BIHARI PÉTER
Idill és halál
Fahidi Éva: Anima Rerum. A dolgok lelke. Tudomány Kiadó, Budapest, 2006. 288 oldal, 2980 Ft
Pécsi Katalin szerkesztő panaszolja a Sós kávé című női holokauszt-antológia bevezetőjében, hogy a magyar zsidó irodalomból hiányoznak a nők, a női írók, a női történetek. (Hát Ember Mária? – kérdezhetnénk találomra.) Most pedig itt van Fahidi Éva könyve, amely a magyar falusi zsidóság 1944 előtti életének páratlan leírása. Dokumentumnak is, irodalomnak is elsőrangú, nagy szeretettel és nagy fájdalommal megírt, szép könyv.
A bevezető a szerző 2003-as auschwitzi látogatásával kezdődik, ám az Anima Rerum nem „klasszikus” holokauszt-memoár. A német hadsereg 1944. március 19-i bevonulásáról csak a 145. oldalon történik említés: a barátságos Kaiser százados meg Fritz tisztiszolga később az utolsó szögig kiürítik Fahidiék házát. A könyv nagyobbik része tehát a népes Fahidi és Weisz család 1944 előtti idilli életét mutatja be. Az emlékezéshez a tárgyak segítenek hozzá, a „tárgyak lelkén” keresztül juthatunk el az elsüllyedt – inkább szétdúlt – múlthoz, hiszen a nagycsalád vesztesége nem jár messze az ötven főtől.
Az 1925-ben született Fahidi Éva úgy látszik már elég idős, és szerencsére elég jó megfigyelő is volt ahhoz, hogy minden fontosat elraktározzon a háború előtti világról. Felvonulnak az apai és az anyai nagyszülők, a tanya, a gazdaság, az inkább családtagként kezelt cselédek és az állatok (még bivalyok is voltak: Misi és Mari). Meg a helyszínek, mindenekelőtt Weisz Alfréd – a pátriárka – birtoka a Csehszlovákiához került Ógyallán. „Családunkban személyes tragédia volt Trianon” – szögezi le Fahidi, ezentúl útlevéllel kellett közlekedni és vámosokkal küszködni Debrecen és a tanya között. Ennyit arról a fel-felbukkanó ostoba vélekedésről, amely szerint a magyaroknak Trianon fáj, a zsidóknak meg a holokauszt.
Fahidi elsüllyedt, ma már-már elképzelhetetlen világát olyan emberek népesítik be, akik okosan és kiszámíthatóan gazdálkodnak, becsületesek és nagylelkűek, minden fontosat tudnak a velük élő állatokról és növényekről, nyelveket beszélnek (persze „tótul” is!), olvassák a magyar és a világirodalmat, lekvárt főznek, telefont szereltetnek be a tanyán, zongorát vásárolnak, amelyet használnak is. Egyszerre plebejusok és a szellemi arisztokrácia tagjai; magyarok, (neológ) zsidók és multikulturális közép-európaiak, de otthon vannak az egész világban. Jellemző, hogy a mama egy Steiner Rudolf módszereit követő bécsi nevelőnőt fogadott a gyerekek mellé – Weisz Irma ugyanis járatta a Blatt der Hausfraut, s abban felfigyelt a Waldorf-iskolát végzett ifjú nevelőnőre. Minden ízes, színes, jó értelemben földszagú és már-már valószínűtlenül harmonikus. Mintha ezeken a lapokon megelevenedne az idill, amire Radnóti csak vágyakozott, vagy ami csak pillanatokra lehetett az övé: a hűlő szilvalekvár, a lomb között ringó gyümölcsök.
Fahidi életét a szerencse mellett az mentette meg, hogy Auschwitzból ezer másik nővel és lánnyal együtt Stadtallendorfba vitték, ahol rabszolgaként gránátokat kellett gyártaniuk a birodalom részére. (A helység mintegy 20 kilométerre fekszik Marburgtól, amelynek híres egyetemén a náci időkben Martin Heideggernek hívták a rektort.) A lőszergyár 1944. évi jelentése elégedetten állapította meg: „Kielégítő eredményűek tapasztalataink az ezer magyar zsidó nő augusztusban történt munkába állításával. A közel 50 kg súlyú 15 cm-es gránátok töltése a legjobb eredménnyel végződött a zsidó női munkaerő alkalmazásával.” Negyven kilóra fogyva csak tölti a lőszert, de csinálja, mert egy „Fahidi mindent a legjobb tudása szerint tesz”. A másik, aminek az életét köszönhette, az otthonról hozott melegség és a normalitás volt: ezek a nők összetartottak, veszekedések nélkül, egymást végig segítve vészelték át a rémségeket. A végén még helyi lakosok is segítették, akiket 1990-ben a stadtallendorfi Dokumentációs és Információs Központ megnyitásakor lát majd viszont. Úgy tűnik, azóta Fahidi Éva szereplése a németországi megemlékezések egyik fénypontja.
A szerző további életéről egyébként csak utalásokból értesülünk; jellegzetes XX. századi történet az övé. 1952-ben például deklasszált elemként tartották nyilván, e minőségében építőipari segédmunkát végzett. Később nyelvtudásának köszönhetően egy külkereskedelmi vállalatnál helyezkedett el. A könyvet négy unokájának ajánlja. Az előttem eddig ismeretlen Tudomány Kiadót minden elismerés megilleti a kötet gondozásáért, a szép borítóért és papírért, a jó minőségű illusztrációkért. Egy jó szaklektor és egy korrektor azonban elkelt volna: Schlachta Margit nem volt szociáldemokrata képviselő, Heine-, Lessing- és Schubert-műveket sosem égettek a náci birodalomban. A vége felé pedig – nyilvánvalóan számítógépes hiba miatt – majdnem egy egész oldalt kétszer szedtek.
Fahidi Éva többször említi, hogy Németországban az emlékezés természetes kötelesség. Azt is mondhatnánk (rosszindulatúan), hogy a németek éppoly alaposak az emlékezésben, amilyen alaposak annak idején a végrehajtásban voltak. És szomorúan jegyzi meg: a magyarországi zsidótörvények és a magyar holokauszt még mindig nem részei a nemzeti identitásnak. Ő maga töretlenül optimistának vallja magát, ám tegyük hozzá: a magyar kiadás megjelenése óta eltelt időszak eseményei továbbra sem támasztják alá az optimizmusát.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 30. szám
