BÁRON GYÖRGY
Szlófilm
Film
Először volt a fastfood, a gyorskaja, aztán, ennek ellenhatásaképp, a slowfood, a komótos, megfontolt, lassú táplálkozás. Pontosabban a slowfood volt előbb, csak akkor még nem nevezték így, ha az ember megadta a módját a főzésnek és az evésnek. A lassú étek világmozgalma ihlette az egri Slow Food Filmfesztivált, melyre olyan mozidarabokat vártak, amelyeknek a készítői nem spóroltak az idővel, az energiával, a nyersanyaggal és a gondos fűszerezéssel, hanem megadták a módját, mert étket is, mozit is csak úgy lehet csinálni, bár manapság másképp csinálják.
Fastmovie helyett slowmovie.
Festina lente, azaz siessünk lassan, ahogy a rómaiak mondták.
Eger ideális színhelye a lassú filmszemlének; ha az ember a szűk, kanyargós utcácskáin, hangulatos terein sétál, az az érzése támad, hogy itt nem rohannak úgy a népek, mint a nagyvárosokban, hanem lassan, tűnődve sietnek, ahogy az nálunk a kisebb városokban – és Eger ehhez épp jó méretű városka – máig szokás. Ide még nem tört be a multiplex, amely a fastfooddal kéz a kézben érkezik: a főutca közepén, átellenben az érseki palotával pompázik a patinás Uránia mozgóképszínház; levegős mozitermében nem széksorok állnak, hanem kis asztalkák, redőzött ernyőjű lámpás mindegyiken, mint hajdan az első mozitermekben, lehet itt kávét kavargatni, bort kortyolgatni a vetítések alatt.
Sokaknak tetszhetett a lassú film ideája: elképesztő mennyiségű nevezés érkezett az első fesztiválra. A zsűrinek vagy kétszáz produkciót kellett végignéznie, a játékfilmtől a hosszú és rövid dokumentumokon át a kísérleti és az animációs alkotásokig. Nem maradt sok időnk merengeni és tűnődni, hanem – ha a filmek kijelölte tempóban is, de – sietnünk kellett: keresgélni a filmtengerben a kincseket. Ilyen volt a nehezen lefordítható című The Runt (ebben az összefüggésben egyszerre jelenti a főszereplő kiskölyköt és a kisnyulat), Andreas Hykade animációs remeklése, amely, mire Egerbe ért, megnyerte a műfaj legrangosabb mustráját, az Annecyit. Kemény, illúziómentes mozi ez, hiába reménykedünk a boldog végben, nem jön el. A főszereplő kisgyerek megszereti az egyik kisnyuszit, s eléri a szüleinél, hogy azt kivételesen nem csapják agyon, nem eszik meg, hanem a játszópajtása lehet. Aztán egy év elteltével magának a kisfiúnak kell megölnie a barátját, s a záróképen a családjával elfogyasztani a közös vacsoázóasztalnál. Keserű tanmese barbár világunkról – tíz takarékos percben.
Nem kecsegtet heppienddel a rövidfilmes mezőny legeredetibb darabja, a német Sophie Narr In the Shade (Az árnyékban) című tizenöt perces munkája sem. Gyermek a főhőse ennek is, szőke loknis kislány, az ő szemén keresztül látjuk a felnőttek világát, ami fenyegető, hideg és kaotikus. Igazából nem történik semmi, a szülők rohannak a maguk dolga után, néha veszekszenek, nincs idejük lefelé tekinteni, a gyerekre, s ez a semmi egyre gyűlik a kislányban – egészen az öngyilkosságig. A rendező tiszta, finom kompozíciójú, szűkszavú képekkel mutatja be a nehezen tetten érhető belső folyamatot; mintha Bresson vagy a Dardenne fivérek fojtott képsorait látnánk.
Nem lopott derűt az orfeumi nézőtérre a legtöbb hosszú dokumentumfilm sem. A hajdani Szovjetunió keleti végvidékén játszódik a belga Xavier Christiaens fekete-fehér filmballadája, a The Taste of Kumiz (A kumisz íze). A főhős kisgyerekként árva marad, mert apját egy ártatlannak tűnő beszólásért elviszik a KGB-sek. Arról mesél a vásznon, hogyan várta vissza az apját, hogyan próbálta megérteni a történteket, s hogyan határozta meg egész életét az a végzetes pillanat. A belga alkotó filmje több egyszerű visszaemlékezésnél: a szavakkal egyenrangú fontosságúak az artisztikusan megkomponált fekete-fehér tájképek, amelyek nem csupán hátteret, hanem mélységet, dimenziót adnak az igazmesének.
Az izraeli dokumentumfilmesek három hosszú, alapos munkával keltettek feltűnést. Kettő közülük az izraeli-palesztin együttélésről szól. A 9 Stars Hotel (Kilenc csillagos szálloda) azoknak a palesztin férfiaknak a kálváriájáról, akik a jobb megélhetés reményében illegálisan munkát vállalnak Izraelben, kitéve a rendőrség folyamatos zaklatásának. A Galil – School Without Walls (Galil – iskola falak nélkül) egy határ menti általános iskoláról, amelyben együtt tanulnak palesztin és zsidó kisgyerekek, az oktatás két nyelven folyik, s a közismereti tárgyaknál alighanem fontosabb a kölcsönös toleranciára, a másik tiszteletére nevelés. A gyerekek – játékból – megpróbálnak egymás helyébe lépni: a zsidóknak a palesztinok igaza mellett kell érvelniük, palesztin társaiknak a zsidóké mellett. A folyosón két faliújság: héber nyelvű az egyik, arab a másik. A héberen a holokausztról láthatók fotók, az arab nyelvűn a palesztin menekülttáborokról. „Ez a mi történetünk, az a ti történetetetek – mondja az egyik diák. – A kettő együtt meg a közös történetünk.” Mindkét alkotás – akárcsak a harmadik, a különböző nemzetiségű izraeli betelepülőkről szóló Hebrew Lesson (Héberóra) – gondos feltáró munkával készült úgynevezett „nyomonkövetéses” dokumentumfilm, amely – akárcsak nálunk Schiffer Pál vagy Almási Tamás java munkái – folyamatokat, életsorsokat követ végig, mély empátiával, hosszú időre belakva magát hősei életébe.
Illegális bevándorlókról szól a több nemzetközi fesztivátlon díjazott horvát nagyjátékfilm, a The Melon Route (A dinnyeút) is. A dinnyeúton kínai menekültek érkeznek Boszniából Horvátországba, hogy onnan Németországba jussanak. Egy „szállítmány” elsüllyed az éjszakai Szávában, szép fiatal lány marad csak életben, aki beköltözik egy hobó-külsejű, botcsinálta embercsempészhez, kettősükhöz később egy kedves-suta roma kamasz fiú csatlakozik. Ez az egyszerre érzelmes és fordulatos emberjogi kalandfilm akár szolid artmozi-siker lehetne nálunk, a köztévé éjszakájában is megállná a helyét. Lehet, tévedek, de nem láttam a nézőtéren televíziós programszerkesztőket (Rómában, Velencében találkoztam velük), pedig jó filmekért néha elég lenne Egerig elutazni, csábító város az is, most épp mediterrán klímával. S – ha már arra járnak – bizonnyal lábon vitték volna a madridi lúzerekről szóló, bravúros dramaturgiájú Posible-t; kaland, szerelem, bűn és harc fűti át fekete-fehér képsorait. S késő éjszakára, ínyenceknek, apró kortyokban történő fogyasztásra, bizonyára megvették volna a slow mezőny alighanem leglassúbb darabját, az iráni Sadegh Bagheri The Stoney Curtain (A kőfüggöny) című alkotását is. Tágas, fekete-fehér totálok, hosszú kocsizások a kopár tájban – egy férfi hazafelé tart a szülőfalujába, megkeresni rég nem látott apját, ennyi a történet. A végletekig kiérlelt, már-már túlérett stílus uralja a filmet, amelyben mintha a modern perzsa mozi klasszikusainak, Kierosztaminak és Panahinak dokumentarizmusba hajló szikár-száraz stílusa ötvöződne Fehér György vagy Tarr Béla kontemplatív képköltészetével. A lassú szép, erre tanít Bagheri csöndes, meditatív mozidarabja.
(I. Slow Film Fesztivál, július 2-8., Eger)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 30. szám
