Németh Linda Tamara
Forró-meleg indulatok
Mi közük egymáshoz a melegeknek, a zsidóknak, Gyurcsánynak, a közerkölcsbe taposóknak és a hazaárulóknak? Látszólag semmi. Az összefonódás sokkal mélyebbről jön, semhogy a felszíni rétegek kapargatásával az összetartozás gyökereiig hatolhatnánk.
Mert bizony mélyről jön. Onnan, ahonnan az előítéletek, a leegyszerűsítések, a babonák, a nem- vagy fél-tudás homályos hitei. Ahonnan az Egyetlen Igazság harcosainak komplexusai kivetülnek, torz lencséjük képét szórva szét. Onnan, ahonnan az évszázados zsidó-keresztény (ószövetségi) hagyományok által legitimált, csakis „a nemzés által átlényegített” szexuális viselkedést elfogadó, magukat törvényerőre emelni igyekvő nézetek Szküllája és a fajelmélet Karübdisze sincs messze, ha valaki nem rest leásni az elméleti mélységekig, eszmékkel is megalapozandó tetteit. A fenti párhuzamba állítás annál félelmetesebb, mert él még a generáció, amelynek zsigeri emléke a zsidók, cigányok, kommunisták, Jehova tanúi és a (rózsaszínű háromszöget viselő) homoszexuálisok deportálása a lágerekbe. A közerkölcs csőszei hasonlóan szeretettel vindikálják ugyanis maguknak a jogot, hogy A Jó letéteményeseként általános érvényt szerezzenek igazságuknak.
Hogy mi köze egy genetikai-tanulási eredetében mindezidáig nem tisztázott, ám köztudottan nemigen befolyásolható meglévő adottságnak akár a hazaáruláshoz, akár a zsidókhoz, akár a miniszterelnökhöz – erre nem a racionalitás keretein belül kell keresni a választ. Itt, a kezdetek el nem választottságának ősi primitivitásában minden egy kézben – egy szálon – egy eredet olvasztótégelyében egyesül, valamiféle Dante előtti, bugyrok nélküli osztatlan pokolban. Ott, ahol egyetlen érték A Nemzet (egyetlen nemzetről, még csak nem is általános nemzetfogalomról gondolkodva), amely tetszés és helyzet szerint eredezteti legitimitását adó genealógiáját szittya vagy keresztény alapokról. Ezek azonban megegyeznek abban, hogy sem az úgynevezett „idegenszívűséget”, sem a nemzet és az értéket megtestesítő hagyományok továbbörökítéséhez szükséges, férfi-nő kapcsolaton alapuló vonzalmon kívüli lehetőségeket nem fogadhatják el, sőt becsületbeli ügyüknek tekintik irtani, mint a pestist. Ilyen eszét veszejtett küldetéstudat nélkül nem képzelhető el tisztességben megőszült, habzó szájjal tojást dobáló néni, de kopaszra nyírt „ellendrukker” és Árpád-sávos zászlót büszkén lengető fiatal honleány sem.
Annyi bizonyos: a kiabálók, dobálók és síppal-dobbal-nádihegedűvel-kereplővel zendülők viselkedése okkal sértheti mindazokat, akik magukévá tették Krisztus szavait, aki János evangéliuma 13. fejezete 34. versének tanúsága szerint új parancsolatot adott követőinek: „hogy egymást szeressétek”. De azokat is, akik úgy érzik: a tojások az utcakövezetnél vagy felebarátaik orcájánál szebben mutatnak hazájukat szerető családok békés otthonainak asztalain. Ha lehet hazaszeretet az eszméken túl a tiszta utcakövezet.
A kő helyett tojással dobálóknak a kereszténység és hazaszeretet védőbástyáiról üzenem: másnak lenni nem rosszabb, mint hasonlónak.
De ugyanebből a törékeny társadalmi „toleranciát” negligáló tapintatlanságból fakadnak azok a bizarr gesztusok, amelyekkel az elszenvedett sérelmeiket büszkén felvállaló, azokról megemlékező melegek egy része értelmezi – félre – a közvéleményt felvilágosító kampány-felvonulás szerepét. A reverendába öltözött, alul mezítelen, rózsaszín „Bibliát” ölelő, festett fiatalembernek és csillogó fekete-piros-rózsaszín fergetegben vonuló, szexualitásukkal kérkedő társainak így sokak egyik legintimebb érzelmi viszonyulásából, a vallásából gúnyt űző, bizarr jelenségként sikerült megformálniuk és bemutatniuk csoportjukat, talán egyenesen ellenkező előjellel, mint ahogy, felteszem, kampányukkal szándékukban állt: normalitásuk megmutatásával segíteni a lakosságot abban, hogy nyitottabbá, elfogadóbbá váljanak velük szemben; hozzájuk hasonlóan normális, természetes jelenségként kezelve másságukat.
Mert másnak lenni nem jobb, mint hasonlónak.
Talán itt lennének még nekünk, magyaroknak elodázhatatlan feladataink. Nem összemosni, nem csúsztatni; gondolkodás és a helyzet ismerete nélkül nem meg-, pláne elítélni; másrészről pedig (ott, ahol felmerül) provokálás helyett bemutatni, közel hozni, a társadalom számára befogadhatóvá tenni. Ha meg akarjuk őket ismerni és érteni. Ha közénk kívánnak tartozni.
Németh Linda Tamara
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 28. szám
