Forrás: Népszava

Ön talán furcsállani fogja, hogy éppen magát szólítom meg, de ha szentel nekem egy csipetnyi türelmet, tüstént megérti, mi az, amiben mi ketten közös platformon állunk.

Az a hír járja ugyanis, hogy Horthy Miklósnak szobrot akarnának állítani Szegeden (gondolom, ezzel Önnek nemhogy baja nincs, sőt…), csak hát az a fránya megokolás, az a problémás, amivel a szoborállítók az emlékmű szükségességét megindokolnák. Ennek tagadásában volnánk mi egyek, mert Ön, fölteszem, elvi alapon is kikérné magának, hogy érdemként kezeljék, ha valakinek a politikája „a szélsőségekkel szembeni föllépés jegyében alakult”, én meg – tudja kérem – éppen azt tagadom, hogy ez így lett volna. Önt, aki maga is „szélsőségnek” számított, dühítheti, ha a szobrot azért állítják, mert „a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszak politikai viszonyai” között „szabadon működhetett a szociál­demokrácia”, én meg azt gondolom, ilyesmit csak a két világháború közti időszak politikailag tendenciózus, elfogultság, vagy merőben felületes beállítása szülhet.

S egyáltalán: úgy vélem, Önnek sem lehet ínyére az, hogy a szoborállítók egyszerűen nem vesznek tudomást Horthy politikai pályájának kezdeteiről, a „szegedi gondolat” néven emlegetett koncepció megszületéséről, azokról az évekről, amelyeknek Ön (Prónay Pállal, Ostenburg Gyulával, Salm Hermannal, Scheftsik Györggyel és más britanniásokkal együtt) fontos szereplője és a kormányzóvá lett Horthy bizalmasa volt. Ne mondja nekem senki, hogy ez csak eleinte volt így, s idővel Őfőméltósága szégyellni kezdte önöket – írjuk a javára, hogy korántsem volt ő ilyen bűnösen feledékeny. Ennek fényes bizonyítéka az is, hogy 1944. február ­28-án­ az MTI hírül adhatta: „A kormányzó a közlekedési miniszter előterjesztésére dr. vitéz Héjjas Iván miniszteri tanácsos osztályfőnöknek nyugállományba vonulása alkalmából az államtitkári címet adományozta.” Inkább azt mondanám bűnösen feledékenynek, aki a szociál­demokrácia „szabad működéséről” beszél, és elfeledkezik a két szociáldemokrata szerkesztő: Somogyi Béla és Bacsó Béla Horthy személyes kívánságára történt (s önök által végrehajtott) „elgajdeszolásáról”.

Ön Horthy szellemének meghamisításáról is joggal beszélhetne, hiszen nem most, utólag, hanem 1920. szeptember 11-én, az Új Nemzedékben szögezte le: „A már egyszer elvesztett hazát Horthy Miklós adta vissza nekünk. Aki letett esküjét nem tartja meg a kormányzóval szemben, azzal úgy fogunk elbánni, mint a legutolsó vörös bitanggal.” Fölteszem, azt sem érti, miért nem hiszik el Rajniss Ferencnek, hogy „azok a hatalmas erők, amelyek a jobboldalra tolódott Európa sorsát irányítják, elsőnek a magyar lélekből vágódtak ki büszke reménynek és akaratnak: akkor volt ez, amikor Horthy Miklós egy esős napon belovagolt Budapestre az ellenforradalmi csapatok élén, s a karabélyos fia­talok lelkét egy új Magyarország álma égette”. (Új Magyarság, 1935. február 17.) Miféle szoborállító az, aki ilyen érdemről (Horthy úttörő mivoltáról) elfeledkezik?

Pedig ezt Ön is igazolta, amikor 1938. áprilisában a Magyar Fajvédők Szövetsége elnökévé választották, mondván: „nekünk, akik oly elszántan vágtunk ki Szegedről, és akik elsőként hoztuk világra, Mussolinit és Hitlert is megelőzve, a jobboldali ideológiát, össze kell fognunk!”

Tudja, én sem értem, miért nem tájékozódik Horthy felől, aki piedesztált akar neki állítani? Miért nem olvassa el, mit nyilatkozott (még fővezérként) Az Estnek, 1920. január 21-én: „Eddig a butaságig becsületesek voltunk a politikában, sőt másban is, de ezután másképpen lesz.” (Szerintem ugyan addig is „másképpen” volt, de ez most mindegy.) Miért nem mondják ki kerek-perec, hogy a szobor annak az embernek jár, aki 1919. november 20-án, a Budapesti Hírlapban „24 órán belüli vérbefojtást” ígért mindazoknak, akik megmozdulásokat szerveznek, s aki ugyanitt közölte, hogy „semmiféle sztrájkot nem fogok megtűrni”. (Ezt különösen ajánlom azok figyelmébe, akik a szakszervezeti jogok maradéktalan biztosítását is Horthy­ érdemei közé sorolták.) Ami pedig a parlamentarizmus ápolását illeti, ahhoz az Új Nemzedék 1919. december 10-i számában olvasható érdekes adalék: „Vasárnap délután meglátogatta a keresztényszocialista párt újpesti otthonát a fővezér, akit Semsey Aladár megyebiztos és Csintalan Andor pártelnök üdvözölt. Válaszában Horthy kijelentette, ha a nagy Amerikában és Angliában elegendő két párt, mi szükség van a mi kis hazánkban annyi apró-cseprő pártra?

Hiszen ma csak két irányzat van nálunk: nemzeti és nemzetellenes.” Méltathatnák (ha már…) azt az érdemét, hogy az ilyen kettéosztással megelőzte a korát, s én még azt is hiányolom – nyilván más motiváció alapján, de azt hiszem, Ön is -, hogy egy szegedi Horthy-szobor kapcsán szó sem esik a szegedi gondolatról.

Ha én negligálnám, innen, baloldalról, abban még volna ráció. De már hadd ne értsem, mi tartja vissza a szegedi gondolat újra-pertraktálásától azokat, akik Horthyt vállalható példaképként állítanák a közvélemény elé? Attól tartanak, hogy ez az 1919-es születésű eszmerendszer lejárt lemez? Hadd segítsek eloszlatni az aggályokat. Az még 1942 tavaszán is kiverte a biztosítékot a jobboldal bizonyos köreiben, hogy Baky László nyilas képviselő azt merte mondani a T. Házban: „a szegedi programból alig-alig valósított meg valamit a húszéves kormányzati rendszer, amely büszkén állítja oda a keresztény nemzeti fajvédő szegedi gondolatot a nemzetiszocializmussal egyenértékű politikai eszmerendszerként.”

A magyar nemzetiszocialista párt hivatalos lapja, a Magyarság kénytelen volt egy szerkesztői jegyzettel sietve megnyugtatni olvasóit (A jobboldaliság körül, 1942. április 3.), hogy „a szegedi gondolatot nem utasítjuk el mi sem. A szegedi gondolattól a nyilaskeresztes mozgalomig töretlen és egyenes volt az út”.

Hát – szerintem is. Épp ezért állok értetlenül a szoborállítás indokai előtt.

Comments are closed.