A Vámpírok bálja körül valamelyest nagyobb a felhajtás, mint amilyen a végeredmény. De korántsem kidobott este megnézni a darabot.
Gondolt-e már rá valaki: az úgynevezett gyertyaizzónak, ha hegyével lefelé függ a foglalatból, vámpírfog alakja van? Különösen, ha megfuttatják egy szívásnyi pirossal. A Magyar Színház előcsarnokában ezúttal nem a megszokott barátságos öreg villanykörték szórják a fényt. Súlyos csillárok, tekintélyes sokkarú kandeláberek s az egész mennyezet gyertyaégői úsztatják vöröses ködben a teret. Kinn, a színház bejárata előtt mécsesek lobognak, odabenn aranyozott karfájú rőt karszékek jeleznek várkastélyt a büfé-ruhatár közelében. Szemügyre véve a toalettek a szokásostól eltérő piktogramját, kétszer is megfontolja az ember, a tervezett művelettel ne várjon-e hazáig.
Kentaur óriásdíszlete, mely jelenetről jelenetre válik egyre monumentálisabbá, a külső övezet révén érdekes-játékos-humoros zónát kerít maga köré. Az igazi játéktér – akár a hegyormok közé rejtett fogadó ereszéről lógnak a jégcsapok, akár Krolock gróf sasfészkének valamely termében tombol a mindenfelé hegyesedő gótikájú kulissza – ugyancsak azt a vámpírfog-motívumot hangsúlyozza, mely az előadás emblematikus vörös-fekete plakátjáról egy hiányos, de annál fenyegetőbb speciális fehér protézis alakjában csattog a néző felé.
Hosszas, forrongó előkészületeket követően tehát megérkezett Budapestre is a Roman Polanski 1967-es filmjén (The Fearless Vampire Killers or Pardon Me But Your Teeth Are In My Neck – The Dance of Vampires) alapuló, először 1997-ben Bécsben (Tanz der Vampire) bemutatott musical. Jelen bírálat nem kíván foglalkozni azzal, hol aratott sikert a mű és hol nem, mikor termelt nyereséget, mikor veszteséget, bekerült-e a (könnyű)zenés színpadi kánon aranykönyvébe vagy sem. Erről (s a premier hazai megvalósulásáról) épp elegendő ujjongás és gyalázkodás olvasható különféle internetes fórumokon. E sorok írója azonban – sokakkal ellentétben – úgy véli: bár a hírek szerint mindössze villámlátogatáson járt fővárosunkban, s csupán két próbát megtekintve korrigált, mégis az art- és money-maker lengyel-amerikai művész, Polanski akarata érvényesül, keze nyoma látszik meg leginkább az előadásban. Ehhez a nemzetközileg (korábbi színrevitelekkor) többé-kevésbé összeedződött profi gárdán kívül számos hozzáértő magyar szakemberre és a hosszas válogatással toborzott (nem a nagy neveket hajszoló) tehetséges színész- és táncoscsapatra is szükség volt. Mindenekelőtt pedig a díszletek mellett a sok tucat illúziókeltő jelmezt is tervező Kentaur unikális közreműködésére. (Az öltözékek egyikét-másikát nem számítva semmiféle magyar vonatkozással nem bír az erdélyi Drakula-történet sokadik változata.) A PS Produkció (producer: Simon Edit) vállalkozásának, illetve a makrodíszletnek köszönhetően az eléggé lepusztult Magyar Színház több vonatkozásban is megszépült, megújult.
Az e falak között másfajta mondandójú, hangoltságú transzszilván témákhoz (Tamási Áron: Ábel; Sütő András: Advent a Hargitán stb.) szokott közönség sodró, kellemes látványossággal töltekezhet, dinamikus muzsikával telhet el. A német Michael Kunze librettója elég testes; Miklós Tibor fordításában a párbeszédek és a dalok is szellemes nyelvezettel szólalnak meg. Az angol Jim Steinman rockos zenéje nem árnyaltságával, finomságával tűnik ki: átütő erővel nyomul. A holland Cornelius Baltus Polanski-copyrightú rendezésében akadnak intimebb betétek. Ha ezeket a villanásokat elkapja a néző, akkor a voltaképp tradicionális, jámbor história szexuális pokla, a vérrel táplálkozó, a színen nem csekély számú „fordult farkas” mássága, érzelmi-életvezetési káosza, kirekesztettsége is elhatol tudatáig. A tempó, a tónus azonban nem kedvez a választékosabb, bizarrabb, pikánsabb poénoknak. Ahogy a len yűgöző díszlet is mindenhová pettyeget egy kis denevérornamentikát, ahová csak teheti, a prezentáció egésze is vadássza a külsőségeket. Számos szereplő mindvégig mesterkélten, „mesejátékosan” mozog, régi operett-előadásokból örökölten aprózza a lépést, szaporítja a gesztust. Mások eleve a szélsőségekig karikírozott játékmódra ítéltetnek. A musicalváltozat szülőatyja, Polanski fanyarabb szemléletű alkotónak érződik, mint amilyen hangvételűre a budapesti Vámpírok bálja sikeredett. Persze Polanski sem jókedvében, hanem gunyoros, rezignált, legyintő lélekállapotban koncipiálta az egyetlen epizódjában sem felizgató, viszont a csalóka látszat ellenére jóra nem forduló kép- és hangregényt. Kissé csúfot űz a műfaji (musical és filmes) előzményekből. Chagal, a zsidó fogadós felléptetésével (Pavletits Béla amolyan ejnye-hínnye-nosza somolygásból oldja meg a szerepet), a folklorikus kocsmakörnyezettel a Hegedűs a háztetőn miliőjét idézik a szerzők, a Tevje-történet poézise nélkül. Krolock gróf ruházatától a koreográfia (Dennis Callahan) bizonyos akrobatikus, „repülő” elemeiig természetes, hogy a vérszívó nemes úr aurájában, légterében folytonosan és sokféleképp érződik, hatásokká formálódik a denevérember kisugárzása. A kilencvenfokos szögben meggörnyedt, torz alak grófi szolga, Koukol (Farkas Gábor Attila nem hatványozza a túlzásokat, melyeket púp, hatalmas kesztyűmaszk-kézfej, bohócos-trampli lábfej-cipő ró reá) hamisítatlan Quasimodo.
Az ügyes fiatal karmester, Köteles Géza gyeplőjén ritkán lazíthatnának a színészek, akik odaadóan rendelik alá magukat a világhírű, bár nem világsikerű musicalnek. Általános és örvendetes jellemző az iskolázott énekkultúra. Noha szinte mindenkinek bőven lesz még oka korrepetítorhoz járni, s egyik hang sem kivételesen fényes vagy elragadó, a számok a helyükre kerülnek, a szöveg érthető, a jelenetek eldalolása hatásos, tapshívó. Egyházi Géza az ördögi-esendő Krolock-jelenségből párolja a főfigurát, s ez már majdnem színészi kvalitás. Jegercsik Csaba idegenkedést vált ki, amikor beleolvad a korántsem ostoba, noha bogaras Professzor Abronsius Einstein-fizimiskájába, rájátszik a külsőre. Amikor viszont enged e pepecselésből, groteszkbe hajló jellemmel áll elő (vagy függeszkedik elő, mint kabáton-hozentrágeren fennakadva, a kastély kriptájának magasában kapálózva). Famulusaként Héger Tibor (Alfred) szőke kisgimnazista hősszerelmes. Nem csoda, hogy Sarah musical-primadonna szerepében az érett nő Andrádi Zsanett majmot (majd vámpírt) csinál belőle. Kész csoda, hogy ez az ifjú hölgy – Chagal leánykája -, aki aligha csak sárga fürdőszivacsot szokott gyömöszölni formás keblei között, eddig (mondjuk így: az előadás estéjéig) kibekkelte a gróf vampiro-erotikus invitálását.
Dobos Judit (Rebecca) és Kecskés Tímea (Magda) egymás riválisaiként (öregedő feleség – ifjú szerető, nem vámpír – vámpír), kiegészítő-ellenpontozó színekkel járulnak az összképhez. A Herbert-figura (az ifjabb Krolock) tehertétel a szövegkönyvön, Posta Victor sikerületlen, hennázott parókával a fején „lejelzi” a homoerotikus nemi identitás vámpírváltozatát. A táncos szólisták dramaturgiailag jól kiporciózott narratív számaikban melléktörténeteket járnak el, megfelelően betanítva. Mindvégig minden mozog – a vámpír, az istentelen vérszívás ellenében. Csak hát ugyebár a vámpír és éji udvartartása is…
A Vámpírok bálja körül valamelyest nagyobb a felhajtás, mint amilyen a végeredmény. De korántsem kidobott este megnézni a darabot. S pszt! – a kritikus íróasztalától karnyújtásnyira három gyertyaégő villog foglalatában.
Tarján tamás
