltöttem és sírtam. A leggyötrelmesebb eszközük az elektromos sokkoló volt. Az egyik végét az ujjaimhoz kötötték, a másikat a nemi szervemhez, s az áramütést fokozni is tudták. Ha már elájultam, hideg vizet öntöttek a meztelen testemre és újrakezdték”.
„A testvéred vagyok és megerőszakolnak”
Al-Hazuz nem tudott még olyan jól bolgárul, hogy kommunikálni tudjon a nővérekkel, de többször is volt rá példa, hogy közös helyiségben kínozták őket: „Láttam őket félmeztelenül, s ők is láttak engem teljesen csupaszon, amikor az elektrosokkot kaptuk. Szégyellek beszélni arról, mit csináltak a nőkkel: megerőszakolták őket és Krisztinát arra kényszerítették, hogy helyezzen fel egy üvegpalackot a vaginájába. Egy ponton túl, amikor Nasja nem bírta tovább, megpróbálta felvágni az ereit egy üvegdarabbal.
Ők is átélték az összes kínzást (Fotó:MTI)
A cellám olyan kicsi volt, hogy nem lehetett benne lefeküdni. Egy évig mellkasig felhúzott lábakkal aludtam, s folyamatosan attól rettegtem, hogy elvesztem a józan eszem. A legrosszabb viszont az, hogy azzal is megfenyegettek, hogy a családomat is megkínozzák, s a szemem láttára erőszakolják meg a nővéreimet. Isten után számomra a családom a legszentebb dolog. Aztán behoztak egy lányt s csak annyit hallottam, ahogy kiabál: „A testvéred vagyok és megerőszakolnak””.
Celláról cellára – „úgy éltünk, mint a szardíniák”
Al-Hazuz ezen a ponton érezte úgy, hogy feladja a harcot, és akár saját maga ellen is képes beszélni: „Mondjátok meg mit akartok, akármit aláírok”. A következő két évet Tripoli börtönében töltötte, ahol az 1,8×2,4 méteres cellákban nyolcan laktak: „Két órás turnusokban próbáltuk váltani egymást az alvásban. Egy évvel később egy 5-ször tíz méteres cellába kerültem, ahol hetvenen laktunk. Ha marháim lettek volna, akkor sem tartottam volna őket ilyen szorosan. Úgy éltünk, mint a szardíniák”.
2002 februárjában, Kadhafi fiának köszönhetően visszavonták azt a vádat, hogy al-Hazuz államellenes összeesküvő volt, de a 426 gyermek megfertőzéséről szóló vádat továbbra is fenntartották. Ezután sokkal jobb körülmények között éltek: „egy négy szobás kertes házba kerültünk házi őrizetbe. Nem volt több kínzás. Igaz, hogy mindenhova csak rendőri kísérettel mehettünk, de nézhettünk TV-t és fogadhattunk látogatókat is”.
Ezután kezdődtek meg az intenzív tárgyalások az öt nővér és al-Hazuz szabadon bocsátásáért. Annak ellenére viszont, hogy több szakértő is megállapította a gyanúsítottak ártatlanságát, a bíróság 2004-ben váratlanul halálos ítélettel sújtotta őket.
„A következő állomás a Tripoli börtön halálraítélt cellasora volt. Ott mindenki a kivégzésére várt. Mindenkinek meg kell halnia egyszer, de borzasztó volt átélni, hogy akivel néhány órája még megosztottad az ételed, elviszik, és a következő, ami hallasz, az a lövések zaja”.
„Tudjuk, hogy ártatlanok vagytok”
Csak 2005-ben derült ki számomra, hogy életben maradok. Ferrero-Waldner ekkor meglátogatott és azt mondta: „Nem vagy egyedül. 25 európai ország támogat. Mindannyian meg vagyunk győződve róla, hogy te és a nővérek ártatlanok vagytok”.
Al-Hazuz beszámolójában a következő fontos momentum, amikor arról mesél, amikor kiszabadulásuk után Szófiába érkeztek és a bolgár elnök, Parvanov kegyelmet adott nekik: „Úgy éreztem, szárnyaim nőttek. Otthont és pénzügyi támogatást biztosítottak számunkra, s az orvosi tanulmányaimat is befejezhetem ingyen”.
„Már nem idegesítem magamat azzal, hogy a megfertőzött gyermekek szülei azt követelik, küldjenek vissza Líbiába, holott régóta tudják, hogy ártatlanok vagyunk. Mindezek ellenére harcolni fogok, ha kell, az életem végéig, hogy tisztázzam a nővérek és a saját nevemet az arab világban”.
