Bazsányi Sándor
Hol a korszellem mostanában?
Követési távolság
György Péter: A hely szelleme. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 328 oldal, 2990 Ft
Új könyvének hosszú és alapos múzeumtanulmányának legelején György Péter egy tíz éve megjelent Arthur C. Danto-szövegre hivatkozva megállapítja, hogy „1997-ben részint még a posztmodern jelentette az aktuális Zeitgeistet, és ennek volt jelentős szerepe a művészeti világot működtető fogalomhasználatban”. Most azonban „tíz évvel később van” (192.). Amiből – túl azon, hogy tagadhatatlan tény – sok minden következhet, és következik is.
Például az, hogy a kortárs múzeumépületek és gyűjtemények esetében nem tudunk igazából mit kezdeni az erősen heideggeri ízű, borongósan értékelő szemponttal, miszerint az univerzális esztétikai tapasztalat fetisizált tárgyai, a kultúrahordozó műtárgyak, elmozdultak (vagy ha tetszik, elmozdíttattak) eredeti vagy autentikus helyükről valamely inautentikus térbe – egyenesen a féktelenül élvező tömegek és az ő piacosítható indulataikat felkorbácsoló, majd heveny hullámmozgásukat szakszerűen meglovagoló, hallatlanul dörzsölt intézményes érdekcsoportok karjai közé. György Péter a tanulmányaiban – mozgékony retorikájával és hivatkozásainak lefegyverző aktualitásával – egyfajta wittgensteini értelemben vett aspektusváltást szorgalmaz. Elmondja nekünk, mi van az elkerülhetetlenül globalizálódó nagyvilágban, az általános esztétizálódás művészeti világában, és ha kell, azt is szemügyre veszi, mi van itt, mondjuk a budapesti 56-os emlékmű körül. Az aspektusváltás természetéről analitikusan felvilágosító, valamint elsajátítására szelíden buzdító (tehát nem otrombán tudatformáló) könyvének három gerinctanulmánya a holokauszt-emlékművekkel, a könyvtár- és a múzeumépítészettel foglalkozik átfogóbban, illetve zárja vaskos keretbe a rövidebb esettanulmányokat, szerzőnk műfaj-meghatározásával: archeológiai mikroelemzéseket, a különböző Freud-múzeumok szemügyre vételétől a már említett 56-os emlékmű kritikájáig.
Az olvasó mindvégig feszültségben van, hiszen – az aspektusváltás értelmében – érintve (megcélozva, felszólítva, nógatva) érzi magát. De találónak véli a témát meg a műfajt is. A műfaj problémáját. Azt, hogy a tanulmányok konkrét tárgyai könyvformában, kiváltképp tanulmánykötet formájában megragadhatatlanok. Terekről, épületekről van szó – de sosem látjuk a teret és az épületet. (A kötet innen nézve leginkább internet-segédlettel olvasandó – ahogyan például egykoron nem kis élvezettel USA-térképen követhettük Jack Kerouac Útonjának eseményeit.) Az épületek és emlékművek így – olvasva róluk – bizony megragadhatatlanok, noha megközelíthetők. Pontosabban a velük kapcsolatos kérdéseket közelíthetjük meg. Kötetünk sajátos feszültsége, hogy szerzője nem vagy csak ritkán megy közel egy-egy műalkotáshoz, noha ugyanakkor nagyon sokról beszél. Aprólékos leírásai nem is annyira a művekre, mint inkább azok kontextusára irányul, és miközben a modern művészet összefüggésrendszerére figyel, például a múzeumira, egyre inkább a kontextus művészetéről értekezik, nem arról, hogy mi van a múzeumban, hanem hogy miben, milyen térbeli, mentális és ideológiai szövedékben létezik, létezhet ma a múzeum. A műalkotások – jelen esetben a múzeumépületek – erősen közvetített, mediatizált formában kapnak, mert igazán csak így kaphatnak szerepet a könyvben, amely valójában valamiféle kultúratudományos morfondírozásnak ad teret, annak minél több esztétikai, etikai és politikai dimenziójával együtt. György Péter a mediatizáltság adottságai, zavarai és kényszerlehetőségei nyomán töpreng, többek között a holokauszt emlékezetének ügyéről, azaz a szóba hozatal nehézségeinek szóba hozatalának nehézségeiről, vizuális kilátásairól.
Auschwitz, Buchenwald és Mauthausen emlékműi esetében hasznosabb az univerzális és kiüresedett mítoszok helyett – amelyek óhatatlanul belesimulnak „a globális médiatér esztétikai paradigmájának sematikus normarendszerébe” (24.) – az emlékezet tapasztalati körülményeire figyelni, valamiféle „politikai esztétikai” érzékenység jegyében. Nem elfeledkezve ugyanakkor a meghaladhatatlan feszültségről: a hely „metaforikus erejének” és „kérlelhetetlen konkrétságának” együttállásáról. (18.) A borotva mindenkori éléről. Az egyfelől „fizikai-földrajzi”, másfelől „virtuális kulturális” térszerkezet összefüggéseinek meglátásához pedig szükség van egy csipetnyi ideológiakritikai iskolázottságra, valamint annak diskurzuselméleti, kultúratudományos vagy új historikus érzékenységű elmélyítésére, áthangszerelésére – például akkor, amikor szerzőnk a legendás New York-i Museum of Modern Art munkahipotéziséből bontja ki az úgynevezett „második múzeumkor” többirányú lehetőségrendszerét, amihez elengedhetetlen, hogy tisztázza a keletkezés körülményeit: „A MoMA azért jöhetett létre, mert a húszas években az univerzális modernitásban való hit egybeesett a progresszív, globális szerepre törő amerikai korszellemmel.” (201.) Most viszont a múzeumok egyik markáns csoportja egyre inkább a globális hegemónia szándékát ellensúlyozó törekvésekből, például „a neokolonializmus kulturális elnyomása elleni radikális fellépésből” (210.) eredezteti a maga – mozgékony, dialogikus – térbeli önértelmezését.
György Péter tézisfélesége így szól: „Az elmúlt évek társadalomtudományi kritikája (…) több ponton is kikezdte, újraírta a modernitás univerzális esztétikáját és az absztrakt teréről és szinkron társadalmi idejéről alkotott elképzeléseket.” (270.) S világos módszertani ajánlata is: „Ami marad: az esettanulmányok, az esztétikai mikrohistoriográfia, az esettanulmányok naplói, a közvetlen leírások…” (273.) Hiszen amit mostanság múzeumi gyűjteményekben láthatunk, sokszor leginkább Borges elhíresült kínai enciklopédiájának véletlenszerű taxonómiáját, (274.) a mindig épp-így-egyedi (mű)tárgycsoport együttállását idézi. De míg Borges felsorolása valamiképpen mégiscsak a valóságot értelmezte, addig a múzeumok rendje sokszor maga lesz az értelmezett vagy értelmezendő valóság. Persze nagy a veszélye annak, hogy az aktuális értelmezés elmarad, illetve hogy túlságosan akart, motorikus és apologetikus formát ölt. És innen nézve most sem tűnik haszontalannak, hogy újra és újra, újabb és újabb meditációs köröket befutva fontolóra vegyük Danto interpretációelméletét. Azt, hogy mitől műalkotás a műalkotás. Teszem azt, a mindenkori – tudatosítható – kulturális kontextustól.
Könyvünk archeológiai erőfeszítése, a mindenkori művészet vagy műalkotás módszeres kontextualizálásának tekhnéje kapcsán eszünkbe juthat Michel Foucault gondolata a „létezés esztétikájáról”; ami György Péter eszmefuttatásainak múzeumi kontextusában érdekes fénytörést kap: egyrészt törekedhetünk a múzeumokban-értelmezve-létezés reflexiós esztétikájára, ami másfelől nem zárja ki a múzeumokban-fogyasztva-létezés hedonista esztétikáját. És noha lehet, hogy szerzőnkhöz elvileg (alkati, kulturális vagy hivatali okokból kifolyólag) közelebb áll az első típusú esztétikai gyakorlat, ámde praktikus elméjével meghallja a második típus akár legharsányabb változatainak üzenetét is, és belelát annak mélyrétegeibe (netán értelmezve megteremti azokat). De talán összességében, körültekintve a nagyvilágban, fontolgatva a múzeumi kilátásokat, akkor örül leginkább, ha az utóbbi „expresszív” típus kevésbé harsány változataira bukkan, például a bagdadi születésű Zaha Hadid Cincinnati Art Centerére. Olvassák a könyvben, majd járjanak utána, ha máshol nem, akkor az interneten!
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 30. szám
