Efraim Halevy: Csak a legtisztább kezű emberekre szabad az ilyen „piszkos” munkát bízni
Népszabadság * Friss Róbert * 2007. július 28.
Egy kép 1998 áprilisából. Váltás a Moszad élén. Balra a távozó, Danny Yotom, jobbra az új főnök, Efraim Halevy. Középen Benjamin Netanjahu kormányfőKép: AFP„Négy évtizeden át az árnyékban tevékenykedtem, és onnan minden másképp látszik. De valójában melyik a világ árnyékos és melyik a napfényes oldala? Hol végződik a valóság, és hol kezdődik a képzelet világa, vagy e kettő folyamatosan összefonódik? Őszintén bevallom, nem tudom a választ.”
Meglepő szavak egy olyan embertől, aki 1961-ben lépett be a világ talán legzártabb, egyik leghatékonyabb és legtekintélyesebb közösségébe, az izraeli titkosszolgálat, a Moszad kötelékébe, s jutott a legmagasabbra: 1998 és 2002 között a szervezet főnöke volt.
A 72 éves Efraim Halevy – aki ma a Jeruzsálemi Héber Egyetem Stratégiai és Politikai Tudományok Központjának a vezetője – 2006-ban könyvet írt (Man in the Shadows), amelyet magyarul a JLX Kiadó jelentetett meg (A Moszad főnöke voltam, főszerkesztő: Laux József). Ám csalódni fog, aki e kötetnek úgy kezd neki, hogy történeteket olvas majd ama „árnyékvilágból”, ahol hosszú ballonos, kalapos férfiak és kisportolt hölgyek járják a nagyvárosok nyüzsgő utcáit, a Közel-Kelet bazárjait, Ázsia titokzatos világát, és szövik titkos terveiket. Halevy persze az „árnyékvilágba” vezeti olvasóját, diplomáciai tárgyalások hátsó szobáiba, titkos tárgyalásokra – s közben felsőfokú elemzést kapunk a közel-keleti térség politikai válságának hátteréről – ahogyan ő látja. Efraim Halevy – a kiadó közvetítésével – e-mailen válaszolt kérdéseimre.
A Moszadot 1951-ben alapították elit hírszerző alakulatként. Az lett: az évtizedek során a világ egyik legerősebb és legtekintélyesebb hírszerző szervezetévé vált, bár ezt az „erőt” ma sokan kétségbe vonják, rámutatva: több sikertelen akció miatt „már a Moszad sem a régi”. Ám mielőtt erre rátérnék, muszáj megemlítenem Adolf Eichmann 1960-as elrablását, amely először tett a világ szemében koronát a szervezet fejére, egyben vont maga után máig kemény kritikát mint teljesen jogszerűtlen akció. A náci Harmadik Birodalom egyik fő hóhérjának, a zsidókérdés „végső megoldása” kivitelezőjének sikerült a háború után megszöknie. A Moszad titkos ügynökei 1960-ban bukkantak a nyomára Argentínában, ahol Buenos Aires mellett Klemens álnéven élt és mérnökként dolgozott. Egy titkos akció során elfogták, és Izrelbe csempészték, majd a jeruzsálemi bíróság nyilvános tárgyalás után halálra ítélte. Kivégezték. Amit sok jogász máig vitat: az izraeli titkosszolgálat egy szuverén állam területén hajtott végre titkos akciót.
Halevy kérdésemre egyértelműen fogalmaz: „Eichmann elfogása és bíróság elé állítása Izraelben egyedi történelmi eset volt. Elfogásának drámai körülményei, illetve az Izraelben lefolytatott hosszú és részletekbe menő tárgyalása arra szolgált, hogy a világ pontos képet kapjon a holokausztról, amelynek során a zsidóság egészének a kiirtására szolgáló terv részeként hatmillió zsidó veszett oda. A magyaroké volt 1944-ben a legutoljára összegyűjtött és halálba küldött zsidó közösség, és Eichmann volt az, aki személyesen felelt ezért a szörnyű műveletért. Módszeres és kegyetlen hozzáállása az általa kiszolgált rendszer szimbólumává vált. A mai napig nem történt hasonló esemény a világtörténelemben, és remélem, hogy az Eichmann-művelet lehetetlenné tette, hogy valaha is megismétlődhessék.”
1960 után a világ kezdte tisztelni vagy félni a Moszadot, amely lassan letaszította trónjáról az amerikai CIA-t, a szovjet KGB-t, más, hasonló szervezetekről nem beszélve. De: az-e a Moszad ma is, ami a korábbi évtizedekben volt? Elismerheti-e egyáltalában a négy és fél évig „főnök”, hogy a szervezet már nem a régi? Halevy azt mondja: „Nem szeretném a Moszadot a világ bármely másik hírszerző szolgálatához hasonlítani. Úgy hiszem, hogy az elmúlt több mint ötven év során a Moszadból rendkívül sikeres és szakmailag kiváló szolgálat vált. Azonosította a biztonságot és a haza védelmét érintő jelentős fenyegetéseket, illetve kulcsszerepet vállalt azzal, hogy biztosította a védelmi szervezetek számára szükséges információkat, valamint egyes esetekben a fenyegetések kezelését biztosító újszerű eszközöket. Kulcsszerepe volt abban, hogy létrehozza és működtesse azokat az élő kapcsolatokat, amelyek lehetővé tették, hogy Izrael számára az ellenfeleivel kötött békemegállapodások során rendelkezésre álljanak a szükséges háttérinformációk.” Diplomatikus, körkörös, de érthető mondatok. S hogy nem elsősorban a kémregények sztereotípiáira kell gondolnunk, hanem bizonyos titkos csatornák meglétére, hozzáfűzi:
„A leginkább figyelemre méltó és drámai ilyen kapcsolat a Marokkóhoz fűződő volt, amely 1977-ben lehetővé tette a Mose Dajan izraeli külügyminiszter és Tohami egyiptomi miniszterelnök-helyettes közötti titkos találkozót Rabatban. Természetesen a Moszad bizonyos tevékenységei titkosak és azok is kell maradjanak, azonban minden okom megvan arra, hogy úgy gondoljam, a Moszad semmivel sem kevésbé sikeres manapság, mint volt a korábbi generációk során.”
Halevy akciókat említ, amelyek „titokban kell maradjanak”. De a világ hétköznapi szemlélője nem érti: ha a Moszad a világ egyik legerősebb titkosszolgálata, hogyan nem jutott még például Oszama bin Laden nyomára? Vagy – mondják a „képzettebbek” – a nyomára bukkant, de jobb észrevétlen figyelni és követni, így marokban tartva, mint „egyszerűen” likvidálni, hogy aztán valaki ismeretlen, kiszámíthatatlan új lépjen a helyébe.
Halevy válasza némileg kitérő, de igencsak érdekes megközelítést takar: „Nem tudom, hogy a Moszad keresi-e bin Ladent manapság. Még abban sem vagyok biztos, hogy ő kellene hogy legyen a Moszad egyik célpontja. Bin Laden cinkosai elsősorban és mindenekelőtt az egész szabad világot fenyegetik, és mint ilyeneket, az egész szabad világnak kellene üldöznie őket. Még abban sem vagyok biztos, hogy bin Laden egymagában lenne a modern kori civilizáció békéjét és biztonságát fenyegető legnagyobb veszély. Vannak mások, akik Irakban, Európában és más kontinenseken működnek, akik halálos és közvetlen veszélyt jelentenek. Európa szívében százával vannak terrorista terveket szövögető illegális sejtek. A brit titkosszolgálat volt igazgatója, Dame Eliza Manningham-Buller nemrégiben a nyilvánosság előtt több mint kétszáz ilyen csoportról, és azokkal kapcsolatban több mint ezerhatszáz beazonosított gyanús személyről beszélt, akit a brit szolgálatok megfigyelés alatt tartottak. Arról beszélt, hogy a szolgálata ötvenkét
különböző nyelven folyó tevékenységet figyel meg. Szorozza meg ezeket a számokat, hogy lefedje Nyugat- és Kelet-Európát, és talán lesz valami sejtése a terrorfenyegetés mértékéről. Európa és Izrael figyelme elsősorban arra kell hogy irányuljon, ami a kertek alatt«, sokszor már a kerítéseinken belül történik.”
Ha a terrorizmus nemzetközi, akkor az ellene folytatott harcnak is nemzetközinek kell lennie. Ám erről lényegeset, keveset lehet hallani.
Halevy egyetért ezzel, de a nyilvánosságot másként kezeli: „Igen, a terrorizmus fenyegetése nemzetközi együttműködést követel meg. Ebbe pedig beletartozik a hírszerzés is. Az a tény, hogy semmi nem kerül a nyilvánosság elé, a bizalom és nyugalom érzését kell adja mindannyiunk számára.”
Halevy a könyvében meglehetősen plasztikus, de igen erősen kritikus véleményt alkot Jasszer Arafatról, a Palesztin Felszabadítási Szervezet néhány éve elhunyt egykori vezetőjéről, aki képtelen volt bármiféle kompromisszumra, hogy a Közel-Keleten béke lehessen. Megint ugyanaz a kérdés, mint bin Laden esetében: fel sem merült az izraeli vezetésben, hogy eltávolítsák, és a helyére egy „hajlékonyabb” vezető kerüljön?
Halevy válasza: „Arafat nemzetének bukott vezetője volt. Népét katasztrófából katasztrófába vezette azután, hogy Izrael rehabilitálta és visszahozta őt a palesztin területekre 1993-ban. Nem Izraelre várt a feladat, hogy eltávolítsa Arafatot. Saját népének kellett volna a sorsát a kezébe vennie és leváltania őt, ami majdnem meg is történt, amikor arra kényszerült, hogy elfogadja az elnök mellett a választott miniszterelnököt is. A helyzet a palesztin táborban ma napról napra kaotikusabb; a palesztinoknak és nem másoknak kell összeszedniük magukat; helyettük ezt senki nem teszi majd meg, Izrael sem.”
Végül visszatérek az „árnyékvilághoz”, amelyről, ha évtizedek után is, de utólag egyre többet tudunk meg. Mindez felveti: milyen a viszony a politika és a titkosszolgálatok között? Mekkora az „árnyékvilág” hatalma és befolyása valójában?
S itt Halevy igencsak megfontolandó fejtegetésbe kezd: „Ma három jelentős fenyegetéssel kell szembenéznünk: az egyik a nemzetközi dzsihadista terror, amelynek egyik megnyilvánulása az al-Kaida. A másik a tömegpusztító fegyverek elterjedése. A harmadik pedig e kettő lehetséges kombinációja. A titkosszolgálatok gyűjtik és értékelik a fenyegetésekkel kapcsolatos információkat; a kormányzati vezetésnek nincs sem ideje, sem saját eszköze arra, hogy saját maga elvégezze az értékeléseit, ezért kell a szolgálatokra és a szolgálatok legfelsőbb köreinek szakmai integritására támaszkodnia. A szolgálatoknak formálisan nem feladatuk, hogy a fenyegetések kezelésének módjaival kapcsolatban megoldásokat javasoljanak a politikai vezetés számára, ez az állam végrehajtó hatalmi ágának működéséért felelős emberek, testületek dolga. Azonban a szolgálatok és vezetőik szakértelmének köszönhetően természetes és automatikus, hogy részt vesznek azok az egyeztetéseken, ahol a politikai vezetésnek átadott információkkal és értékelésekkel kapcsolatos döntések megszületnek. Ennek köszönhetően minél nagyobb és közvetlenebb a fenyegetés, annál nagyobb a biztonsági szolgálatok vezetőinek a részvétele a döntéshozatalban. Ilyen helyzetekben kritikusan fontos, hogy kit neveznek ki az ilyen kulcsfontosságú beosztásokba. A szolgálatok vezetőinek rendkívül rátermettnek, tapasztaltnak, az állam hű szolgáinak kell lenniük: magas erkölcsi beállítottságúak, elkötelezettek, lelkiismeretesek, rendkívül megbízhatóaknak és őszintéknek kell lenniük. Alkalmasaknak arra, hogy az idő szorításában is tudják elemezni a helyzetet, és bátor, legjobb szakmai meggyőződésük szerinti döntéseket hozzanak. Van egy mondás szakmai körökben: Csak a legtisztább kezű emberekre szabad az ilyen piszkos« munkát bízni. A hírszerzésben nincsenek rögzített szabályok vagy törvények. A hadviselésről szóló nemzetközi jogforrások egy szót sem ejtenek a hírszerzésről. Egy hírszerző tisztnek, ha elkapják, még annyi joga sincs, mint egy hadifogolynak.”
