Forrás: Magyar Hírlap

Közkeletű felfogás szerint a hidegháború az első pillanattól kezdve az amerikai-orosz szembenállás története volt. Egészen pontosan 1945 szeptemberétől, amikor Igor Guzenko, az ottawai szovjet követség rejtjelezője az Egyesült Államokban dolgozó szovjet atomkémek névsorával a zsebében menedékjogot kért az Újvilágban.

James Bond itt, Stirlitz ott

Valójában azonban a világszerte egész nemzedékek életét alaposan megviselő hidegháború némi leleményességgel az orosz és a brit titkosszolgálat kulisszák mögötti összecsapásaival, sokkal korábbról is leírható. Ennek a harcnak a része volt a 19. század legelejétől az Afganisztán, Irán és Tibet feletti uralom megszerzéséért folyó küzdelem éppúgy, mint az orosz és a brit titkos ügynökök csendes háborúja.

A hivatalos London a mai napig nem felejtette el, hogy Lavrentyij Berija emberei beszervezték a „cambridge-i ötöket”, a brit establishment minden gyanú felett álló, előkelő tagjait, és évtizedeken át szállították a „top secret”-nek nyilvánított információt Moszkvának.

Ahogy a Kremlben sem nyelték le a valaha átállt legmagasabb rangú KGB-s – a Litvinyenko-ügy felderítéséért most egész nemzetközi tekintélyét latba vető, nemrég lovaggá ütött – Oleg Gorgyijevszkij kiszöktetését a szovjet fővárosból. Éppúgy, mint 1948 és 1984 között a szovjet külföldi hírszerzés szigorúan bizalmas dokumentumait kezelő Vaszilij Mitrohin főlevéltáros 1992-es átállását (a KGB által szervezett külföldi merényletekről magyarul később csaknem nyolcszáz oldalon kiadott döbbenetes, szupertitkos forrás kíséretében). Talán nem tévedünk nagyot, ha e konfrontáció részének tekintjük a novemberi Litvinyenko-gyilkosság utóéletét is. Az akkor már politikai menekültből brit állampolgárrá lett volt szovjet KGB-tisztnek a polóniummérgezés következtében bekövetkezett, borzalmas kínhalálára sokan legyintettek: minden csoda három napig tart. Úgyse derül majd fény erre a merényletre, ahogy a szovjet politikai rendőrség oly sok külföldi akciójára. Kivált, mert valószínűnek látszott, hogy a rendszer és a birodalom felbomlása után szaporodó számú belső „posztkágébés” leszámolások egyikének esett áldozatul.

A KGB-s nem vész el

Annyi tény, hogy a KGB-nek a bomlás pillanatában már az egész világot behálózó, sokoldalúan képzett, az orosz küldetés- és felsőbbrendűség-tudattól áthatott, mindenre elszánt gárdájának tagjai hihetetlenül változatos sorsokat produkáltak. Alighanem káprázatos monográfiákat lehetne írni arról, hogyan lett az egyikből kelet-európai luxusprostituált-hálózatot futtató milliomos, a másikból egy novoszibirszki kocsma kidobóembere, a harmadikból bérgyilkos, a negyedikből miniszter, az ötödikből olajbáró, a hatodikból meg Oroszország elnöke.

Tekintélyes nyugati orgánumok vélekedésével szemben egyébként jómagam nem hiszem, hogy Putyin tudott volna a Litvinyenko ellen készülő látványos leszámolásról. Annak ellenére sem, hogy a kilencmillió dollár értékű, különlegesen őrzött polóniumhoz Oroszországban csak a hatalmi elit legmagasabb grádicsain állók segítségével lehet hozzájutni. És annak ellenére sem, hogy a londoni nyomozás kezdete óta az orosz elnök – jobb ügyhöz méltó buzgalommal – lényegében kiáll a feltételezett gyilkos, a szintén KGB-tisztből lett milliomos vállalkozó, Andrej Lugovoj mellett.

Aggályok régen és most

A britek követelik a gyanúsított kiadatását, hogy az eljárást a bűncselekmény elkövetésének színhelyén indítsák meg. Az orosz hatóságok ellenben hazájuk alkotmányával hozakodnak elő, az pedig tiltja az orosz állampolgárok idegen államoknak történő kiadatását. (Sztálinnak bezzeg nem voltak alkotmányos aggályai 1939 őszén, amikor a többnyire zsidó származású német kommunistákat biztos halálra ítélve, erőszakkal átadta a náci német hatóságoknak.)

A roppant koncepciózusan fellépő új brit külügyminiszter, a fiatal David Miliband bejelentésével a két ország kapcsolatában elkezdődött a retorziók sora: diplomaták kölcsönös kiutasítása, a vízumkiadás megnehezítése, a kereskedelmi kapcsolatok kilátásba helyezett korlátozása. Moszkva ideges, kapkodó viszontválaszainak sorában a legújabb már szinte tragikomikus: hétfőn az orosz főügyészség megvádolta a halott Litvinyenkót, amiért feltételezett gyilkosa megfertőződött a gyilkosság eszközéül szolgáló polóniummal. A korábbi sajtóértekezletein mindent tagadó Andrej Lugovoj pedig váratlanul bejelentette, hogy ha London az orosz igazságszolgáltatás rendelkezésére bocsátja az iratokat, akkor hazájában hajlandó bíróság elé állni. Mindez jelzi, hogy itt tényleg nem „három napig tartó” csodáról van szó. De nem is csak a brit-orosz titkosszolgálatok szembenállásáról. Hiszen a sajtóban Londongrádként emlegetett brit fővárosban és más angol városokban a hírek szerint közel félmillió oroszajkú ember él. Többnyire tehetős, középosztálybeli emberek, akik a szigetországi bevándorlók többségétől eltérően be akarnak illeszkedni új hazájukban, alkalmazkodnak számukra vonzó hagyományaihoz, kényelmes és biztos életet nyújtó szokásaihoz. Roman Abramovics Chelsea-tulajdonostól Borisz Jelcin unokájáig az orosz politikai és gazdasági elit nagyon sok tagja telepedett le Nagy-Britanniában. A londoni orosz lapokból ítélve, közülük meglepően nagy számban követelik Lugovoj kiadatását és felelősségre vonását. A brit gazdasági elit pedig minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik elkerülni a kereskedelmi szankciókat, amelyek miatt megtorpannának a látványosan fejlődő kapcsolatok.

Fáradságos munkával tehát sikerült újra elérkeznünk a hidegháború alapvető dilemmájához: erkölcsi engedmények árán is együttműködjön-e a nyugati világ Oroszországgal, vagy ragaszkodjon a saját létalapját jelentő értékrendhez?

Gereben Ágnes, külpolitikai elemző

Comments are closed.