JEGOR GAJDAR
A szovjet összeomlás – gabona és olaj
Legutóbbi könyvem – Egy birodalom pusztulása: tanulságok a modern Oroszországnak – megírására többféle jelenség ösztönzött. Az első az olajárak emelkedése volt, amely reálértéken számítva megközelítette a Brezsnyev-éra végére jellemző szintet. A másik a mai orosz társadalomnak és populáris kultúrának az a hajlama, hogy mitizálja a késői szovjet korszakot. A mítoszok közé tartozik az a hiedelem, hogy a Szovjetunió lendületesen fejlődő szuperhatalom volt, amíg a hatalombitorlók bele nem fogtak katasztrofális reformjaikba. Az oroszoknak legalább hatvan százaléka meggyőződéssel vallja ezt a hibás történelemértelmezést.
Ennek a mítosznak veszélyes történeti precedensei vannak – nevezetesen a két világháború közötti Németországban. Úgy szólt a legenda, hogy Németországot nem a háborúban győzték le, hanem a szocialisták és a zsidók „döfték hátba”. Ezért a rögeszméért bizonyos mértékig a demokratikus német kormány viselte a felelősséget, mert nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni az anyagokat arról, mi történt valójában az I. világháborúban és utána. A szovjet összeomlás dokumentumaihoz is mind kevésbé lehet hozzáférni, ám sikerült publikálnunk néhány anyagot, amely segít megmagyarázni mindazt, ami országunkban végbement.
Nem gondoltam volna, hogy ez a könyv – amelynek a fele táblázat, grafikon és hivatalos szovjet dokumentum – bestseller lehet a hazámban. Mégis az lett, és ez felcsillant némi reményt.
Gabonahistória
A Szovjetunió összeomlásának története leegyszerűsítve nem más, mint a gabonáról és az olajról szóló elbeszélés. Ami a gabonát illeti, a Szovjetunió sorsát megpecsételő fordulat az 1928-29. évi gazdasági vitával kezdődött. Az akkori szovjet miniszterelnök, Alekszej Rikov és a kommunista párt főideológusa, Nyikolaj Buharin többek között az egyéni mezőgazdálkodás és a piac megőrzése, a pénzügyi stabilitás megszilárdítása mellett kardoskodott – de ragaszkodott a párt politikai fennhatóságához. A szovjet vezetőség végül is nem ezt az utat választotta. Joszif Sztálin célravezetőbbnek látta volt a paraszti tulajdon kisajátítását, az erőltetett kollektivizálást és a kötelező gabonabeszolgáltatást. A hozzáférhető dokumentumokból ítélve a döntés viszonylag egyszerű meggondoláson alapult. Buharin és Rikov lényegében azt mondta Sztálinnak: „Egy paraszti országban nem lehet erőszakkal kicsikarni a gabona beszolgáltatását. Ebből polgárháború lesz.” Mire Sztálin: „Én akkor is megcsinálom.”
Ennek az agrárpolitikának katasztrofális eredménye volt: a termelékenység olyan meredek zuhanása, amilyenre a XX. század során egyetlen nagy országban sem találni példát. A probléma lényegét jól összefoglalta Nyikita Hruscsov a többi pártvezetőnek küldött levélben, ezzel a mondandóval: „Az utóbbi tizenöt évben nem tudtuk növelni a gabonabegyűjtést. A városi lakosság közben rohamosan növekszik. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást?”
Az ötvenes évek elején újabb vita robbant ki a szovjet vezetők között. Az egyik álláspont szerint a délorosz és ukrán „csernozjom-övezeten” kívüli, kevésbé termékeny mezőgazdasági területeken kell javítani a helyzetet. A másik oldal a szocialista tervgazdálkodás eszköztárát hasznosította volna, nagyszabású programok és az erőforrások koncentrálása útján. Sokan sejtették, persze, hogy ez a stratégia hosszú távon még nagyobb ingadozásokhoz vezet a termelésben. De a kételyeket félresöpörték, és a megművelt területek növelése valóban hozott átmeneti, taktikai sikereket. Az ötvenes évek közepe és a hatvanas évek eleje között jelentősen nőtt a szovjet gabonatermelés. Csakhogy kevés volt a művelésre alkalmas föld, a városi népesség viszont tovább növekedett. A hatvanas évek végére egyértelművé váltak ennek a programnak a hiányosságai.
Hruscsov 1963-ban arról értesítette a szovjet tömb vezetőit, hogy a Szovjetunió többé nem tudja ellátni őket gabonával. Ebben az évben a szovjet állam tizenkétmillió tonna gabonát vásárolt – ráköltötte az ország aranytartalékának egyharmadát. Hruscsov kommentárja: A szovjethatalom még egyszer nem viselhet el ekkora szégyent.” Az állami gabonatermelés stabilizálódott, és a szovjet vezetőség minden próbálkozása ellenére megmarad a 65 millió tonnás szinten a nyolcvanas évek végéig. Ám a városi népesség tovább nőtt – nyolcvanmillió fővel.
Az I. világháborúig Oroszország volt a világ legnagyobb gabonaexportőre – lényegesen nagyobb, mint az USA vagy Kanada. Most a világ legnagyobb gabonaimportőrévé vált. A behozott terményért pedig keményvalutában kellett fizetni. Persze, más országok, például Japán, szintén nagy mennyiségben importáltak gabonát és más mezőgazdasági terményeket. De ők elegendő feldolgozó-ipari terméket tudtak exportálni.
A „szocialista iparosítás” eredményeként a szovjet ipar erre képtelen volt. Nyikolaj Rizskov, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke egy másik összejövetelen félreérthetetlen keserűséggel szólt erről: „A mi gépipari termékeink senkinek sem kellenek. Ezért exportálunk főleg nyersanyagokat.”
Olajhistória
A szovjet vezetőség rendkívüli szerencséjére majdnem ugyanakkor, amikor súlyos gondjai támadtak a gabona-behozatallal, hatalmas kőolajtartalékokat fedeztek föl a tyumenyi körzetben. Nyugat-Szibériát már 1970-ben világviszonylatban is fontos olajvidékként tartották számon. A következő tizenkét évben a térség olajtermelése tizenkétszeresére nőtt. Az iparág szakemberei arra figyelmeztették az SZKP vezetőségét és a kormányt, hogy a termelés csak súlyos technikai nehézségek árán növelhető tovább az addigi ütemben. A politikai vezetők azonban közölték a kőolaj-bányászati minisztériummal, hogy nincs más választása. Koszigin miniszterelnök időnként kétségbeesetten felhívta a Tyumenynyeftyegaz főnökét, Viktor Muravljenkót: „Daj tri milliona szverh plana. Sz hlebuskom szovszem ploho.” (Adj terven felül hárommillió tonnát. Rosszul állunk a kenyérrel.)
A „spanyol átok”
1975-re igazolódott a jóslat: a termelés szinten tartásához az addigiaknál jóval nagyobb beruházásokra volt szükség. De a vezetőségnek megint szerencséje volt, a hetvenes évek közepétől az olajárak rendkívül magasra szöktek. Ekkor indult a Szovjetunió az összeomlás felé vezető úton.
A labilis forrásokon alapuló birodalmi becsvágy nemcsak a Szovjetunió jellemzője. Az „erőforrás-átkot” alaposan elemezte a salamancai iskola a XVI-XVII. századi spanyol tapasztalatok láttán. Az Amerikából özönlő arany és ezüst nagyon is hasonló hatással volt Spanyolországra, mint a kőolaj- és földgázjövedelem a Szovjetunióra. A spanyol birodalom, noha ötven éven át egyetlen vesztes csatája sem volt Európában, sikeresen elveszítette összes Pireneuson túli birtokát és Portugáliát, sőt, már-már Aragóniáról és Katalóniáról is le kellett mondania. A Szovjetunió szintén nem vesztett csatát negyven-egynéhány évig, aztán 1989-ben le kellett mondania kelet-európai uralmáról. A hetvenes-nyolcvanas évek szovjet vezetői azonban nem voltak azon az intellektuális szinten, hogy megszívleljék a salamancai iskola leckéjét. Szellemi kapacitásuk legtömörebb összefoglalása a Politikai Bizottság egyik jegyzőkönyvéből olvasható ki: „Zaszjadko elvtárs abbahagyta az ivást. Határozat: Zaszjadko elvtársat ki kell nevezni Ukrajnába miniszternek.”
Mindamellett az olajpiac manipulálásának előnyeit nagyon is jól megértették. Amint a Politbüro-anyagokból kiderül, Jurij Andropov, a KGB feje, hozzájárult a kapcsolatok felvételéhez a KGB és a kőolajmezők elleni akcióikhoz támogatást kereső arab terroristák között – a célból, hogy magasan tartsák a kőolaj árát. Eldöntötték, hogy a Szovjetuniónak támogatnia kell ezen harcukban az arab terroristákat.
Ám a szovjet vezetés egyik legnagyobb baklövése az volt, hogy a kőolajból származó többletjövedelem jelentős részét az afgán háborúra fordította. Ez a háború gyökeresen megváltoztatta a Közel-Kelet geopolitikai helyzetét. Szaúd-Arábia 1974-ben elhatározta, hogy olajembargót foganatosít az Egyesült Államok ellen, 1979-re viszont érdekeltté vált az amerikaiak pártfogásában, mert az uralkodó klán felfogta, hogy az afganisztáni szovjet invázió az első lépés – vagy legalábbis próbálkozás – a közel-keleti kőolajmezők megszerzésére.
A szovjet összeomlás kronológiájának kezdő dátuma 1985. szeptember 13. Jamani sejk, a szaúdi olajminiszter meghirdette a monarchia olajpolitikájának radikális irányváltását. A szaúdiak felhagytak az olajárak védelmével, és Szaúd-Arábia hamarosan visszaszerezte részesedését a kőolajpiacon. A következő hat év során az ország termelése megnégyszereződött, a kőolajárak pedig nagyjából negyedrészükre zsugorodtak, reálértéken számítva. Emiatt a Szovjetunió évente mintegy húszmilliárd dollárral lett szegényebb, és pénz híján a puszta fennmaradása került veszélybe. A szovjet vezetőség nehéz döntéssel szembesült. Hogyan alkalmazkodjon az új helyzethez? Három lehetőség – illetve ezek kombinációja – közül választhatott.
Az első: elengedni a kelet-európai birodalmat, beszüntetni a barterügyleteket a kőolaj- és földgáz-kereskedelemben, keményvalutáért eladni az energiahordozókat. Ehhez azonban meg kellett győzni a vezetőket ott és akkor, hogy teljes mértékben tagadják meg a II. világháború eredményeit. Az a pártfőtitkár, aki ezt az elgondolást valóban fölvetette a Központi Bizottság ülésén, saját pozícióját kockáztatta. A második: drasztikusan, a kiesett húszmilliárd dollárral csökkenteni az élelmiszer-behozatalt. Ez a II. világháborúshoz hasonló jegyrendszer bevezetését jelentette volna. A vezetők tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen intézkedést a szovjet rendszer egy hónappal sem élne túl. A harmadik: radikálisan leépíteni a katonai-ipari komplexumot, így azonban a moszkvai vezetés éles ellentétbe került volna a területi és ipari elitekkel, hiszen sok szovjet városnak a katonai-ipari komplexum volt a kizárólagos megélhetési forrása. Úgyhogy ez a lehetőség sem került komolyan szóba.
Minthogy egyik megoldást sem tartották megvalósíthatónak, úgy döntöttek, egyszerűen nem vesznek tudomást a problémáról, hátha elmúlik magától. Tényleges reformok helyett a Szovjetunió külföldi kölcsönöket kezdett felvenni, amíg jó volt a hitelminősítése. Nagy összegek folytak be 1985-től 1988-ig, de 1989-ben a szovjet gazdaság végleg kátyúba került.
Hitelkeresőben
A pénzforrások hirtelen elapadtak. A Szovjetunió megpróbálkozott egy háromszáz bankból álló konzorcium összekovácsolásával, amely már 1989-ben nagy összegű hitelt nyújtana, de kiderült, hogy ebben csak öt bank hajlandó részt venni. A Szovjetunió ekkor egy utolsó figyelmeztetést kapott a Deutsche Banktól és annak nemzetközi partnereitől: kereskedelmi forrásokból többé nem várhat ennyi pénzt. Ha sürgősen szüksége van rá, akkor közvetlenül a nyugati kormányokkal kell tárgyalásokat kezdenie az úgynevezett politikailag motivált hitelekről.
A szovjet vezetők 1985-ben teljes képtelenségnek tartották volna az ötletet, hogy pénzről alkudozzanak politikai engedmények fejében. 1989-ben ez valósággá vált, és Gorbacsov megértette, hogy legalább százmilliárd dollár kell a kőolajfüggő szovjet gazdaság megtámogatásához. Az Állami Tervbizottság elnöke, Jurij Maszljukov így fogalmazott: „Tudjuk, hogy a keményvaluta egyetlen forrása a kőolajforrás… Ha nem hozzuk meg most a szükséges döntéseket, a jövő év a legrosszabb rémálmainkon is túltehet… Ami a szocialista országokat illeti, lehet, hogy egytől-egyig a legkritikusabb helyzetbe kerülnek. Mindez valóságos összeomláshoz vezet, és nemcsak minket érint, hanem az egész rendszert.” Megnyerő manapság azt a vélekedést hallani, hogy Eduard Sevardnadze akkori külügyminiszter „elárulta” a szovjet érdekeket. Valójában számos szovjet hivatal sürgette, hogy mindenáron hozza tető alá ezeket a „politikailag motivált hiteleket”.
A Szovjetunióban közben több helyütt súlyos volt az élelmiszerhiány, nagyvárosok maradtak gabonaszállítmányok nélkül. Gorbacsov egyik közeli munkatársa, Anatolij Csernyajev így festette le Moszkva 1991. márciusi helyzetét: „Ha nem lehet valahol [gabonát] beszerezni, júniusban kitörhet az éhínség… Moszkva aligha élt át hasonlót egész történetében. Még a legéhesebb esztendőkben sem.”
A csőd
Ha a szovjet helyzetet a pénzügyek és a keményvaluta-szükséglet szemszögéből nézzük, sokkal könnyebben megérthetjük Gorbacsov politikai lépéseit. A kormányok szigorú feltételekhez kötötték a kölcsönök folyósítását. Ha például szovjet katonák szétverték volna a Szolidaritás varsói rendezvényeit, a Nyugat megtagadta volna a Szovjetuniótól a várva-várt százmilliárdot. A szocialista tömb addig volt szilárd, amíg a Szovjetuniónak előjoga volt, hogy a fennhatósága visszaállításához szükséges mértékben alkalmazzon erőszakot, mint Németországban, Magyarországon és Csehszlovákiában. De 1989-ben a lengyel elitek már tisztában voltak azzal, hogy a szovjet tankokat senki sem fogja bevetni a kommunista kormányzat védelmében.
Egyetlen kiút maradt: azonnali tárgyalásokat kezdeni a megadás feltételiről. Az 1989-es máltai csúcstalálkozón már fölösleges is volt, hogy Gorbacsov tudassa Bushsal: többé nem támogatják az erőszak-fenyegetés eszközével a kelet-európai kommunista rezsimeket. Hat héttel a találkozó után egyetlen kommunista rendszer sem volt Kelet-Európában.
A Nyugat persze óvakodott a Szovjetunión belüli függetlenségi mozgalmak közvetlen támogatásától. Amikor a litván hatóságok az iránt tapogatóztak az USA moszkvai nagykövetségén, hogy az Egyesült Államok támogatná-e Litvánia függetlenségét, azonnali elutasítás volt a részük. Amikor azonban a Szovjetunió 1991 januárjában megpróbálta visszaállítani ellenőrzését a balti államok felett, a Nyugat – beleértve az Egyesült Államokat – nem köntörfalazott: „Azt csinálnak, amit akarnak, ez a maguk országa. Nekünk mindegy, melyik megoldást választják. De akkor a százmilliárd dollárt felejtsék el.”
Mit tehetett ebben a helyzetben Gorbacsov? A szovjet birodalmat nem ereszthette szélnek egykönnyen: a szovjet vezetés konzervatív tagjai ezt elszántan ellenezték. A birodalom felbomlását viszont nem akadályozhatta meg tömeges erőbevetés nélkül. Ha viszont erőt alkalmaz, a Szovjetunió nem kapja meg a Nyugattól a szükséges összeget, anélkül pedig Gorbacsov nem maradhat hatalomban.
Ezzel a feladvánnyal szembesülvén Gorbacsov kénytelen volt kompromisszumot kötni Jelcinnel és a katonákkal. A KGB és a hadsereg keményvonalasai csak azt érzékelték, hogy Gorbacsov túl gyenge vezető, és 1991 augusztusában államcsínyt kíséreltek meg Állami Vészhelyzet-bizottság (GKCSP) néven.
Három nap alatt kiderült, hogy a puccsnak lőttek, mert vezetőinek fogalmuk sem volt arról, hogyan oldják meg a helyzetet. Még ha találnak is egy hadosztályt, amelyik szétveri az összes tüntetőt, vajon honnan lesz gabona? Honnan lesz élelmiszer a nagyvárosok ellátására? Ügyük elveszett, ahogy a szovjet államé is.
1991. augusztus 22-én véget ért a Szovjetunió története. Olyan állam, amelyik nem tudja őrizni a határait, nem tud parancsolni haderőinek és nincs semmiféle bevétele, nem létezhet tovább. A végszó az a levél volt, amelyet a Vnyesnyekombank küldött 1991 novemberében a népgazdasági irányító hatóságnak, tudatván, hogy a Szovjetunió széfjeiben egyetlen garas sincs.
*
Milyen tanulságot vonhatunk le a Szovjetunió összeomlásából, és hogyan alkalmazhatjuk ezt a mai Oroszországra? Először is nem szabad elfelejtenünk, hogy a mai Oroszország: kőolajfüggő gazdaság. Az olajár-ingadozásokat senki sem tudja pontosan előre jelezni. Az orosz kormányzat persze megszívlelte a szovjet összeomlás néhány leckéjét, és a mostani olajkonjunktúra idején már óvatosabban viselkedik. Tetemes valutakészleteket halmoztak fel, a Stabilizációs Alapban „fertőtlenítették” az olajjövedelem számottevő részét, vigyázatosabban bántak a költségvetési kiadásokkal. De attól még nagy a kísértés, hogy ezt a jövedelmet is azonnal szétosszák. Akik arról vitatkoznak minden tévécsatornán és újságban, hogy ezeket a viszonylag szerény alapokat mire lehetne jobban elkölteni, jobban tennék, ha elolvasnák az iratokat, amelyekből kiderül, hogyan roskadt össze egy látszólag stabil szuperhatalom egy-két év alatt.
Kiderül a történetből az is, hogy a tekintélyelvű rezsimek az erőt mutató homlokzat mögött mennyire ingatagok válság idején. Viszonylagos stabilitás közepett a nép hajlandó eltűrni az igazi választások hiányát. Az emberek hajlandók elfogadni a helyzetet mint szükséges és megszokott rosszat. De csak addig, amíg az ország olyan kihívással nem szembesül, amely határozott és kemény intézkedéseket nem követel meg. Ilyenkor felül kell vizsgálni a tekintélyelvű uralkodók és alattvalóik „szerződését” – amely annak révén biztosítja a stabilitást, hogy az emberek eltűrik a hatóságokat, a hatóságok pedig nem avatkoznak bele az emberek életébe. És az ilyen átértékelés aláaknázza a rezsimet. Ilyen helyzetekben a társadalom olyasmit szokott felelni: „Éveken át azt mondtátok, hogy a „szebb jövő” felé haladunk, de most azt akarjátok, hogy húzzuk meg a nadrágszíjat. Húzzátok meg ti – vagy húzzatok el.”
Oroszországnak nem hiányoznak az újabb megrázkódtatások. A XX. században épp eleget átélt belőlük. Az elitnek és a társadalomnak egyaránt fel kell ismernie, hogy a valódi demokrácia nem valamiféle ideológiai dogma, és nem a Nyugat kényszeríti az országra, hanem a stabil fejlődés fontos előfeltétele. Ha ez a felismerés megtörténik, az végre reményt ad, hogy Oroszország elkerülheti a válságokat és kataklizmákat.
Vitai Gergely fordítása
Az American Enterprise Institute honlapján megjelent esszé rövidített változata. Jegor Gajdar könyvét Sz. Bíró Zoltán ismertette Volt egyszer egy Szovjetunió című cikkében (ÉS, 2007/1.)
(c) Reprinted with permission of the American Enterprise Institute for Public Policy Research (AEI), Washington, D. C.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 30. szám
