Népszabadság * R. T. * 2007. július 21.
Kép: Szabó BarnabásEgész délelőtt a mentőre vártam, végül persze hagyományos betegszállító autó állt meg a ház előtt, hogy bevigyen a neurológiára. Mondtam a gépkocsivezetőnek, hogy nem tudom végigülni az utat, csípősérüléseim miatt engem csak fekve lehet szállítani, ahogyan azt jó előre jeleztem is. Órákat vártam a másik kocsira.
A kórházban persze azzal fogadtak, hogy délig kellett volna elfoglalni az ágyat, most már átadták valaki másnak a helyet. Éjszakára kapok pótágyat, de a kéthetes kezelésre új időpontot kell nézni. Próbáltam elmagyarázni, hogy nem tehettem a késésről, a nővér udvariasan bólogatott, közben kiírta a mentősöknek, hogy szállítsanak haza.
Az ilyen apróságok már nem is bosszantanak. Három éve kezdődött új életem másról sem szól, mint az ágyhoz kötött élet kiszolgáltatottságairól. Azelőtt elképzelni sem tudtam, milyen küzdelem lehet például egy vödör vizet a kaputól behozni a házig. A járókeret, amire támaszkodva tíz-tizenöt percen át mozgásképes vagyok, túl nehéz a beteg kezemnek. A vödröt hozzáfogom a vashoz, próbálom a lehető legkevésbé mozgatni lépés közben. Mire beérek az ajtóig, a vödör félig üres, a ruhám csuromvíz. Ha közben átfúj a szél, napokra mozgásképtelenné tesz egy ízületi gyulladás.
Négy éve még egészséges, életvidám asszony voltam, vidéki újságíró, határozott elképzeléssel a világról. Első férjemtől húsz éve elváltam, az életem egy másik kapcsolatban teljesedett ki, egy haditudósítóként dolgozó francia fotóriporter mellett. Bejártam vele a jugoszláv háború tűzfészkeit, elkísértem Csecsenföldre és Izraelbe is. A Dunakanyar egyik üdülőövezetében volt egy csodálatosan berendezett emeletes házam. Anyám halála után oda vonultam vissza a havas táj magányába. Egyik este csöngött a telefon, a párom halálos lövést kapott. Kifutott a fejemből a vér, rázuhantam a kandalló előtti fellépőre. Eltörhetett a csípőm, mikor magamhoz tértem, csak a bal kezemet tudtam mozgatni. A telefont összetörtem estemben.
Napok, talán hetek teltek el. Féregként tekeregtem a földön, kis híján éhen haltam, és megfagytam néhány lépcsőfoknyi távolságra egy teli konyhától és a fűtéskapcsolótól. Szerencsére a bárpult alsó részén volt néhány doboz sör és valamennyi sós mogyoró, amit elértem, és találtam egy hálózsákot is, amelyet úgy-ahogy magamra csavartam. Egy bottal sikerült kinyitni az ajtókilincset, de a környéken nem volt senki. A végén már havat ettem kínomban.
Sokára találtak rám.
A kórházban heteken keresztül mesterségesen altattak. A pszichiátrián ébredtem, alkoholbetegek között. Erős gyógyszereket kaptam, olyan lettem tőlük, mint egy zombi. A kórházi papírjaim szerint egy számsort nem tudtam végigolvasni. Szerencsére, az egyik nővérnek feltűnt, hogy nem olyan beteg vagyok, mint a többi, és más orvosoknak is megmutatott. Új kórházba kerültem, ahol nem egy, az utcáról összeszedett bábunak néztek. Két nap alatt az is kiderült, hogy nem pszichiátriai beteg vagyok, csak a csípőm törött. Igaz, a deformálódás és a sorvadás addigra visszafordíthatatlanná vált.
Míg a pszichiátrián feküdtem, gyámot rendeltek ki mellém. Élő rokont nem találtak, a hivatalból jelöltek ki egy ügyintézőt. Megtakarított pénzemből havonta húszezret küldött nekem a kórházba. A Dunakanyarban álló házamat eladta, és vett helyette egy olcsóbbat Nógrád megyében. Az ingatlant én választottam ki, találomra ráböktem egy hirdetésre az újságban. A költözésnél a holmijaim egy napig áztak az esőben, sok mindennek nyoma veszett. A lakcímváltással új gyámot kaptam, akivel személyesen nem is találkoztam. Ő is e szerint intézte az ügyeimet. Az át nem íratott közszolgáltatások kapcsán hihetetlen adósságok és perek szakadtak a nyakamba.
Amikor a kórházból kiengedtek, nem volt semmilyen jövedelmem. Kenyeret a balassagyarmati Vöröskereszttől kaptam, ők intézték a rokkantnyugdíjazásomat is. A körzeti orvos nem értette, miért vagyok egyáltalán gyámság alatt, kezdeményezte a felügyelet megszüntetését. A váci bíróság végül megállapította, hogy képességeim birtokában lévő, teljes értékű polgár vagyok, alkalmas az önálló életvitelre. Cselekvőképes.
Ez utóbbiról csak annyit, hogy merev bal lábamat reggelente egy hosszú mogyorófa bottal igazgatom bele a nadrág szárába. A lábfejem csupa seb és véraláfutás. De nem panaszkodom. Végtére is felnőtt vagyok, amit jogerős bírósági határozat állapított meg.
