Kitört a szeretet és a béke a világban. Líbia, a tegnapi fekete bárány végre észhez tért, és elfogadta a demokratikus játékszabályokat. Az ország vezetője, Moamer Kadhafi ezredes az emberi jogok és a nyugati értékek védelmezője hazájában, könnyen lehet, hogy önként lép le a történelem színpadáról, ha a következő szabad választásokon a polgárok többsége úgy óhajtja.
Ebből persze egy szó sem igaz.
Líbiában ma Kadhafi hatalma megkérdőjelezhetetlen, a dzsamahiríja elnevezésű arab szocializmus alatt pedig éppen ott tart Líbia, ahol húsz-harminc évvel ezelőtt. A nyugati világnak azonban csak a Líbia-kép a fontos, a valóságos líbiai helyzet leírása nélkül.
Csak egyetlen példa. Az elmúlt években valóságos sagákat hallottunk a muszlim nők hányattatásairól, úgy általában, vagy éppen a „gyanús” országokban, Afganisztánban, Szaúd-Arábiában. Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy a „baráti” Líbiában a negyven év alatti nők nem utazhatnak férfi felügyelete nélkül külföldre. Magától értetődően nem az arab és muszlim szokásokkal, életvitellel van a baj, hanem a nyugati visszhangokkal vagy éppen visszhangtalansággal.
Ugyanaz a nyugati világ, amely emberi jogokra érzékeny kormányaival Kadhafi bűnlajstromát zengte évtizedeken át, váratlanul hajbókolni kezdett az ezredesnek. Líbia páratlan bravúrral bűvészkedte be magát a demokratikus klubba: maradt, ahol volt, ugyanazt vallja, mint tegnap, de így is sikerült megszaporítania barátait. Pedig lássuk csak sorjában: Líbia a nemzetközi terrorizmus fő támogatója, Tripoli fegyverezte fel a nyolcvanas években az IRA-t, területén megbújhattak a körözött bűnözők (mások mellett a Lockerbie-merénylet végrehajtói), Kadhafi személyes utasítására robbantottak egy nyugat-berlini diszkóban – mindezt nem mi állítjuk, hanem az egykori amerikai és a brit hírszerzés és sajtó. 2006-ban azonban az Egyesült Államok újra diplomáciai kapcsolatba lépett Líbiával, mi több, levette a terrorizmust támogató országok listájáról. Amiért Szaddám Huszeinnek lakolnia kellett, azért ma hátbaveregetés jár Líbiának. Azok után, amit az afrikai ország Nagy-Britannia és a brit polgárok ellen tett, Tony Blair látogatása – helyesebben szólva fraternizáló sajtómegjelenése Kadhafi sátrában – különösen visszatetsző volt. Mindazok, akik ilyen esetekben a politikusok kényszerű elvtelenségével példálóznak, talán megfeledkeznek arról, hogy egyetlen brit kormányfő sem ítéltetett örökös feledésre. Margaret Thatcher például nem kívánt találkozni Menahem Begin izraeli miniszterelnökkel, mert nem feledte, hogy a brit életeket is követelő jeruzsálemi Dávid király szálloda elleni 1946-os terrortámadásban ő is nyakig benne volt.
Kadhafi ezredes ma tehát klubtag és barát, jókora mozgástérrel, befolyással. Már a Lockerbie-ügyben is csak azért vállalta a felelősséget és fizetett gálánsan Tripoli, mert az ENSZ törölte a négy évvel korábban felfüggesztett szankciókat, és az amerikai embargó is megszűnt. Ugyanezt tapasztaljuk a bolgár ápolónők esetében. Bár eleinte tagadták, ma már bizonyos, hogy az EU-bizottsághoz kötődő Bengázi Nemzetközi Alap 461 millió dollárt utal át Líbiának, és mintegy mellékesen Bulgária is elengedi az afrikai ország adósságát (tegyük hozzá, hogy a háttérmegegyezés további részletei nem ismeretesek, lapulhat még néhány százmillió a tarsolyban). Hogy mindezt kristálytiszta zsarolásnak, bölcs kompromisszumnak minősítjük, édes mindegy. A lényeg az, hogy a középkori rémregényekbe illő, primitív és képtelen vádakkal illetett ápolónőkért váltságdíjat fizettek a fogva tartóknak – pontosan úgy, ahogyan az Anszar al-Iszlám vagy Mahdi hadserege szokta megpumpolni a sivatagban bóklászó német mérnökök és kanadai újságírók hozzátartozóit, kormányait.
Kadhafi ezredes mégsem pihen meg babérjain. Líbia ma barát, de holnapra ismét ellenséggé válhat. Amint oly sokszor megtapasztalhattuk, a Nyugat kész forgatókönyvekkel rendelkezik a fellazításra, a maroknyi helyi ellenzéki helyzetbe hozására. Könnyen meglehet, hogy a líbiai rezsim éppen annak köszönheti majd bukását, amit az ellenféltől importált: a társadalmi nyitottságnak, a plurális véleményformálásnak. Vagyis a líbiai változások szelleme úgy szökhet ki a palackból, hogy közben a nagy tripoli vezető mindvégig azt hitte, a dugón tartja a kezét.
Szentesi Zöldi László, vezető szerkesztő
