VÁSÁRHELYI MÁRIA
Közszolgálati comme il faut
Az alább olvasható szöveg csak látszólag szól azokról az újságírókról, akik hosszú évtizedeken keresztül dolgoztak a Magyar Rádióban, meghatározó szerepük volt a közszolgálati rádiózás arculatának és szellemiségének kialakításában, hogy azután néhány évvel a nyugdíjkorhatár elérése előtt, mindenféle érdemi indoklás nélkül útilaput kössenek a lábukra. Szándékaim szerint ez az írás többről szól; azokról a működési rendellenességekről, amelyek napjainkban a közszolgálati intézményeket jellemzik, azokról a torz divatokról és trendekről, amelyek láthatóan felülírnak korábban jól bejáratottnak tűnő emberi és szocializációs normákat, azokról a frusztrációkról, amelyek akár több évtizedes emberi és szakmai közösségeket vernek szét, és arról a gyakorlatról, ahogyan a politikai érdekek mindenféle szakmai szempontot annullálnak. Bár látszólag egy vagy néhány ember ügyéről van szó, valójában a történet lehangolóan modellértékű.
Közismert, hogy az elmúlt hetekben a közszolgálati rádió több száz munkatársa kapta kézhez felmondólevelét, közöttük sokan azok közül, akik három-négy évtizede dolgoztak az intézménynél, és jó néhányan olyanok, akiknek meghatározó szerepük volt a Magyar Rádió jelenleg is érvényes – kétségkívül sok szempontból megújításra szoruló – arculatának kialakításában. A munkatársakat csoportos létszámleépítés keretében, költségtakarékossági okokra hivatkozva bocsátották el a rádióból. Értelemszerűen eszem ágában sincs kétségbe vonni egy intézményvezetés jogát ahhoz, hogy ha szükségét látja, akár százszámra küldjön el dolgozókat az intézménytől, és ha indokolt, útilaput lehet kötni olyan munkatársak lábára is, akik évtizedeket töltöttek ott, és meghatározó szerepet játszottak az intézmény belső életének és külső megjelenésének alakításában. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy ezeket a munkatársakat nem lehet sem csoportos létszámleépítésre, sem költségtakarékosságra hivatkozva elküldeni, és egyáltalán nem mindegy a módja sem, ahogyan munkatársaitól megválik egy közszolgálati médium. Nem lehet, mert sunyi és megalázó eljárás, és nyilvánvalóan nem szolgál más célt, minthogy elfedje az elbocsátás valódi okát. De képtelenség azért is, mert több évtizedes szolgálat után annyi méltányosság mindenféleképpen megillet egy munkavállalót, kiváltképp egy közszolgálati intézmény esetében, hogy személyre szabott és alaposan megokolt indokokkal támasszák alá, hogy mivel szolgált rá arra, hogy útilaput kössenek a lábára. Az elbocsátások személyre szabott, elfogadható indoklásának elsődleges feltétele azonban az lett volna, hogy az intézmény vezetése idejében egyértelművé tegye az általa érvényesnek tekintett teljesítménnyel kapcsolatos elvárásokat, valamint a szakmai-etikai és az összeférhetetlenségre vonatkozó normákat. És nyilvánvalóvá kellett volna tenniük a normaszegés következményeit is. A rádió vezetésének egy év állt rendelkezésére, hogy tiszta és átlátható viszonyokat teremtsen ezekben a kérdésekben, ezt azonban elmulasztotta. Jóllehet ezzel nem csupán a munkavállalók, hanem saját helyzetét is megkönnyítette volna, hiszen akkor nyilvánvaló lenne, hogy az elbocsátások mögött nem személyes és politikai, hanem szakmai-etikai okok húzódnak meg. Az én közszolgálatról alkotott felfogásomba például egyáltalán nem fér bele, hogy egy ilyen intézmény munkatársa rendszeres (fő)szereplője legyen kereskedelmi televíziók műsorainak, sőt azt gondolom, hogy a közszolgálatban dolgozó munkatársak mindenféle más médiumoknál vállalt munkáját is rendkívül szűk korlátok közé kellene szorítani, mint ahogy elfogadhatatlannak tartom azt is, ha a közmédium műsoraiban az újságírók személyes üzleti érdekei jelennek meg. Tekintettel azonban arra, hogy a közszolgálatról számos felfogás és ennél is többféle kialakult gyakorlat létezik, elkerülhetetlen, hogy egy újonnan kinevezett vezetés első lépése e normák és elvárások egyértelmű és világos tisztázása legyen. Ezek hiányában ugyanis nem léteznek betartható és számon kérhető normák, és a döntések kifürkészhetetlenül követhetetlenné és önkényessé válnak. Amikor pedig a médium emblematikus munkatársait költségtakarékosságra hivatkozva, indoklás nélkül távolítják el, akkor nem csupán azt gondolhatjuk okkal, hogy mindez méltatlan és méltánytalan, hanem azt is, hogy a döntés mögött olyan okok húzódnak meg, amelyeket nem kívánnak a nyilvánossággal megosztani.
Nem feladatom, és nem is vállalkoznék az érintett munkatársak – nyilvánvalóan rendkívül eltérő színvonalú és intenzitású – szakmai teljesítményének értékelésére, annyit azonban mindenféle elfogultság nélkül leszögezhetünk, hogy többségében a szakmájukat jól értő, felkészült újságírókról van szó, akiknek életműve fontos szerepet játszott a Magyar Rádió mindmáig érvényes, bár jelentősen amortizálódott arculatának kialakításában. A közszolgálati rádió ugyanis nem egy épülettömb, nem vagyontárgyak összessége, nem stúdiók, mikrofonok és magnetofonok halmaza – még ha ma egyesek nem látnak is sokkal többet benne -, nem a költségvetésből számára jutatott támogatás elköltésével megbízott szervezet, hanem azon munkatársak munkájának és életművének összeadódása, akik felépítették és napjainkban is építik a Magyar Rádió szellemi, szakmai imázsát. Ennek megfelelően, ha rendelkezik valamiféle identitással és önbecsüléssel, akkor alaposan meggondolja, hogy megválik-e egy olyan munkatársaktól, akinek neve és tevékenysége a hallgató számára szorosan összeforrt az intézmény történetével és értékeivel, és még inkább megfontolja, hogy milyen módon válik meg tőlük. Így volna ez rendjén általában, és még inkább egy közszolgálati intézmény esetében. Mert nem tekinthetünk el attól, hogy a Magyar Rádió esetében nem valamiféle intézményről, hanem az adófizetők állampolgárok pénzéből fenntartott közszolgálati médiumról van szó. És ez egyáltalán nem mellékes szempont!
Egy közszolgálati intézményre ugyanis kiváltképp igaz, hogy nem csupán az általa kibocsátott végtermék, hanem működésmódja, belső értékvilága és szellemisége is minősíti. Ebbe pedig szervesen beletartozik, ahogyan saját értékeinek létrehozóit, munkatársait megbecsüli. Mindemellett a közszolgálati intézménnyel szembeni alapvető követelmény működésének átláthatósága, így tehát természetes, hogy emberi erőforrás politikája is a nyilvánosságra tarozik. Nem csupán azért, hogy meggyőződhessünk arról, jól sáfárkodik-e a köz által rendelkezésére bocsátott erőforrásokkal, hanem azért is, mert belső világában is valamilyen módon a közérdeket és közjót megjelenítő mintákat lenne hivatott képviselni. Hiszen hogyan tudná a közönségét megbecsülni egy olyan intézmény, amely saját értékeit és ezen értékek létrehozóit nem becsüli? És hogyan közvetíthetné a közjó részét képező, humanizmus és a szolidaritás alapvető társadalmi értékeit az a médium, amelynek saját belső működési normáiban nem érvényesülnek ezek az értékek? Hogyan várhatnánk autonóm viselkedést egy médiumtól a rendkívül bonyolult és folytonos nyomás alatt álló politikai-gazdasági erőtérben, ha saját belső világát sem képes autonóm módon kialakítani, és milyen alapon várjuk a közönség tiszteletét attól a rádiótól, amely saját munkatársait sem tiszteli? Egy vezetőről, aki érti a közszolgálat valódi funkcióját elképzelhetetlen, hogy nem áll szóba az általa alig egy éve vezetett intézmény azon munkatársaival, akik évtizedek óta dolgoznak ott, mint ahogy merőben ellentétes a közszolgálat fogalmával ha az intézményvezető azt üzeni munkatársainak, hogy majd akkor beszél velük, amikor ő jónak látja. Lehet, hogy ez egy multinál elmegy, de egy közszolgálati intézménynél elfogadhatatlan. Nem csupán azért, mert egy ilyen médium esetében a szakmai hierarchia különböző szintjein helyet foglalók között demokratikus viszonyoknak kell uralkodnia, hanem azért is mert a közszolgálati médium nem építhet másra, mint a jó szellemű és jól integrált szakmai műhelyek közös teljesítményére.
A közrádióban az érintett munkatársakat „költségcsökkentő eljárás keretében” távolították el. Az eltávolítandók listájáról az intézmény egy éve regnáló menedzsmentje döntött, a döntéssel kapcsolatos felelősségben azonban – legalábbis a nyilvánosság különböző fórumain – lelkesen osztozott a rádió működését felügyelő kuratórium elnöke is, nem törődve azzal, hogy a médiatörvény szerint a kuratóriumnak semmiféle keresnivalója nincs sem a közszolgálati média műsor-, sem pedig személyzeti politikája háza táján. A törvény egyértelműen leszögezi, hogy a kuratórium kizárólag az intézmény gazdálkodásával összefüggő kérdésekben kompetens. A helyzet azonban az, hogy miközben a kuratórium és annak elnöksége a jogosítványában meghatározott területeken az elmúlt évek során teljes kudarcot vallott, talán a sikertelenség miatt érzett frusztráció által vezérelve, rendre olyan kérdésekbe kontárkodott, amelyekhez egyszerűen szólva semmi köze nincsen. Ráadásul, ami a kuratórium fő feladatát, a gazdálkodással kapcsolatos döntések ellenőrzését illeti, itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a testület kétségbeesett erőfeszítései ellenére került a rádió a mára kialakult súlyos gazdasági helyzetbe, hanem arról, hogy tapasztalataim szerint a kuratórium, korántsem tett meg mindent annak érdekében, hogy elkerüljék ezt a helyzetet. Bár személyes tapasztalataim bizonyára korlátozottak, mégsem tanulság nélküliek. Nem csupán az Élet és Irodalom hasábjain kifogásoltam a Magyar Rádióban Kondor Katalin regnálása idején gyakorlattá vált perlési tébolyt, amelynek lényege abban foglalható össze, hogy bárki ellen, aki nyilvánosan kritika tárgyává tett a közszolgálati intézmény műsor- vagy személyzeti politikáját, az intézmény vezetői azonmód pert indítottak. A per költségeit természetesen az adófizető állampolgárok állták, a tárgyalásokon pedig a per indítói az esetek többségében csupán ügyvédek által képviseltették magukat. Ezt a demokrácia és a közszolgálat elveivel minden ízében ellentétes, és a rádió gazdálkodását közvetlenül érintő, az intézménynek súlyos anyagi károkat okozó gyakorlatot több alkalommal jeleztem az elnökség tagjainak is. Ennek során azt a javaslatot is megfogalmaztam, hogy törvényi felhatalmazásuknak és kötelezettségeiknek megfelelően kérjenek kimutatást a rádió elnökségétől arra vonatkozóan, hogy milyen ügyekben hány pert indított az intézmény, és mindez mennyibe került az adófizetőknek. A kuratórium elnöksége azonban négy év alatt egyetlen lépést sem tett annak érdekében, hogy megállítsa a pénzszórást. Érdektelenségüket megtapasztalva mi magunk próbáltunk erre vonatkozó adatokhoz jutni, és erőfeszítéseinket – az elnökváltást követően – siker koronázta. Amint ugyancsak korábban már megírtam, a rendelkezésünkre bocsátott adatokból kiderült, hogy összesen 108 millió forintot (!) herdált el az intézmény korábbi vezetése arra, hogy az adófizetők pénzének felhasználásával kritikusait megfélemlítse és a véleményszabadságot üldözze. E százmilliós összeg elherdálásáért azonban a kuratóriumot legalább olyan mértékű felelősség terheli, mint a korábbi vezetést. A nálunk kialakult teljesen torz viszonyokat azonban mi sem jellemzi inkább, minthogy miközben évtizedek óta az intézménynél dolgozó munkatársakat egyik napról a másikra, mindenféle indoklás nélkül el lehet küldeni, a politika által pozícióba juttatott vezetők semmiféle számadással és felelőséggel nem tartoznak tevékenységükért, mindaddig, amíg politikai patrónusaik elvárásainak megfelelnek. Még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy súlyos károkat okoztak a gondjaikra bízott közintézménynek.
A szóban forgó munkatársakat szakmai indokok helyett, a generációváltás mindenre ráhúzható, semmitmondó indokával küldték el. Amíg nem veszítjük el humorérzékünket, addig viccelődhetünk azon az egyre terjedő gyakorlaton, amikor azonos generációhoz tartozó kortársak nyírják egymást a fiatalítás, ill. generációváltás jegyében, ahogyan ezt manapság az MR kuratóriumának elnöke is teszi. Miközben persze azt se tagadjuk, hogy egyre inkább fogyatkozik a humorérzékünk, és tudjuk, hogy mindez egyáltalán nem vicces. Hiszen egyrészt a generációváltás valójában egy szerves folyamat, nem pedig statáriálisan érvényesített kirúgások sorozata, másrészt a fiatalság mint önérték nálunk tapasztalható kultusza, kizárólag a miénkhez hasonlóan frusztrált és súlyos kulturális és szociális deficitekkel küszködő társadalmakban létezik. A média világában csupán látványosabban mutatkozik meg a fiatalság önértékként való definiálása, ami értelemszerűen a középkorú és annál idősebb korosztályok tagjainak látványos diszkriminálását is jelenti. És itt csupán érintőlegesen jegyezem meg, hogy versenytársaival szemben az élet minden területén jelentős hátrányba kerül az a társadalom, amely nem képes kiaknázni a különböző generációkban rejlő eltérő előnyös adottságokat, és egyensúlyt teremteni a fiatalok generációs adottságaként jelentkező gyorsaság, rugalmasság és nyitottság, valamint az idősebbekre jellemző felhalmozódott szakmai- és élettapasztalat, valamint megfontoltság között. Mindemellett nem vehetjük komolyan a generációváltás szükségességére történő hivatkozást sem. Hiszen miközben az érintetteket úgy rúgják most ki, hogy azt szakmai szempontokkal nem is próbálják indokolni, amiből nem következtethetünk másra, minthogy valódi szakmai okai nincsenek a döntésnek, addig változatlanul a helyükön maradnak a rádió korábbi vezetésének azok, a most kirúgottakkal nagyjából egyidős tagjai, akiket egyértelmű felelősség terhel az intézmény szakmai és erkölcsi lezüllesztéséért éppen úgy, mint a mára kialakult gazdasági helyzetért.
Fogalmam sincs, hogy a rádió jelenlegi vezetői közül ki, melyik politikai irányzathoz vonzódik, ám úgy gondolom, ennek nincs is különösebb jelentősége. A most foganatosított döntés demonstratív politikai üzenetét azonban nehéz nem észrevenni. A hazai újságírószakmát csupán egy kicsit ismerők számára is egyértelmű, hogy a látványosan eltávolított műsorkészítők döntő többségét a közvélemény baloldaliként vagy liberálisként tartja számon. És bár természetesen nem voltam jelen az egyezség megkötésekor, jó okunk van feltételezni, hogy e kirúgások egy politikai alku részét jelentik. Az egyezség elképzeléseim szerint arról szólhatott, hogy a politikailag kirívóan elfogult, szélsőjobboldali szellemiségű, nyíltan rasszista, antiszemita és mind a médiahatóság, mind pedig az igazságszolgáltatás által többször elmarasztalt Vasárnapi újság áthangolásának ára a baloldali-liberális újságírók eltávolítása. E feltételezést erősíti a kirúgások magyarázásában a szocialisták által delegált kuratóriumi elnök tökéletesen illetéktelen, ám rendkívül aktív szerepvállalása is. Egy ilyen alku azonban – bár jól tudjuk, korántsem szokatlan – minden elemében elfogadhatatlan. Tértől és időtől függetlenül erkölcsileg elfogadhatatlan a „túszcserének” ez a sajátos formája, amelynek során munkatársak fejére, vélt politikai meggyőződésük alapján alkusznak, és elfogadhatatlan az a beállítás is, amely kizárólag politikai szempontok alapján egyenlőség jelet tesz szakmailag és a törvényesség szempontjából is összehasonlíthatatlan műsorok közé. Hiszen míg a Vasárnapi újság alkotmány- és törvénysértő működését, szakmailag botrányos színvonalát számos tudományos elemzés és bírósági ítélet is kimondta, addig a most eltávolított újságírók műsoraival kapcsolatban soha ilyen kifogás nem merült fel.
A hivatkozott generációváltásnál is súlyosabb aggályokat ébresztenek azonban a most megszületett döntéssel kapcsolatban a döntéshozók és a döntést elszenvedők szakmai hitelességével összefüggő kérdések. Ha számba vesszük a történet résztvevőit, akkor arra a megkérdőjelezhetetlen következtetésre kell jutnunk, hogy közülük értékelhető szakmai teljesítmény kizárólag a kirúgottak többségét hitelesíti. Míg mögöttük ott áll több évtized alatt felépített rádiós életművük, addig a mérleg másik serpenyőjébe – némi leegyszerűsítéssel nincs más, mint a többi szereplő jól felépített és gondosan ápolt politikai networkje. Mert árnyalhatjuk a dolgokat, végső soron mégis pontosan tudjuk, hogy jelenlegi pozícióját mind a rádió, mind pedig a kuratórium elnökségének tagjai politikai kapcsolataik és hosszabb vagy rövidebb ideig húzódó politikai alkuk révén nyerték el. A kuratórium tagjainak még pályázniuk sem kell azért, hogy irányító szerephez jussanak a közmédiumokban, a közmédiumok elnökei pedig, bár formálisan pályázat útján nyerik el tisztségüket, valójában a politikai pártok, szakmai szempontokat nagyjából nélkülöző alkujának eredményeként foglalhatják el széküket. Mindezzel természetesen nem kívánom az érintettek más területeken nyújtott teljesítményét megkérdőjelezni, csupán azt szeretném jelezni, hogy az adott munkahelyen, az adott helyzetben, a normálisan működő intézményekben alapkövetelményként megfogalmazódó, konkrétan a tárggyal összefüggő szakmai teljesítményről egyedül a most eltávolított munkatársak esetében győződhettünk meg. Ez pedig szörnyű! Szörnyű nemcsak a közrádióra, hanem az egész magyar társadalomra nézve, hiszen nyilvánvaló, hogy a Magyar Rádióban egyébként hosszú évek óta zajló kontraszelekció nem elszigetelt, egyedi jelenség, hanem a közintézmények működésének alapvető sajátossága mifelénk.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 28. szám
