Felülírott meglehetősen ritkán szokott az őstermelők előfordulási helyeként ismert piacok közelében járni. Merthogy családjának nőtagjai fenntartásokkal viseltetnek a kultúrnövények állagával összefüggő tapasztalatait illetőleg. Ámde egyszer – jó néhány éve – a mozgáskorlátozott szomszédhölgy elszalajtotta a primőráru-lerakatig, hozna burgonyát a délebédhez. Oda is baktatott, rábökve a legelső útjába eső árus standján tornyosuló krumplihalomra. Szólván, abból kérne fél kilót. Amikor zacskóban elérakták, hozzátette, nyugtát vagy blokkot is adjanak.
A gazdatársadalom pult túloldalán álló képviselője erre annyit dörmögött, „mink olyat nem szoktunk”, merthogy nem előírás. E cikk szerzője visszaszólt, hogy ne mondjon ilyet, hisz minden ilyen készpénzes tranzakció számlaadási kötelezettséggel jár. Gyanakodva nézett vissza, láthatólag azt találgatta, melyik planétáról csöppenhetett ez ide, ahol még az APEH-ellenőr se jár. Mormogott valamit arról, hogy forduljon nyugodtan a piacfelügyelőhöz, s undortelt tekintettel vágta elé a nejlontáskát.
Szerénységem ekkor tapasztalta meg legelőször: a földmíves nép öntudatos krémje nem egyszerűen hiszi, hanem tudja: rá a természet és a piac törvényei nem vonatkoznak. Annyiban persze igen, hogy a fagy (netán aszály) vasfoga elvégzi ültetvényén a rombolást. De ennek következményeit ő nem érzi. Neki alanyi jogon dukál kártérítés az adómentesség és a területalapú zseton mellé. S még így is kesergősre görbült, homlokrácoktól felhőzött arccal pökik oda stúdióbeszélgetéseken a civil érdekvédőbe lement Torgyán-árvák, hogy a gazdaember másodrendű polgár ebbe” a bitang világba”.
Bizony így van, ki merné vitatni. A fővárosi populáció tényleg urbánus übermenschek gyülekezete. Nyilván ennek megnyilvánulása, hogy amennyiben egy gyártelep, diszkó, pornómozi, fogorvosi rendelő, bútoráruház, nonstop kisbolt leég, a tulaj pedig önkormányzatnál veri az asztalt, hogy adóforintokon újítsák fel az üzletét (mi több, az elmaradt hasznot is perkálják ki), jobb esetben ügyintézők simán körberöhögik. Ha morózusabb irodistát fog ki, az hívja a biztonsági őrt, hajítsa ki ezt a hupikékben játszó fejjel ordibáló lúzert, s még félhangosan utána dobja a szavakat, miszerint „nekem hőzöng a tahóarcú pöcs, ahelyett, hogy biztosítást kötött volna.”
Valszeg jómagunk is felsőbbrendűségtől eltelt kozmopolita gyökérnek minősülünk. Pontosabban még annak se, hisz épp a magyar ugarba kapaszkodó hajszálgyökereink hiánya miatt vagyunk képtelenek átlátni a mezőgazdaság nemzetfenntartó jellegét. Főhajtás helyett inkább azért lázongunk, miszerint a szerkesztőség csődbemenetele esetén mi nem tarthatjuk a markunkat Állam Bácsinál.
Persze agráriumunk traktortulajdonos rétege is bolond lenne, ha nem demonstrálna ama rendszer lebontása ellen, amelynek kasszája egyforma gyorsasággal csengeti ki a lóvét, akár hatot, akár vakot vet neki az anyatermészet kockajátéka. Az ő motivációjuk tehát világos. Gráf József miniszteré is, aki szerint, „nem teljesíthető a petíció azon elvárása, hogy a Kormány, átvállalva minden vállalkozói kockázatot, a káreseményekből adódó veszteséget azonnal, és feltétel nélkül térítse meg, és még a legkedvezőtlenebb körülmények között is biztosítsa a nyereséges gazdálkodás feltételeit. Ez teljesen irreális lenne, és sehol a világon, még a nálunk jóval gazdagabb országokban sincs ilyen gyakorlat.” A deficites agrárselejtet gyártó kőkorszaki mentalitás végre nem szent tehén. Csak vissza ne szívja.
Mindkét álláspont eredője levezethető. A falusi agrárjunkie követeli szokott adagját. Őközte és a valódi drogos közt annyi különbség, hogy utóbbi fizet a napi betevő dózisért, gazdánk viszont ingyért akarja. A dealer viszont immár baseballütővel, pardon, petrencerúddal kergeti a nyavalyába, kifogytam, nem érted, wazze?! Menjé” elvonóra! Ami a belpolitikai haszonelv mércéjével felfoghatatlan, az a legnagyobb ellenzéki párt hozzáállása. Font Sándor legutóbb képes volt olyan mondatszerkezetet összehozni, hogy „a drasztikus drágulásnak a megelőzése érdekében enyhíteni kell a gazdák bevételéhségét.” Tessék mondani, ki nem éhes bevételre ebben a kurva országban, hogy szeretett miniszterelnökünk jelzős szerkezetét citáljuk?
Persze mondhatnók, az oppozícióban levés velejárója, hogy a teljesíthetetlen, irreális követeléseket is meglovagoljuk. Csakhogy ennek így sírás lesz a vége, nem választási győzelem. Ha ugyanis a zemberek közül több millióan bevételre éhesen nyelik az éhkoppot, s azt látják, közteher-pengőikből néhány tízezer zsírosparasztot stafírungolnak, akkor feldől náluk a pohár, de nagyon.
Sebaj, Viktor népe kétszer bukott nyerő helyzetből, a harmadikat is túl fogják élni. A jövő politikatörténészeire vár a feladat, hogy kiderítsék, a Fidesz miért a Horthy-korszak leginkább kudarcos, no future tradícióit vállalja be. Árvalányhajas hagymázat, az őszintétlen vidékmajmolást, az irredenta lovasnomád harcmodort, a Bocskai-mentés szopránhörgést, a pásztorbottal megspékelt Szent Korona-okkultizmust, Wass Albert nacionalista realista (nacreál) műveit. A virtuskodó látszatot. S pont az egyetlen működőképes dolgot nem.
Úgy ám, a rentábilis, piacképes nagybirtokot. Amelyet bűncselekményszámba ment 1945-ben – földreform címszó alatt – versenyképtelenné aprózni. Hogyan lehetne meggyőzni erről a jobbos fanklubtagság zömét? Talán Borbás Marcsi Családmese c. műsorába elhívhatnának egy polgári nagycsaládot, ahol a dédnagypapa a Festeticsék vagy Eszterházyék egyik jószágigazgatója volt. Az ő hagyatékáról szólva elmagyarázhatnák: a mezőgazdasági nagyüzem kitűnően prosperált, s attól, hogy a komcsik trágyadombot csináltak belőle, ez nem változik.
Nem is osztottak földet a nagyságosék, akárhogy követelték a nyilasok. Tudták, ahogy a melósnak nem a gyár kell, úgy a parasztnak sem a föld. Hanem tisztes megélhetés. Igaz, ezt nem adták meg neki. Így hát elhitte, az a zsebkendőnyi termőterület lesz a megváltás. De azért mondatna a vén intéző további érdekes dolgokat a sírból. Például, hogy gróf Bethlen István az agrárreformnak csúfolt önkényes földkisajátítást ugyanúgy rablásnak tartotta, mint a zsidóvagyon elkobzását. Így aztán ma a konzekvens jobboldali agrárpolitika úgy szólna: világ nadrágszíjparcellái egyesüljetek! Mert a föld azé, aki nyereségesen megműveli. Közép-és nagyméretű farmgazdaságok kellenek. Nyugati tőkebefektetők által modernizálva.
De a poszttorgyáni jobbosok egyetlen dolgot örököltek a kormányzó lovastengerésztől: a debil, stupid, kincstári lózungoktól hemzsegő parasztromantikát. Ezért tartják falurombolásnak, ha a düledező postaépület helyett járművön házhoz megy a levélfelvétel. Amennyiben napi öt utasért nem üzemeltetnek vasúti szárnyvonalat. Ha aprófalvak penészes falú elemi iskoláinak összevonásával számítógépes kistérségi tanintézményt gründolnak. Mikor bevallják: a több mint háromezer települési önkormányzatból minimum ezer-ezerötszáz feleslegesen nyeli a pénzt.
Remélhetőleg Orbán észbe kap, s tudatosul benne: azoknál a szánalmas bugrisoknál, akiket a fentiekben illusztrált demagóg szófosással bevihetnek a málnásba, csak nagyobb hányadot képviselnek a nagyvárosi (és vidéki) adófizetők, akik előbb-utóbb rájönnek: elmaradott térségekbe, piacképtelen ágazatokba önteni a dotációt úgy, hogy fejlődés helyett felélésre játszanak, korántsem nyerő. Különben harmadszorra is marad Fletó. Amiért csak magukat okolhatják. Először azért buktunk, mivel csaltak a komancsok, másodszor azért, mert hazudtak. A harmadik zakó indoklásáéra azonban ilyen snassz kifogás nem elég. Kell valami penge összeesküvés-elmélet. Mondjuk Gyurcsányék paranormál energiamezővel aszályt csináltak a birka nép szürkeállományának ereiben. Na, ez jó lesz.
