BOD PÉTER
A végzet ajándéka
Márai Sándor 1936-ban már annyira ismert és elismert író volt, hogy Kosztolányi halála után a Pesti Hírlap őt kérte fel – bár pótolni a pótolhatatlant, aligha lehet – publicistának. Az író két rovatában, a Vasárnapi krónikában, valamint a Tegnap és Ma címűekben 1944-ig több száz cikkben bizonyította a kor legjobbnak tartott napilapjában, hogy méltó az egyik legnagyobb magyar zsurnaliszta, Kosztolányi örökségére. (Vasárnapi krónika című publicisztikai kötete 1943-ban jelent meg, amit utóbb, 1994-ben adtak közre Márai műveinek újbóli kiadásának részeként.)
Nem sajtómunkás, nem szerkesztőségi robotos Márai a Pesti Hírlapnál. Egy klasszikus publicista esetében ez nem is szorulna bizonygatásra. Mégis az Ajándék a végzettől (2004-ben az életműsorozat részeként jelent meg) című kötetben hét olyan cikke szerepel az írónak, amelyekben a „Pesti Hírlap kiküldött munkatársának telefonjelentése”-ként nevezi meg magát és munkáját. E hét írás 1938. november 6-a és november 12-e között született, amikor a magyar hadsereg az I. bécsi döntés (1938. november 2.) nyomán az országnak ítélt felvidéki területeket az ellenőrzése alá vonta. Műfaji szempontból nem elhanyagolható, hogy szabályos tudósítás – talán egytől eltekintve, de erről később – ez a hét írás, eltérően az említett kötetben megjelent cikkek zömétől, amelyek publicisztikák.
Az Ajándék a végzettől című kötet szerkesztője Székely Ádám Előszavában megfogalmazta: „Ez a cikkgyűjtemény tematikus válogatás, Felvidék és Erdély visszacsatolásával és annak közvetlen előzményeivel kapcsolatos írásokat tartalmazza.” Vagyis azokból a cikkekből válogat a szerkesztő, amelyek a Pesti Hírlapban láttak napvilágot, és amik kötetben utóbb – 2004-ig – nem voltak olvashatóak.
Vitán felül hiánypótló ez a kötet. A benne szereplő cikkek számos olyan, az életművel is összefüggő kérdéseket vetnek fel, amelyek eddig azért nem fogalmazódhattak meg, mert lappangó és ismeretlen szövegként kellett kezelnünk az Ajándék a végzettől című kötetben szereplő írásokat.
*
Kezdjük egy, nem a lényeget érintő, mégis megkerülhetetlen kérdéssel. Nem tudhatjuk, hogy az ország akkoriban első számú írója mikor és miként járta ki a Pesti Hírlap vezetőinél, hogy kiküldött tudósítóként ő, és ne a lap valamelyik újságírója számoljon be a Felvidék visszafoglalásáról. A Márairól fellelhető szakirodalom erre nézve semmilyen fogódzót nem nyújt. A kassai születésű Márai részéről emberileg nagyon érthető, hogy vállalkozik erre a feladatra. Mégis úgy gondolom: szakmailag nem ez a testhez álló feladat a publicisztikai rovat szerzőjének. És főleg nem annak az embernek, aki a szó szoros értelmében véve nem újságíró, hanem újságba író.
Első tudósításában – amely Miskolc izgatott várakozásban a trianoni sorompók ledűlése előtt címmel jelent meg – a „felszabadító csapatokhoz beosztott katonai tudósítónak” nevezi magát, amit többször megismétel a naponta telefonon leadott cikkeiben. Márai – és ez egyszerre mutatja szakmai alázatát, valamint a lapok és a hadsereg között kialakított munkakapcsolatot – a Miskolcról leadott első tudósítás után visszautazik Budapestre, ahonnan „külföldi és magyar újságíró társaskocsiján” utaznak előbb vissza Miskolcra, majd onnan Rozsnyóra és Kassára. A hadműveleti területeken az újságírók kizárólag a hadsereg engedélyével és szervezésében mozoghattak, ami érthető és máig élő gyakorlat.
Márai osztozik abban az eufóriában, ami ezekben a napokban és hetekben jellemezte az országot: „…hála a csapatok kitűnő szellemének és páratlan teljesítőképességének, sehonnan nem jelentettek zavaró körülményt”.(…) Nem túlzok, ha azt állítom, amire a személyes tapasztalás késztet, hogy Rozsnyó és Kassa környékén a lakosság mindenütt megváltóként ünnepli a magyar csapatokat.” Vagy: „…e pillanatokban elkezdődik ez a felejthetetlen és megrázó találkozás, amelynek titkos értelmét csak mi, a magyar szemtanúk érthetjük meg: a határ megindul, az ország nagyobb lesz, igazibb alakját ölti fel”. Romsics Ignác történész is „euforikus hangulatról” és „túláradó örömről ” ír a korszakra emlékezve a Magyarország története a XX. században című művében. Ebben az összefüggésben sem lehet véletlen, hogy az író Kassán című (1938. november 10.), szintén telefonon leadott cikkében immár vállaltan kilép az újságírói szerepkörből: „Nyolcadik napja járom a magyar csapatokkal a felszabaduló Felvidéket, s Isten látja lelkem, iparkodtam hűséges krónikás maradni, akit fegyelmez mesterségének tudata, és lehetőleg nem adja át magát írásaiban a személyes érzelmeinek; de e pillanatokban, mikor húsz év után Kassán megint egyszer magyar betűket írok, nem tudok egészen tárgyilagos maradni: az emlékek olyan erővel rohannak meg, úgy elborítanak, hogy nem tudok többé tudósítást írni, csak vallomást. (…) beértem a város határába, biztosan tudtam, és minden hitemmel hittem, hogy ez órákban az egész magyarság életében újra kezdődik valami, s ez az új magyar élet csak szebb, csak emberibb, csak igazabb élet lehet. (…) Mind éreztük, hogy életünk, igen, a magyarság életének egyik legfontosabb napja ez.”
A tudósítások csúcspontja nézetem szerint a Horthy Miklós felszabadította Kassát (1938. november 11.) című, több okból is. Márai szülővárosa felszabadításáról ír, és ebben az írásban ragadtatja magát olyan kijelentésekre, amiknek igazságtartalma kétségeket ébreszthet bennünk. Önmagában már a cikk címe is, hiszen aligha hihető, hogy Horthy foglalta volna vissza Kassát. Bár a látszat vitán felül ez. Írjuk az érzelmileg megrendült tudósító számlájára az olyan töredék- vagy egész mondatokat, mint: „Horthy Miklósné talán még soha nem volt olyan méltóságteljesen szép és nagyasszonyi tünemény (…)”, ahogyan azt is: „Ez a „Horthy”, „Horthy!” nem egyszerűen üdvözlés; ez a pillanat, mikor a nép üdvözli szabadítóját, s utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa, Felső-Magyarország népe az utcákon.” Az azonban már vélhetően túlmutat az érzelmi megrendülésen, amit alább olvashatunk: „A kormányzói beszédet a lap más helyén olvassa az olvasó; egy hosszú, bölcs és rendkívüli hivatással megtöltött élet egyik legcsodálatosabb pillanata ez. Kevés embernek adja meg a sors, hogy megérje azt a pillanatot, amikor megvalósítva látja a művét, melyre életét és hitét feltette.”
*
A történelmi értékelés és visszatekintés, az utókor, ha nem is minden, de legalább többet tudása nem játszható ki azzal a bevallottan „romlékony”, „idejét múlt” tudással szemben, amivé – nem feltétlenül, de – az újságírói híradás válhat. Ilyenfajta szembeállítás Máraival szemben is méltánytalan volna. Az író nem tudta, nem is akarhatta kivonni magát abból a hurráoptimizmusból, ami a bécsi döntések nyomán visszacsatolt területek miatt elöntötte az egész országot. Ez a történelmi fordulat személyesen is sokat jelentett Márainak, hiszen a felvidéki Kassa szülötte volt, aki a trianoni békediktátum nyomán a szó legszorosabb értelmében elvesztette családjának és gyerekkorának városát. (Az Egy polgár vallomásaiban és a Féltékenyek című regényeiben monumentális körképet fest a rajongott városról.) Az ország területi revíziójával kapcsolatos érzelmi azonosulása, annak hőfoka ezért is érthető.
Mégis nagy kérdés: pusztán ennek az érzelmi azonosulásnak a számlájára írható-e mindaz, amit Horthyról ír ezekben a cikkekben. Nem értékeli-e messze túl a kormányzó politikai teljesítményét a korábban elcsatolt területek visszaszerzésében? Nem szerepel-e több olyan írás az Ajándék a végzettől című kötetben, amelyek Kánya Kálmán, egykori külügyminiszter és Horthy kapcsán érdemtelenül vonják dicsfénybe a két politikust? A válasz egyértelmű: igen. Az első bécsi döntésről hazatérő külügyminiszterről a Kánya című, 1938. november 4-ei cikkben egyebek mellett ezt rögzíti: „Kányát kezdettől elismerték; most eljutott oda, ahová politikus ritkán jut el pályája során: megvalósította tervét, melyre feltette életét és munkáját (…)” Ugyancsak tűnődésre késztető mondatok olvashatóak Horthy Miklós három útja című, a Pesti Hírlap Képes Vasárnap-mellékletének 1940. március 3-ai számában is. Ezt az írást másfél évvel a fentebb idézettek után írta, ezt is érdemes rögzíteni: „…mit érezhet az ember (Horthy), akit végzete és nagyszerű hivatása egy nemzet megmentésére, egy ország építésére hívott el, s aki engedelmeskedett e történelmi parancsnak (…)” A visszacsatolt területek kapcsán Márai ugyanebben a cikkében így fogalmaz: „…amikor egy hetvenéves férfi megélte azt, amire húsz év előtt Szegeden felesküdött, amire húsz esztendő minden szándékával és akaratával készült, ez az arc nem sugárzott semmiféle indulatot. Így csak az tud maga elé nézni, akit teljesen eltölt egy gondolat. Ez a gondolat, mely a kormányzó arcán tükrözött, egy szó csak: Magyarország.” A többször idézett cikk alighanem legőszintébb mondata utal arra, hogy az ország „egy történelmi alkalom esélyeit megragadhatta s a Felvidék visszakerült az anyaországhoz”.
*
Minden empatikus képességem ellenére képtelen vagyok megérteni, hogy a külpolitikailag is kétségtelenül tájékozott Márai hogyan írhat a bécsi döntések kapcsán a magyar politikusok szinte emberfeletti teljesítményéről? Mintha nem olyan külpolitikai konstelláció kapcsán merült volna fel a területi revíziók megvalósíthatósága, amelyekre Magyarország befolyása igen csekély volt. Nagyjából annyi, hogy igényét képes volt megfogalmazni, és azok jogosságát sem történelmileg, sem erkölcsileg nem lehetett kétségbe vonni. (Csehszlovákia és Románia értelemszerűen kétségbe vonta.) De ilyen okok miatt még egyetlen határt sem módosítottak a világon! Márai még ez után az 1940-es cikkét követően is néhány hónappal, szeptember 17-én a második bécsi döntést követő, Észak-Erdély visszatérésének kolozsvári eseményéről az Erdély ünnepe című cikkében írja: „Egy ember beszél, aki a megnagyobbodott, országgá gyarapodott, hatalommá erősödött Magyarországot építette és jelenti. Ennek az embernek a szavai mögött a valóság történelmi biztosítékát tudta huszonkét év előtt minden magyar. Amit ígért, valóság lett az évtizedekben, amit most mond, valóság a jelenben.”
Márai ne tudta volna, hogy mindaz, amit Horthy megígért, leginkább azért lett valóság, mert Nagy-Britannia és Franciaország a müncheni egyezményt (1938. szeptember 29.) követően – ismét Romsics Ignácot idézve – „érdektelenséget nyilvánított” a magyar-csehszlovák tárgyalások kimenetelét illetően, és ezzel német-olasz döntőbíráskodásra került sor a felvidéki területek hovatartozása ügyében. Ugyancsak német-olasz döntőbíráskodás mellett hozták meg a második bécsi döntést (1940. augusztus 30.), amely Észak-Erdélyt Magyarországnak, Dél-Erdélyt Romániának ítélte meg. A kortársak számára is nyilvánvaló lehetett, hogy hazánk területi igényei Csehszlovákiával és Romániával szemben önmagukban jámbor óhajnak lettek volna minősíthetőek. A követelések – legalább részbeli – valóra váltásához a hitleri Németország elrettentő hadereje, és a III. Birodalom ettől egyáltalán nem független politikai nyomásgyakorlása adta meg a hátteret és a realitást.
*
Márai Sándort kényes ízlésű, óriási műveltségű, ítéleteiben, véleményalkotásaiban mindig is szuverén módon megnyilvánuló alkotónak ismerhetik olvasói. Ezért is érthetetlen, miként homályosulhatott el az író politikai tisztánlátása annyira, hogy a két világháború közötti vezető politikai osztály közös érdemének lássa és láttassa a részben sikeres területi revíziók 1938 és 1940-es történéseit. Feszélyező az a túlzott tisztelet, az a fokozott udvariasság, az a politikusok, és főként Horthy iránti elfogultság, ami az Ajándék a végzettől című cikkgyűjtemény sok írásában érhető tetten. Fáj kimondani: Márai udvari szerzőket megszégyenítő módon bókol idézett írásaiban a hatalomnak.
Könnyen meglehet, hogy ezeknek az éveknek a korérzése (a többször idézett eufória) mindenestől magával ragadta Márait, amit az ország váratlan, mégis kétségbevonhatatlan külpolitikai sikerei mint külső tényező táplálhattak. A legmegrázóbb, hogy Márai későbbi munkáiban szinte teljes egészében elmarad a szembenézés ezzel az alkotói korszakkal. Az író egyik méltán legtöbbre tartott, sokat idézett munkája, a Napló 1943-1944 nemcsak azért érdekes, mert időben meglehetősen közel esik a fentebb tárgyalt korszakhoz, hanem azért is, mert sok bejegyzés foglalkozik a két világháború közötti magyar politikával és annak szereplőivel. Márainak ez a műve összehasonlíthatatlanul ismertebb, mint az Ajándék a végzettől kötetben szereplő újságcikkek. Ebben a művében leplezetlen, kijózanító őszinteséggel írja le hízelgőnek nem nevezhető véleményét a Horthy-korszakról. Erről az időszakról összefoglaló jelleggel beszél, több évtizedes visszatekintéssel. Így nem írhatjuk Márai véleményének megváltozását csupán 1940-től az 1943-ig történtek számlájára. „De mit tanult ez a nemzet Trianonból: semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség” – olvashatjuk a Naplóban. Ahogyan azt is: „Magyarország elnácisodását hosszú időn át háromszáz ember akadályozta meg: köztük néhány arisztokrata.” Nem térhetek ki a Napló olyan szívszorító részeire, amelyek a zsidóüldözésekkel, egyáltalán a zsidókérdéssel foglalkoznak, mert ezek nem tartoznak szorosan a tárgyalt témához. Pedig ezeket alighanem középiskolákban kellene tanítani, de legalább ismertetni.
Hogy Márai mélyen komolyan veszi a hosszú időtávra való visszatekintést a Naplóban, és ezzel erős kontrasztot teremt az Ajándék a végzettől című kötetben megjelent írásainak, bizonyítja az alábbi négy idézet: „Az elmúlt huszonöt évben (…) mindenki sietett félreérthetetlenül a tudtomra adni, hogy ennek az országnak nincs szüksége reám, és a magamfajtákra.” A további idézetek a sajtó és a sajtószabadság kérdéskörének felvillantása miatt is izgalmasak, de nem csak ezért: „Az a betéti társaság, mely a „Szegedi Gondolat” cégére alatt huszonöt éven át kihasználta az országot, nem csak arra vigyázott, hogy megszűrjön és megfélemlítsen minden magasabb rendű szellemi igényt (…) Nem, vigyáztak arra is, hogy a sajtójuk megfelelő kísérőzenét cincogjon e vállalkozáshoz (…)” Ha csak jelzésszerűen, mégis a saját újságírói munkájával való szembenézés is motiválhatta az alábbi sorokat: „S az elmúlt huszonöt év „sajtószabadsága”! Ki tudja megmondani, milyen szűrökön csergedezett el minden mondanivaló (…) mind csak félmondatokat írtunk le; a mondat másik fele benne maradt a töltőtollban, az írók idegrendszerében.”
Tágabb kitekintésben is a múlttal, az önnön múltjával való szembenézés szándéka vezeti Márait, amikor 1944-ben, a magyar történelem egyik legkritikusabb évében mintegy villámfénynél látja az elmúlt negyedszázad igazi történetét és történelmét: „De a valóság, hogy az elmúlt huszonöt évben többé-kevésbé mindenki kompromittálódott, aki itt élt, s mindenki bűnös kissé, ugyanakkor, amikor áldozat is.”
*
A túlburjánzó, mégis szükségesnek látszó idézethalmazt nem szeretném tovább gyarapítani. Megtakarítom – ezért is, és másért is -, hogy Márainak a „jobboldaliságról” írott gondolatait idemásoljam a Napló 1943-1944-ből. Egyfelől azért, mert ezek a passzusok széles körben ismertek, és azért is, mert a mai politikai diskurzus részévé is váltak. (Nem egészen alaptalanul.) Másrészt azért is, mert ezek citálása nélkül is egyértelmű, hogy az író Magyarország alapjaiban elhibázott második világháborús politikájáért a jobboldali politikai elitet tartja felelősnek. Olyan tettek elkövetőjének, amelyre nincs bocsánat.
Márai tisztességét – íróit, gondolkodóit és politikait – bizonyítja a Napló 1943-1944, és a néhány hónapja (2006-ban adták ki) teljes terjedelmében megjelenő Napló 1945. Ez utóbbi sok újdonsággal szolgál. Már csak azért is, mert az író életmű-sorozatában, 1990-ben megjelent Napló 1945-1957-hez képest a háború utolsó évére eső bejegyzések terjedelme az itt szereplő tizennyolccal szemben háromszázhetvenegy oldal (!). Nem meglepő, hogy szerzője az első Naplóban megszokott megalkuvás nélküli őszinteségével folytatja bejegyzéseinek sorát, és változatlanul Horthyt és rendszerét teszi felelőssé az országot ért többszörös tragédiáért.
Bizonyára nem véletlen, hogy Márai 1943-ban kezd neki a naplóírásnak, amit élete szinte legutolsó pillanatáig gyakorol. Gyaníthatóan ekkorra – 1943-ra – lehetetlenülnek el egyre inkább az újságírás, az újságba írás feltételei. A háború kiteljesedésével, a fokozódó cenzúra és öncenzúra szorító kényszerei miatt már nincs meg az alkotói szabadság, ami elemi feltétele a publicista munkájának is. Ne felejtsük, hogy ennek az évnek a legelején, 1943. január 12-én kezdődik el Voronyezsnél az orosz támadás, aminek következtében megsemmisül a 2. magyar hadsereg. Érdekes egybeesés, hogy az 1936 és 1943 publicisztikai terméséből válogató gyűjtemény, a Vasárnapi krónika utolsó írása, a Robinson 1943. január 17-éről datálódik, vagyis a doni katasztrófa napjaiban készült. A kötetzáró írás elkészültének időpontja azért is figyelemre méltó, mert jelzi: az 1943-as év terméséből mindössze két írást vesz fel a gyűjteménybe. Így valójában nyolc év helyett sokkal inkább hét év termésének legjava található az utóbb 1943 őszén megjelent kötetben. Bizonyára nem járok messze az igazságtól, ha úgy gondolom: a jegyzetíró Márai az újságok hasábjairól a naplóírásba menti át töretlen alkotás- és közléskényszerét. (Közben egyéb szépirodalmi munkáin is dolgozik.) A nyilvánosságnak hátat fordítva (nem egészen önszántából) a diárium meghitt személyességében vetheti papírra, immár minden korábbinál szabadabban, gondolatait.
*
A két háborús Napló (az 1943-1944-es és az 1945-ös) önmarcangoló, a Horthy-féle Magyarország politikai, társadalmi, szellemi mozgalmait patikamérlegre tévő, a múlttal szembenézni akaró (döntően sikeresen!) Márai kevés és elégtelen magyarázatot ad a hozzávetőlegesen tíz -1938 és 1940 között publikált – cikkében megfogalmazott gondolatokra. Ítélőképessége megbillenése visszavezethető az erre a korra annyira jellemzőnek vélt történelmi vakságra. Márai védelmében mindenképpen fontos elmondani: 1940-ben nem látszott tisztán, hogy tragikus útra lépett az ország azzal, hogy Németország birodalmi érdekkörébe került. Kortársként bizonyára nem akart többet látni, mint azt, hogy egy számára semmilyen vonatkozásban sem rokonszenves új európai nagyhatalom – Németország – katonai erejénél fogva képes Magyarország számára előnyösen módosítani a trianoni határokat. Hogy mindez az ország számára milyen következményekkel jár, hova vezet, és milyen árat kell ezért fizetnünk, abba csak nagyon kevesen mertek belegondolni. Márai 1943-ig nem tartozott ezek közé a gondolkodók közé.
A területi revíziók kiváltotta eufóriában a pillanatnyi eredmények mindent elhomályosítottak. Szomorú, mégis tény: Márai Sándor politikai éleslátását is. Kevés olyan zseniális könyvcímmel találkoztam, mint amilyen az Ajándék a végezettől. Nem Márai egyik, a kötetben szereplő írásának címe. Alighanem a kötet szerkesztőjének leleménye. Telitalálat.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 30. szám