Forrás: NOL

Jönnek a besenyők

Népszabadság * Bächer Iván * 2007. július 28.

Kép: Móricz SimonCsendes este volt, öten-hatan támasztottuk a pultot. Nemigen esett szó, mindenki kókadozott az egész napi kánikulától. Tíz körül nyílt az ajtó, és belépett rajta Zöld Rezső.

– Ajjaj – szakad ki a sóhajtás vagy három torokból is.

Zöld Rezső törzsvendég volt, nyugdíjas latin-történelem szakos tanár amúgy, szenvedélyes újságolvasó és híradónéző, igen olvasott és kulturált lény. Ám a kora reggeltől indított permanens alkoholfogyasztás folyományaként este tíz órára rendre elveszíti addig úgy-ahogy őrzött kereteit. Ekkorra már csak politizálni bír, de azt vég és minden kontroll nélkül. Egyébként csak kisfröccsöt ivott, negyvenet naponta. „Én méhrtékkel iszom, viszont hrengeteget”, szokta jellegzetes raccsolásával mondogatni. Mivel rövidet soha sem fogyasztott, dicsekedett így is: „Én vigyázok magamhra, csak bohrt iszom, töménytelenül.”

Felesége halála óta némiképpen elhanyagolta magát, taknya, nyála csorgott szegénynek, csuklott, s ilyenkor fogsora ki-kipotyogott szájából. Mondókája mindig ugyanegy volt, betéve fújtuk valamennyien. Eszelős, őrült beszéd.

Ahogy belépett, rögtön láttuk, hogy elmúlt már tíz óra – alig állt a lábán.

– Egy dupla kisfhröccs – recsegte, frecsegte.

Míg Laci, a pultos kitöltött neki, ő gyorsan körbenézett, kereste, hogy elsőül kibe köthetne bele. Egy pillantás alatt meglelte Janikát. Janikáról köztudomású volt, hogy a fiúkat szereti, nem is titkolta ezt, aminthogy a honi jobboldalhoz való szenvedélyes kötödését sem rejtette véka alá soha.

– Áh-áh, pajtikám, mi van? – csapott le rá Rezső. – Sikehrült jól szétvehrned a saját pofádat véghre.

– A te rendőreid szabadították rám a csürhét – morogta Janika, akit valóban megkergettek a melegfelvonulás után.

– Áh-áh, pajtikám, nem úgy van az! Mert az persze igaz, hogy ők szándékosan hagytak cserben téged, még pedig nyilvánvalóan felsőbb utasításra. De hogy ez az én rendőrségem lenne, abban tévedsz, pajtikám. Egészségetekre. Hukk. Nekem nincsen rendőrségem, amint hogy nincsen semmim se, pajtikám, se pártom, se parlamentem, se bíróságom, se ügyészségem, se hadseregem, se semmim, pajtikám. Én majdnem olyan egyedül vagyok, mint te voltál akkor, amikor meg akartad alapítani az első meleg polgári kört… hukk… És sovány vigasz, hogy neked sincsen semmid, pajtikám… Mert nincsen te és nincsen én, nincsen két oldal, pajtikám, csak egy oldal van, és azon két hasáb…

– Zsidózás – szűrte felém jobbról Miklós.

– És a kettő között csak annyi a különbség, hogy az egyiken lehet, és szokás is zsidózni, a másikon nem lehet, és nem is nagyon szokás. Ennyi a különbség, más különbség nincsen. Nekem ez valami ugyan, de nagyon kevés. Egyébként egy a csapat. Nincsen ilyen oldal meg olyan, ilyen rendőr meg olyan, ilyen ügyész meg olyan, ilyen bíró meg olyan. Egy a csapat. Mindenütt ugyanaz a hazudozás, cinizmus, korrupció, lopás. Ugyanaz a…

– A maffia – bökte meg a karomat balról Misi.

– A maffia! Micsoda felhördülés volt, mikor egy azóta megölt rendőr azt bírta mondani, hogy a maffia és a politika öszszeér. Frászt ér össze. Egy és ugyanaz a kettő. Hol az olajügy? Nézzétek meg, milyen csend lett máris. Hol a dosszié? Hukk! Hol a fogam, bocsi. Nincsen sehol, és nem is lesz. Mert ha lenne, akkor az egész parlamentnek a börtönbe kéne vonulnia. Mert együtt pancsolták az olajat, és passzolták át a szerbeknek. A maffia segedelmével. Akik azóta ők lettek maguk. Nincsen állam. Vége van. Nincsen Magyarország, papuskáim.

– Vége – suttogta valaki, de rögtön lehurrogták – még nincsen vége, még jön a kultúra…

– És ugyanaz a bárdolatlanság, Tuskóság. Bunkóság. Hukk! Ennek a nemzsidózó balhasábnak egyetlen sansza lehetett volna. Egyetlenegy, az anyjuk istenit, egyetlenegy. A kultúra. Azzal az eggyel mutathattuk volna meg, hogy mi a nemzet. A kultúrával. De ezek az analfabéta barmok tönkretettek mindent. Az iskolát, az egyetemet, a televíziót és most a rádiót is. Hát mit művelnek a rádióval. Ugyanazt csinálják, mint a másik hasábosok! Hukk. De azok nem műveltek ekkora rombolást, mint most ez a semmihez sem értő. És hagyják, hogy csinálja. Arra telik tőlük, hogy néha, másnaposan Botticelliket vizionáljanak a piszoár falára. Hukk. Hopp, a fogam, no nézd, hova esett. Hát akkor jöjjenek a másik hasábosok – hallatszott valahonnan a pult alól. – Mert már mindegy, hukk. Jöjjenek, és lássanak munkához. Kezdődhet az embervadászat. Szabad ország lettünk. Szabadon lehet az embert vadászni. Véget ért a vadászati tilalom. Ne féljetek, sor kerül mindenkire. Terád azért, mert buzi vagy, terád azért, mert zsidó, terád, mert cigány vagy, énrám, mert tudok latinul. Mindenki rajta van a listán. Teljes az adatbázis, mindenkinek föl van fektetve már a hovatartozása, neve, címe, telefonszáma. Mindenkinek, értitek, pajtikák, mindenkinek. Lakásra mennek majd a brigádok. És nem véd meg minket senki, mert nincsen rendőrség, se hadsereg, se más, pajtikáim. Nincsen állam.

– Jönnek a besenyők – sóhajtott Laci.

– Az ezeréves magyar államiság véget ért. Jönnek a besenyők. A szabadcsapatok, a különítmények, a bandériumok. A magánhadseregek. Mert azok vannak. Jól kiképzett, ütőképes magánhadseregek. Agyonütőképesek. Csak egyet bólint a Vezér, és aztán szépen elmegy focizni. És vége. Vége van. Magyarországnak vége van. Lehetett volna, de nincsen… Kár érte, kár, nagyon nagy kár, nagyon nagy… nagyon…

– Most lesz vége – sóhajtottak fel többen is megkönnyebbülten a pult körül.

– Kész, bevégeztetett, vége van, Magyarországnak vége van, egy szép álom volt… és rémálom lett belőle, hrémálom, vége van, vége, vége, vége – motyogta már csak Rezső, aztán feje hirtelen a pultra tett karjaira hullott, és már horkolt is szegény.

Laci elvette a könyökénél lévő félig telt poharat, kilöttyintette, és elhelyezte a mosogatógépbe gondosan.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.