FODOR GÉZA
„s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi”
Zene
Arnold Schönberg operája, a Mózes és Áron, a XX. század egyik legnagyobb műalkotása Magyarországon legföljebb a Rádióban vagy hanglemezről volt hallható. Az Operaház belátható ideig aligha mutatja be, s ez méltányolható is, nemcsak mert társulata még sokáig nem tudna úrrá lenni rendkívüli zenei nehézségein, hanem mert a szükséges anyagi és művészi befektetés, illetve a tudhatón szűk körű közönségérdeklődés aránytalanságát a színház nem vállalhatja. Az értelmes megoldás vagy egy külföldi produkció néhány vendégelőadása vagy a környező országok operaházaival való koprodukció lehetne, de térségünkben ilyen értelmes együttműködésekre nem látszik hajlandóság. Ebben a helyzetben fontos esemény, hogy a Bécsi Állami Opera 2006-os előadásának videofelvétele megjelent DVD-n.
Az 1928-tól 1932-ig készülő, három felvonásosnak szánt, de két felvonásos torzónak megmaradt Mózes és Áront „eszmedrámának” szokták mondani, s 1951-ben szerzője is ekként jellemezte: „A téma és kezelése tiszta vallásfilozófia.” A téma: Isten megbízza Mózest, hogy az egyiptomi rabszolgaságban bálványokat imádóvá lett zsidókat térítse vissza egyistenhitükhöz, de mivel annak szellemi voltát Mózes nem képes kifejezni, mellé adja Áront, aki érzékletes beszéddel és varázslatokkal meggyőzi a népet, és ráveszi az exodusra. De amikor Mózes negyven napig a Sínai-hegyen tartózkodik, a nép elbizonytalanodik, Áron pedig, hogy gátat vessen a demoralizálódásnak, megfogható istent, bálványt alkot számukra: aranyborjút. Sikertelenül; a barbárság mindinkább elszabadul és radikalizálódik, s amikor Mózes visszatér a törvénytáblákkal, kétségbeesésében összetöri őket. A téma antinomikus: Mózes és Áron kölcsönösen feltételezik egymást, összeegyeztethetetlenek egymással, és nem lehetnek meg egymás nélkül. A problémát megoldó III. felvonásnak, bár szövege elkészült, nincs helye. A témát a szövegkönyv sokrétűen bontja ki, Schönberg 1930-ban figyelmezteti Alban Berget: minden szót, minden mondatot több oldalról kell szemügyre venni. Ha a téma tiszta vallásfilozófia is, kezelése mégsem az: opera is. A zeneszerző 1933-ban az aranyborjú-jelenettel kapcsolatban írja: „E jelenet megvalósításában nagyon messzire mentem, hisz ez alapgondolatom magva, darabom itt a leginkább opera,” és hozzáteszi: „aminek persze lennie kell.” S noha 1931-ben megvetően utalt „a színház új uraira, a rendezőkre”, az 1957-es zürichi ősbemutató óta folyamatos színpadi interpretációtörténet bizonysága szerint a Mózes és Áron igazi operaszínház is.
Reto Nickler bécsi rendezésében a téma és kezelése nem tiszta vallásfilozófia. Mai parabola. Túl van azon, hogy Isten „egyetlen, véghetetlen, mindenütt jelenvaló, láthatatlan és ábrázolhatatlan”. „Isten halott!” Csak a történelmi hivatás teljesítéséhez erőt adó hit által létezik. Nincs aranyborjú, az új isten: ÉN. A nép rögtön ezzel írja tele a falat, az emberek arcképeikben gyönyörködnek, az aranyborjút az ICH három hatalmas arany betűje helyettesíti, sőt megjelenik a felirat: ICH BIN GOTT. (A színpadkép, a bőröndjüket cipelő zsidók fekete civilje, az ember önistenítése világosan idézi ugyanennek az operaháznak a Nabucco-produkcióját.) A szín a végigvitt nyugati individualizmus világa. Áron csodái mai trükkök: egymásra helyezett monitorokon változik Mózes botja kígyóvá, majd vissza bottá, az egészséges kar leprássá s újra éppé, a Nílus vize vérré és megint tiszta vízzé. A majd´ félórás „aranyborjú-jelenetsorban” nagy monitorfalon és az előtt bontakozik ki háttérképeken és színjátékban a társadalom felbomlás-történetének logikája: a luxusorientált fogyasztói társadalomtól az obskúrus hiteken, a szolidaritáshiányon, a rablásig durvuló harácsoláson, a gengszterterroron, a szépség-gyönyör-erő-kultuszon, a szexizmuson, a perverzitáson-szadizmuson keresztül az önpusztításig. A finom esztéta-ízlés lekezelheti az efféle aktualizálást, holott csak annyi történt, hogy egy klasszikus parabolát, mely többek között kézenfekvő ismétlésétől klasszikus, a rendezés újjal, maival helyettesített. Mégpedig színvonalasan, erős hatással, s nemcsak a fokozás tekintetében, hanem a zenei lecsengésnek sivár katzenjammerként való értelmezésében is. Az opera II. felvonásának az egész mű végévé előlépett befejezését Nickler átértékeli. A visszatérő és kétségbeesett Mózes botjával lesújt ugyan a törvénytáblákra, de azok nem törnek össze. Ez a színházi jel közvetve fölerősíti Áron érvelését: „Én meghajlok a szükség előtt, hogy a nép fönnmaradjon, s az örökkévaló Eszméről bizonyságot adok neki. Az én küldetésem, hogy egyszerűbben szóljak róla, mint ahogy én magam felfogtam, mégis az értők újra és újra rá fognak találni.” Schönbergnél a nép tűzoszlop által vezettetve elindul, Áron lassan a háttérbe tűnik, Mózes kétségbeesetten hull a földre. Az előadásban megnyílik a háttérfal, s a korábbi feketével szemben fehér ruhás nép Áronnal s az élen az ép törvénytáblákkal elindul a történelembe. A kétségbeesett Mózes magára maradva ül a földön. Az előadás Schönberg szellemétől eltávolodva, a magyar néző számára érdekesen, Babits, a Jónás könyve szellemi közelségébe kerül.
Daniele Gatti vezetésével a Bécsi Opera zenekara példásan tisztázza és artikulálja a hangszeres textúrát, a Szlovák Filharmónia Énekkarával kiegészített kórusa pedig olyan természetesen oldja meg szerepét, mintha nem volna már-már képtelenül nehéz. Franz Grundheber tragikus Mózese nagy alakítás: nem bibliai nyolcvan éve, hanem a történelmi tapasztalatok s az elhivatottság terhe, problémája megoldhatatlanságának gondja dolgozódott ki barázdált arcára, fosztja meg beszédét a zeneiségtől. Thomas Moser a személyiség súlyát is, a kifejezőerőt is megadja Áron figurájának, de a szólam igen magasan mozog, és a Mózes „Sprechgesangjával” szembeállított, csábos „kvázi bel canto” hajlékonyságához, könnyedségéhez, eleganciájához már nincsen meg a hangja.
A bécsi Mózes és Áron több egy különlegesen nehéz opera kiváló előadásánál – egy nagyon nagy mű lényeges interpretációja.
(Schönberg: Mózes és Áron, DVD, Arthaus, 2007)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 29. szám
