Lelőhely
Népszabadság * N. Kósa Judit * 2007. július 21.
A többi vendégnek majd azt mondja, a vőlegénye a fronton harcol – döntötte el, ahogy a vonat Gödöllőhöz közeledett. Lesimította a szoknyáját, keze ügyébe helyezte a bőröndjét, és még egyszer átfutotta a máriabesnyői Besnyő Üdülő képes tájékoztató füzetkéjét. Ott volt minden, ami miatt már hónapokkal korábban eldöntötte, hogy szeptemberben – „utóidényben”, nyomta meg a képzeletbeli hangsúlyt, jelezve, hogy még véletlenül se a „vénaszszonyok nyarára” gondol – eljön ide.
„A tenger színe fölött 300 m. magasságban fekszik. A királyi uradalom nagy kiterjedésű fenyő- és tölgyerdői veszik körül, teljesen pormentes, ózondús levegője, valamint a főváros közelsége (egy óra) közkedvelt nyaraló- és üdülőhellyé tették” – ízlelgette a hirdetés szövegét, majd oda ugrott, hogy „tüdő- és fertőzőbetegek az üdülőbe nem vétetnek fel”.
A vonat megállt Gödöllő állomásán, nagy jövés-menés támadt, ő még jobban belemélyedt a képes reklámfüzetbe. Ezredszer is elolvasta, hogy az üdülő ötezer négyszögöles, szép, árnyas parkban fekszik, külön, nyugágyakkal felszerelt napozóhelylyel bír, rossz idő esetére pedig ott vannak a társalgók és a húsz méter hosszú, fedett veranda. A vendégek szórakoztatására szolgál a zongora és a rádió, van könyvtár, járnak az újságok, de a teniszpályát és a pingpongasztalt is használhatja. A vízvezetéket pompás vizet adó saját kutak táplálják, így az öt épület ötven, villanyvilágítással felszerelt szobájának némelyikéhez saját fürdőszoba is tartozik. Végezetül pedig: „Az üdülő különös gondot fordít konyhájára, mely elsőrendű házikonyha és személyes felügyeletünk alatt áll. Diéták elkészítését szakszerűen vállaljuk”.
A vonat nagyot döccent, és lassan elhagyta Gödöllőt. Ő meg arra gondolt, ezért a nyugalomért, no meg a napi háromszori étkezésért igazán nem sok utóidényben 6 pengő 90 (főidényben persze 8,20 lenne), már ha az ember legalább három napig marad, és beéri a kissé ridegebb környezettel. A „modern, parkettás” épületben bezzeg 9,20-at kérnek az egyágyas szobáért. Aztán ott van az adó meg a világítás, 12 százalék felárért, a nyugágybérlet heti 92 fillér, a meleg fürdő 1 pengő 15 (fürdőlepedőt persze kérnek hozni), és ötven fillér lenne a pogygyász szállítása is, de ehhez a soványka bőröndhöz teljességgel felesleges a hordár.
Már lassított a vonat Besnyő előtt, amikor újra rátévedt a tekintete a kiadványba csúsztatott cédulára. Kifogástalanul udvarias volt ez is, de nem olyan fényes papírra nyomták, mint a másikat. „Felhívjuk igen tisztelt Vendégeinket, hogy a kenyér-, finomliszt- és zsírjegyeket váltójegyekben, a cukrot természetben hozzák magukkal”. Megborzongott. A háborúnak nem akart vége szakadni, és rég nem érkeztek igazán jó hírek. Igen, azt fogja mondani, hogy a vőlegénye a fronton harcol. Ezt mindenki megérti.
A vonat megállt, a magányos nő megragadta a bőröndöt és leszállt. A vasútállomás valóban „új és modern” – állapította meg a sínek közé ékelt, sima vonalú indóház láttán, majd lement a lépcsősoron, és ahogy tanácsolták, jobbra fordult. Az ő tempójában alig öt perc alatt felkaptatott a domboldalra: hatalmas fenyők, tarka virágágyások, a zöldben megbúvó, egyszerű épületek. Megérkezett.
Lehet persze, hogy valójában nem a mi képzeletbeli tanítókisasszonyunk (netán titkárnőnk, esetleg kalaposmesterünk), őrizgette évtizedeken át a Besnyő Üdülő fényképes reklámlapját. Lehetett akár egy családanya, vagy egy nagynénikéjével unatkozó kamasz is. De valaki megtette, hiszen a negyvenes évek elejéről való kiadvány csak nemrégiben került ki egy fiók mélyéről az ócskapiacra. Valaki, akinek már semmit sem jelentett, kidobta. Így aztán feltehetjük a kérdést: ugyan hol lehetett az üdülőtelep, és vajon mi tudható a hajdani tulajdonosról, Galster Istvánról?
De hiába indulunk el jobbfelé a máriabesnyői vasútállomástól, hiába bóklászunk a domboldalon, a fotókon látható tágas parkot, ötvenszobás üdülőt sehol se találjuk. Szerencsénk azonban ettől még lehet. Megismerjük ugyanis Fülöp Istvánt, a gödöllői városvédő egyesület vezetőjét, aki pillanatokon belül kideríti, amit csak ki lehet. Neki köszönhetően megtudjuk, hogy Galster István és neje, Weiser Erzsébet – habár a reklámlap nyomtatásakor már huszadik éve működött Besnyőn a helyiek által Panziónak nevezett nyaralótelep – csak 1937-től jelent meg tulajdonosként a telekkönyvben. Számos jelzálogjog bejegyeztetése árán idővel az övék lett a mai Fenyves főút és Fenyves nagyút között három hatalmas telek, valamint lejjebb, a vasút felé még egy földdarab. Ugyanez idő tájt, az 1937/38-as tanévben az aszódi evangélikus gimnázium ötödik osztályában feltűnt magántanulóként egy bizonyos Galster Mária.
A telekkönyvi adatokból aztán az is kitűnik, hogy Galsterék nem sokáig élvezhették munkájuk gyümölcsét. 1944 tavaszán a vonatkozó törvény értelmében zsidó származásukat is rögzítették a nyilvántartásban. 1952-ben a telkeknek már a magyar állam a tulajdonosuk, 1963-ban pedig a Gödöllői Járási Tanács vb-határozatával létrejött a mai állapot: a Besnyő Üdülő helyét tizennégy önálló telekre és egy közterületre – a Fenyves főútból nyíló Kertész közre – osztották fel.
Nem tudom, milyen állapotban érték meg az üdülőházak a háború végét. Meglehet, a harcok végeztével egy ideig kórháznak, gyerekotthonnak, vállalati üdülőnek vagy effélének használták őket. Pár év az ilyesmiből a jól megépített kastélyoknak is meg szokott ártani – hát még egy olcsó panziónak. Gondolom, idővel összedűlt magától. De a Fenyves főút menti házak kertjében áll még néhány vastag törzsű fenyő. Akár a hetven év előtti ózondús levegőről, a fehér teniszruhákról és Galster István vendégeiről is őrizhetnek emlékeket.
