DUNAJCSIK MÁTYÁS
Az utolsó előtti pillanatban
Szerb Antal: A harmadik torony (Martin Hürlimann fotográfiáival). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 79 oldal, 2290 Ft
Mert mi szebbet kívánhatna magának az egyszeri bölcsész a nyári szezonra, mint Szerb Antal olaszországi útinaplóit. Vannak öreg rókák, akik elnéző mosollyal vallják, hogy ők bizony idegzsábát kapnak az Utas és holdvilágtól. Én azonban, akit mint sokakat, Szerb irodalomtörténetei neveltek olvasóvá, és tanítottak meg arra, hogy a „bölcsész” címre az ember – kellő öniróniával persze – akár még büszke is lehet, nehezen tudok betelni a hangjával.
Ugyanez a hang szól most is, az először a Nyugat hasábjain megjelent beszámolóból. A történelmet és kultúrát belső ügyként, szenvedélyes, mozgalmas szellemi kalandként megélő ember hangja, aki úgy megy délelőttönként a könyvtárba, „mint ahogy más a strandra megy”. És rögtön tegyük hozzá: amikor valóságos utazásra indul, az örök turistaparadicsom Velencébe, vagy tényleg strandra, Riminibe, akkor is úgy jár-kel a látványosságok között, mint más a könyvtárban. Nem is tud mást tenni, mint hogy valósággal olvassa az elébe kerülő tájak, városok felszínét, mint egyetlen hatalmas szöveg, az össz-európai kultúra ezerszínű szőttesének egy-egy részletét. „Oly groteszken félelmesek és oly stilizáltan középkoriak voltak, mint Füst Milán némely költeménye” (59.), kiált fel, mikor meglátja Bologna baljósan ferde ikertornyait, leleplezve ezzel élmény és olvasmány szétszakíthatatlan egységét. „Mit tudnék én Olaszországról, ha lélekvezérként előttünk nem járt volna ott a három angol és a három német [ti. a tavi költők, Goethe, Jean Paul és Eichendorff]” (29.), kérdezi magától még Vicenzában. Ők és hozzájuk hasonló lélekvezetők kísérik mindenhová: Dante Ravennába, Tasso Ferrarába. Velencébe természetesen Casanova, akinek Emlékiratait maga is fordította. Ebben valamiképp még a tizenhét-tizennyolcadik századi angol úrfiak örököse, akiknek a kötelező Grand Tour folyamán legkedvesebb időtöltésük volt az eredeti helyszíneken rituálisan elszavalni a klasszikusok vonatkozó sorait. A legbővebben és talán legérdekesebben útja első állomásáról, Velencéről ír; a könyvön végigvonuló töprengések legjobb pillanataikban Simmel esszéit és Walter Benjamin Egyirányú utca és Berlini gyermekkor című, hasonlóan fragmentált gyűjteményeit idézik.
A kései befogadó mégsem lehet képes e feljegyzéseket némi szívtáji szorítás nélkül olvasni, hétvégi bölcsészek szellemtörténeti bedekkereként (amihez ugyan elég olvasmányos és elég szellemes, de talán túl rövid és túl szeszélyes is volna). Szerb ugyanis itt nem fikciót ír, és nem is távoli korok szellemtörténetével bíbelődik, így naplójából sem zárhatja ki a vaskos valóság egyre aggasztóbb elemeit. Elvégre mégiscsak 1936-ot írunk. Spanyolországban polgárháború dúl. Hitler csapatai megszállják a rajnai övezetet, Mussolini Olaszországhoz csatolja Etiópiát, és még abban az évben megalakul a Berlin-Róma-tengely, szerzőnk útjával valószínűleg egy időben pedig Leni Riefenstahl kamerái forognak a berlini olimpián. Persze a nyári vakációba ájult Észak-Olaszországban kevés látszik ebből. Leginkább a vékonypénzű olasz és német turisták inváziója s a született melankolikus Szerbet egyre inkább elkedvetlenítő, szakadatlan egyen-lelkesedés az újságokban és az arcokon. De ezekből az apró jelekből is pontosan látja, milyen veszélyeket rejt magában a tömeget piedesztálra emelő totális állam eszméje. Csak éppen nem hiszi el, hogy mindez hamarosan közvetlen létében fogja fenyegetni. Útinaplójában még csupán „magányos boldogságát” félti a fasiszta tömegek „csordai boldogságától” (72.), nem az életét. Bizakodó, tragikus naivitásában osztozik az európai zsidóság nagy részével. Ekkor még kilenc év van hátra az életéből.
Előtte azonban még megtalálja magányos boldogságát San Marino hegyi köztársaságának harmadik tornya mellett, ahová már egyetlen turista sem követi (innen az írás címe is). Boldogsága az individualizmus nagy európai filozófiáinak talajában gyökerezik, lényegében azonos az első hegymászó, Petrarca magányos örömével vagy a legszívesebben egyedül, gyalog utazó Rousseau táj-lelkesedésével. „Olaszország az enyém, nem Mussolinié” (71.), mondja ki a verdiktet a harmadik toronynál, s egy évre rá ezt a saját, misztikumból és történelemből szőtt Olaszországot írja meg az Utas és holdvilág lapjain. Feljegyzéseit a következő bíztatással zárja: „Akármi is lesz Európában, bízzál magáncsillagaidban. Mindig akad számodra valahol egy Harmadik Torony. És az elég.” (76.)
A velencei sikátorokban való eksztatikus bolyongás, a harmonikus Palladio-ívek csodálata mellett tehát kirajzolódik egy másik történet is, a totális állam körülményeivel és tömegével először szembesülő individuum drámája, mely az útleírások hagyományán túl, szellemi és életigazságokat feltáró jellegénél fogva felidézheti bennünk a közelmúlt kortárs irodalmának két másik utazó-novelláját, Kertész Jegyzőkönyv és Esterházy Élet és irodalom című írásait. Túl két totalitariánus rendszeren, Kertész és Esterházy számára már nem adatik meg a Harmadik Torony „titkos tartaléka”, sőt az előbbi elbeszélője ki sem jut az országból: ennek megfelelően az úton feltáruló élet-igazságaik sem a magányos boldogságot, inkább a tovább már nem fokozható megaláztatást és a többé már ki nem heverhető félelmet jelentik. Szerb Antalnak – ha talán az utolsó előtti pillanatban is – még sikerült eljutnia a San Marinó-i hegytetőre, jóllehet ő is érzi, mennyire törékeny siker ez: „eszembe jutott, hogy okvetlenül Olaszországba kell mennem, amíg Olaszország még a helyén van, és amíg Olaszországba mehetek. Ki tudja, meddig mehetek még…” (5.)
Mi, kései utazók, ha Goethe, Keats és Dante mellé Szerb Antalt is lélekvezetőül fogadjuk itáliai kalandozásainkkor, már nem kell tartsunk hasonló Szkülláktól és Kharübdiszektől – annál inkább tapasztalhatjuk azonban azt a jelenséget, melytől már Szerb is kutyául szenvedett: a turisták tömegeinek egyre nehezebben elviselhető rohamát az olasz műemlékek ellen, mely éppen Szerb útjának idejében vált a szélesebb rétegek számára is elérhetővé (mind a náci Németország, mind a fasiszta Olaszország nagy súlyt fektetett a népi utaztatásra). A sorozatgyártott társasutazások korában nagy segítségünkre lehetnek az olyan szövegek, mint Szerb Antalé, ha kicsit személyesebb kapcsolatba akarunk kerülni egy-egy várossal vagy hellyel, mint amit az obligát fotózkodás lehetővé tesz. Mielőtt azonban túlságosan magasra húznánk az orrunkat a fényképezőgépes turisták láttán, emlékezzünk szerzőnk rezignált mondatára a Garda-tó mellől: „Hát én sem vagyok különb a többinél.” (42.)
Az alig nyolcvanoldalas szöveg most először lát napvilágot önálló kötetben: Pintér József tervező és a fotográfiákat is válogató Dávid Anna munkájának köszönhetően a 2007-es könyvhét talán legszebb kiállítású könyveként.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 30. szám
